|
10/29/99
Takonykór
Undokság, amirõl szólok, annyira undorodom tõle,
hogy másokkal is meg akarom utáltatni: takonykóros
a fél ország. Õsz van, szinte télelõ,
ilyenkor gyakran taknyos ember, állat, sõt, az út
is lehet az, mikor a felhordott sár, szemét gezemicéje
balesetveszélyesen síkossá teszi. Ez más
eredetû, az idõjárás orrváladéka,
jobb helyeken ez sem ismeretes, nem tölti el félelemmel,
borzalommal az utast, mert a cukorrépával megterhelt szekerek,
a traktorok, a gyalogosok nem hordják fel a sarat az úttestre,
a hazajáró csorda sem spricceli a híg trágyát
az aszfaltozott úttestre.
De csússzunk le errõl a témáról,
mert amíg nálunk legalább (fél)ideális
utak lesznek, addig még egy generáció röhöghet
ezredvégi miniszterünk találékony ötletén,
az állítólag külföldi cég gyártotta
útszéli táblákon, amelyek azt hozzák
a jámbor adófizetõ tudomására - szabad
fordításban s rövidítve mondom -: itt fekszik
az ön pénze.
Az életben sokféle undorító dolgot láttam,
a lépcsõházba kuporodva megkönnyebbülni
részeg embert, tömbház falára húgyozni,
sõt, borzalom, tudunk fogolytáborokról, Földvár,
Foksány, Tighina, illetve Bender vagy Temesvár, ahol a
latrinába zuhant legyengült emberek a piszkos masszában
lelték halálukat. Utóbbiak közvetített
információk. Bennem viszont a közvetett tapasztalat
vált ki borzadályt. Volt eset rá, hogy Kolozsváron
hajnalban gyalog indultam a városközpontba, ráértem,
hivatalkezdésig volt idõ bámészkodni a Horea
úton. A széles járdán alig akadt egy talpalatnyi
(roncsolt) aszfalt, amelyen hol tipegve, hol bakkecskeként ugrálva
tovább haladhatott az ember a mindent ellepõ harák
és takony között. Nem lelkesedik az ember a "megoldásért",
de a természetközelben élõk a nyáj
mellett botjukra támaszkodva odarittyenthetik a természet
lágy ölére az orr- vagy garatváladékot,
de ennek a beidegzõdött szokásnak az urbanizációja
valami borzalom. Nyáron még hagyján, hamar szárad
a járda, porrá válik a massza, amit a másik
halandó a légutakba szippant, vagy a bakancs talpán
hurcolja tovább. A tél sem annyira takonykóros,
különösen ha nagy a fagy, de az õsz, az tiszta
takony. Nem csak Kolozsváron, nálunk is. Van, ahol a lépcsõházban
is. Mert nincs mama, óvó néni, tanító
néni, közhangulat, amely csavarinthatna illõ idõben
és életkorban a sok taknyos orrán, vagy zsebruvát
nyomna a kölyök kezébe, ahogy szülõfalumban
mondták. Az, amit Tulceán tapasztaltunk egyik õszi
utunk alkalmával, az mindent felülmúl. A járdáról
az úttest irányába trombitálták ezt
a fertõt. A kocsiban ülve is önkéntelenül
kapkodta az ember a fejét. Nemrég a bodzai medencébe
vezetett utunk. Bodzaforduló, ugye, város. Ott a biciklisek
tartanak bemutatót. Párosával, sõt, hármasával
kerékpároznak egymás mellett. Ha járda van,
a gyalogosok akkor is az úttesten caplatnak. És röpül
a takony, s úgy tûnik, hogy ez a takonykór annyira
gyógyíthatatlan népbetegség, hogy majd így
csúszunk be Európába. Szopornyicásan.
Sylvester Lajos
(Háromszék)
|
|
