|
10/25/99
A szegénység
Egy évtizeddel a rendszerváltás után
s több mint három évvel azután, hogy a demokratikus
erõk vették kezükbe az ország ügyeinek
irányítását, Románia legnagyobb s
igen tragikusnak nevezhetõ társadalmi válságát
éli meg. A lakosság egyharmadát még a hivatalos
statisztikák is a létminimum alatt élõk
körébe sorolják, s a következõ ugyancsak
hatmilliónyi ember életszínvonala is igen szerény,
épp csak tengeti napjait egyik hónapról a másikra,
egyik fizetéstõl a következõig. Száz-százharmincezer
elhagyott gyermek él jobb esetben állami intézményekben,
rosszabb esetben az utcán, több tízezer kiskorút
koldulásra kényszerítenek szüleik vagy rokonaik,
aggasztóan megnõtt a gyermekek elleni erõszakos
cselekedetek száma, félholtra vert csecsemõket,
nyomorékra kínozott kislányokat, fiukat mutatnak
a televíziók, alultápláltak a munka nélküli
családokban felnövekvõ gyermekek, aggasztóan
sok, százezres nagyságrendû a tüdõbajos
kamaszok száma. Az ország 5,3 millió nyugdíjasa
több mint felének 500 000 lej alatt van a havi bevétele,
ami sok esetben még a gyógyszereik megvásárlására
is alig elég. A kórházak dugig teltek járványos,
krónikus betegekkel, öregekkel, az orvosok kétségbeesetten
követelik legalább az alapgyógyszerekre, -élelmiszerekre
és civilizált világra jellemzõ higiénés
körülmények megteremtésére a pénzt,
s csak képlékeny ígéreteket kapnak.
Hivatalos szinten újabban meghirdették a szegénység
elleni átfogó küzdelmet, miközben pontosan tudják,
ezt csak a gazdaság fellendítésével lehetne
megvalósítani, új munkahelyek teremtésével
s tisztességes keresetekkel, tehát pénzzel lehetne
valóra váltani, de abból épp oly kevés
van, mint szakértelembõl és emberi jóérzésbõl.
Az épp e napokban kirobbant fûtési botrányt
az elemi elõrelátás hiánya mellett az emberiességi
érzés elhalásával is magyarázhatjuk.
Mindenki tudta, oly hatalmas a körbetartozás az energiatermelõ
ágazatokban, hogy azt csak kormányszinten lehet megoldani,
mégsem tettek semmit, a pánik kitörése után
kényszerítették rá a villanymûveket
például, hogy 100 millió lejes hitelt vegyenek
fel, s varrták a helyhatóságok, a helyi tanácsok
nyakába a szegény családoknak szánt szubvenció
kigazdálkodását, megtoldva ugyanazzal a jó
tanáccsal: vegyenek fel kölcsönt. Ha komolyan vesszük,
márpedig nincs, miért ne higgyünk a statisztikáknak,
Románia lakosságának egyharmadát - azokat,
kik a szegénységi szint alatt tengetik életüket
- fûtési támogatásban kell részesíteni,
ez meg a legegyszerûbb számítások szerint
is olyan összegekre rúg, amit igen nehezen tudnak majd a
helyi tanácsok kigazdálkodni, hisz a helyi adókat
és illetékeket nem tudják rendesen begyûjteni,
elsõsorban a fokozatosan leépülõ gazdaság
miatt, másodsorban a minden szinten tapasztalható és
egyre terjedõ pénzügyi fegyelmezetlenség okán.
Ilyen körülmények között hitelfelvételre
kötelezni õket több, mint cinizmus.
Részben el lehet fogadni a jelenlegi hatalom slágervédekezését,
miszerint nehéz örökséget vettek át,
s a régi hibák miatt szenvedünk most, de az is bizonyos,
a jelenlegi vezetõ pártok felelõssége sem
kicsiny, hisz az elmúlt közel három esztendõ
alatt, akárcsak elõdjeik, a társadalmi feszültségektõl
való félelmükben halogatták az igazán
radikális refomot, s mert a tartalékok már rég
elfogytak, magukra hagyták a társadalom peremére
sodort hatalmas embertömeget. Most, mikor már hatmillióra
teszik a szegénységben tengõdõk számát,
s most, mikor - épp a választásokat megelõzõ
esztendõben - olyan télnek indulunk neki, mely a Ceauºescu-rezsim
legnehezebb esztendeihez mérhetõ csak, alig hihetõ,
hogy ez a kormány és ez a politikai vezetõ gárda
valamit is tud tenni. Romban heverõ országot kapott s
ad át majd a gyõzedelmesen visszatérõ szocialistáknak.
Hogy azok aztán mit kezdenek a csõdtömeggel, megjósolhatatlan.
Szegények voltunk, vagyunk, s megeshet, még szegényebbek
leszünk.
Simó Erzsébet
(Háromszék)
|
|
