Magyarkodó

Az elmúlt tíz esztendõben megszámlálhatatlanul sok szó esett a romániai magyarságról. Hivatalos képviselõink ezen témájú értekezései talán már köteteket is kitennének, s könyvtárnyi könyv kerekedne, ha valaki jegyezni lett volna képes a témában különbözõ alkalmakkor folytatott eszmecseréket, szócsatákat.
Sorsunk kovácsai, mi magunk - hogyan is irányítsuk életünket? Milyen fokon érdekel még a "köz" a magunk boldogulásával szemben? Saját, vagy gyermekünk jövõje kell-e fontosabb legyen, vagy ezé az egyre apadó kisebbségé?
Viták a maradás-kivándorlás kapcsán, viták az ittmaradók megalkuvásra való hajlamáról, a gyermekeiket "hogy jobban érvényesüljön!" román óvodába-iskolába járatókról, a magyar nyelvet a románnal lazán keverõkrõl… Értelmetlen, meddõ viták.
Mert amíg hivatásos szószólóink, állítólagos érdekképviseletünk némely jelesei magyartalanul beszélnek anyanyelvü(n)kön, saját gyermekeiket itthon - a fent említett meggondolásból - román iskolába járatják, vagy az érettségi után sürgõsen valamelyik magyarországi egyetemre küldik, addig nem látom be, miféle joguk-alapjuk van bennünket másfajta gondolkodásra-cselekedetre inteni.
Akit magyar névvel-anyanyelvvel áldott-és vert meg az Úr, lett légyen bármilyen okos, tehetséges, minimális esélye van arra, hogy kis hazánkban képességeinek megfelelõ szerepkört töltsön be. Hát van-e jogunk megszólni, ha úgy dönt: más tájakon próbál szerencsét, s rá se ránt arra, hogy távozásával a romániai magyar kisebbséget teszi szegényebbé?
Amíg e határokon belül a gazdaság a folyamatos zuhanórepülés állapotában leledzik, amíg az itt élõknek fizetés, munkanélküli segély, nyugdíj címen odavetett alamizsna meghalni sok, élni viszont kevés, s ha ráadásul az embert nemzetisége miatt is folyamatos támadások érik, addig senki nem csodálkozhat, ha egyre többen indulnak neki a nagyvilágnak szerencsét próbálni.
Kanadába távozott ismerõsöm közölte honvágy-firtató kérdésemre: "ott a hazám, ahol a családom nyugalomban, emberhez méltó körülmények között élhet; nemhogy Erdélyt, Romániát, de még Európát sem kívánjuk viszontlátni!" Csöppnyi lelkiismeret-furdalást sem érez, hogy távozásával egy jó vegyész hagyta el az országot. Itt csak értelmetlenül letöltötte a napi munkaidejét, ott kutató lehet. Az sem zavarja, hogy gyermekei már egymás között is csak angolul beszélnek. Munkáját megbecsülik, értékelik, megfizetik, megvan az áhított nyugalma. Nem ér rá, de nem is akar múlttal, hagyományápolással bíbelõdni. És õ csak egy a sok ezerbõl, aki máshol keresett és talált - idegen nyelvterületen - hazára.
De hát ott van "óriási lehetõségeivel" az anyaország is. Van neki Moszkva-tere, emberpiaca, rengeteg fekete-munkáltatója. Lehet - vállalva az igazoltatás, kitoloncolás kockázatát - odamenni dolgozni, s az összekuporgatott pénzt hazahozni. Elõfordul, hogy mire a kacsaláb is alákerül a palotának, már szétzilálódik család, de hát ez is benne van a pakliban… Persze, kitelepülni is lehet Magyarországra. Hosszas, macerás és nem olcsó az ügyintézés, de nem lehetetlen… De amikor a Székelyföldrõl kitelepültet már többrendbélileg lerománozzák, s miután nemegyszer le kell nyelnie a "jé, és ilyen jól beszélsz magyarul?!" csodálkozást, feltehetõleg már nem is olyan jó dolog számára anyaország állampolgárának lenni! Van olyan család, amelynek tagjai ilyen tapasztalatok birtokában többszöri költözködés után munka- és iskolatársaik elõtt eltitkolják, honnan is jöttek.
És ott vannak a bölcsek, akik már jó ideje megléptek a honi testi-lelki nyomorból, s most onnan, kintrõl, mindegy, melyik csücskébõl a világnak, távirányításos módszerrel okítanak bennünket sorsvállalásra, megmaradásra. Sõt, ha csak alkalmuk adódik, szót is emelnek értünk minden lehetséges fórumon. Nem nagyon zavarja õket az sem, ha ezen "jócselekedettel" szorítanak egyet a nyakunk körül feszülõ hurkon. Merthogy kell ám a piros pont, s ha nem nyüzsögnek, ki a csoda tudná, hogy léteznek egyáltalán? Ennek a csoportnak a rosszabbik alfaja a "siratós", aki esztendõk óta azzal szerzi meg a nem kevés dollárt-frankot-márkát, hogy megírja, elénekli, megfesti, elszavalja szülõföldje elhagyása felett érzett mélységesen mély fájdalmát, azt ittmaradtak iránti szeretetét és aggódását, de köszöni, igen jól megvan ott, ahol éppen hazát talált, és hat lóval sem lehetne visszavontatni az ezerszer megénekelt tájakra.
És végül itt vannak - igen sokan - a napi létezésért szélmalomharcot vívók - az "alanyok", a megalkuvók, a magyar beszédbe román szavakat keverõk, akiknek minden lehetséges alkalommal elmondják, megmagyarázzák, amit - mivel még itt élnek - maguk tudnak a legjobban: hogyan kell Romániában magyarként élni, ráadásul úgy, hogy közben az ember nem mozog politikusi pályán. Akik azt vallják, hogy nem segítenek bebizonyítani a funároknak, hogy itt sosem élt magyar. Gyermekeiket, amíg csak létezik magyar tanintézet az országban, abba járatják, még ha ezáltal nem is lesz majd "fényes boldogulásuk". S mindezt nem fennen hangoztatott "romániai magyarkodásból", hanem mert ez az életük.

T. Szabó Edit
1999. 08. 24.