|
09/02/99
Egy s más gondolat a támogatásokról
Már maga a támogatás szó, vegyes
érzelmeket vált ki az emberbõl. Egyrészt
lélekemelõ, jó érzéssel tölt
el a gondolat, hogy valaki-valakik arra is tudnak idõt-energiát
és persze, nem utolsó sorban anyagiakat fordítani,
hogy támogassák azokat, akiket sorsuk nem kényeztet.
Mindegy, hogy most magánszemélyek által kezdeményezett
akciókról, karitatív szervezetek, politikai alakulatok
avagy éppen valamely kormány támogatásáról
van-e szó, s a világ melyik csücskébe irányítják
azt. Mert akadnak szép számmal, mint ahogyan bõséggel
vannak olyan emberek, közösségek, ügyek is, amelyek
nagyon rászorulnak a támogatásra.
Akkor hát nincs semmi baj - gondolhatná az ember, hiszen
ha van adni kész és elfogadásra kényszerülõ,
a lehetõ legegyszerûbben végbemehet az ügylet!
Csakhogy nem éppen így van.
A gondokat - s általuk a fentebb említett vegyes érzelmeket
- (s most csak a Romániának adott-küldött támogatásokra
gondolok) több minden okozhatja, s okozza is. A sorrend megfordításával,
elõbb a támogatottakról szólnék.
Nagyon sarkítva úgy is feltehetném a kérdést:
hányszor néznek utána a támogatók,
hogy azokhoz és arra a célra jut-e el az adományuk,
akiknek, illetve amire szánták? Mert amíg ezt nem
teszik meg, hiába a vitathatatlan jó szándék,
a meghozott áldozat, az adni tudás öröme, olyanok
profitálnak a támogatásokból, akik a legjobb
indulattal sem nevezhetõk rászorultaknak vagy az ügyben
illetékeseknek, s a tulajdonképpeni címzettek talán
meg sem tudják, mekkora szerencse érte (volna) õket.
Tudunk komoly egyházi emberekrõl, akik 1990 óta
jól menõ használtruha- és háztartási-cikk
bolthálózatot építettek ki, miután
a rendszeresen érkezõ segélyszállítmányokból
bõven futja a készlet folyamatos feltöltésére.
S a rokonok-komák nevein futó üzletek imígyen
szerzett szépecske haszna nem az eklézsiát gazdagítja,
de nem ám!… Tudunk alapítványokról,
amelyek könyvkiadásra, új lap megjelentetésre,
rádió létrehozására, kulturális
célokra, népnevelésre, szegények megsegítésére,
netán a kivándoroltak hazatelepülésének
ösztönzésére igényeltek és kaptak
szép kis summákat. Igencsak kínos helyzetbe kerülnének
irányítói, ha egyszer az adakozóknak eszükbe
jutna elszámoltatni õket, mi több, az eredményt
(könyvet, lapot, rádiót, bimbózó kulturális
életet, nevelõdõ népet, istápoltat,
hazatelepültet) is látni kívánnák…
Hogy meglepõdnének, ha kiderülne: az innen-onnan
összekunyerált, szép gömbölyûre kerekedõ
összegekbõl gépkocsik, villák, gyönyörû
utazások, miegyebek születtek a megjelölt cél
helyett!
Természetesen nem áll szándékomban általánosítani.
Csak azért soroltam a fenti példákat, mert azoknak,
bizony, elõbb-utóbb híre kel. Ha pedig a támogató
személy, közösség, szervezet vagy kormány
fülébe jut, hogy adományát - csúnya
szóval élve - "lenyúlták", valószínûleg
nem rendez perpatvart, nem ágál bíróságok
elõtt, hanem egyszerûen nem nyújt több támogatást.
A legbecsületesebb hozzáfordulónak, a legnemesebb
célra sem. Pedig elkelne, ajaj, de mennyire, és hány
területen, a segítség!
És van egy másik vetülete is a dolognak. Sok esetben
éppen a támogatók környezetében élõk
nehezményezik az adakozó kedvet-szándékot,
arra hivatkozva, hogy míg a szûkebb pátrián
belül akad bõven támogatásra szoruló
ügy és társadalmi réteg egyaránt, minek
a határon túlra szórni a pénzt?! Nem jut
eszükbe, hogy ezzel esetleg hosszabb távra szóló
és jóval tetemesebb kiadásokat váltanak
meg (betelepülés, fekete munka, oktatási intézmények
telítõdése, fokozó lakásgondok stb.)
a támogatók. A tiltakozók csak annyit érzékelnek,
hogy már megint "az idegeneket" pátyolgatják,
amikor otthon is ezernyi a megoldatlan gond. És nem lehet az
õ véleményüket sem figyelmen kívül
hagyni.
Márpedig nem valószínû, hogy egyhamar létrejön
az a vegytiszta állapot, hogy csak a valóban tisztességes
ügyek képviselõinek, valóban nemes célok
megvalósítása érdekében nyújt
támogatást az, aki saját környezetében
már minden gondot sikerrel felszámolt…
T. Szabó Edit
|
|
