12/3/99

Keserû labdacs

Boldogok, kik tudnak még csodálkozni az olyanszerû zavargásokon, amilyenek Románia nemzeti ünnepén, december elsején Gyulafehérváron megestek. Minden ámulat elmúlik, és a köd is mindjárt eloszlik, ha figyelembe vesszük, hogy az elnöknek — ki ezúttal nem egyszerû polgár, hanem intézmény — szóló, ezer torokból felhangzó dorgálások és szemrehányások a szervezõ ellenzéki párt felségjeleivel ékített transzparensek alatt rajokba, nyájakba verõdött tömegbõl érkeztek. Tökéletes csapdát állítottak az államfõnek leendõ választási ellenfelei. Mihelyt elkezdõdött a hurrogás, Constantinescu is rájött, hogy befutott a csõbe. A Gyulafehérváron történtek többrendbeli aggodalomra adnak okot. A tiltakozásban nem az elvek uralkodnak. A (mai) elnök kénytelen volt szembenézni azzal a politikai képmutatással, amelyért kezességet vállalt és amelyet nemegyszer maga is alkalmazott. Csakhogy idõközben saját politikai karrierje is megtépázódott, de a bizalom is megrendült abban a sok változásban, amit hajdan a demokratikus konvenció egyszerû tagjaként, majd elnökeként ígért.
Ahogy aztán a múzeum falainak védelmében védekezni kezdett, siralmas élmény volt. Silány politikusra vall az "elterelõ hadmozdulat", amivel a tiltakozást felségsértésként próbálta beállítani a hadsereg és az egyház tekinélyén esett csorbát emlegetve (köztudott, hogy minden közvélemény-kutatás szerint e két intézményben bízik még a lakosság). Az ellenzék mindenképpen hatalmas sikerként könyveli majd el az esetet, hiszen Constantinescu éppen úgy reagált, mint egy kamasz gyerek, aki elõtt elsötétül a világ, amikor felszökik az adrenalinszintje. Elgondolkodtató az ellenzék hetvenkedõ merészsége és az is, ahogyan már most valóban urai a helyzetnek, lepipálva az õrzõ-védõ szolgálatok (ha csak nem cinkosaik azok is) vagy éppen a közrendért felelõ minisztériumok éberségét. Röviden: Emil Constantinescu abba a helyzetbe került, hogy saját bõrén tapasztalhatta meg azt, ami elsõ látásra holmi intézetek munkatársai által jó pénzért papírra vetett szóláncolatnak tûnik: a népszerûség csökkenését. Íme, ilyen lehet egy szociológiai szakifejezés nyers és rosszindulatú kivetítése a valóságban. A számadatot az élet igazolta. Itt az elszámolás ideje a szabadság tíz éve tartó megcsúfolásáért, amihez talán ellenségeskedés és gyermeteg felelõtlenség is társult. A cechet ki kell fizetni. Constantinescu csicskásai tartós pénzügyi zavarban szenvednek, miközben jómódú, zsíros bankszámlákkal rendelkezõ társai el sem mentek Gyulafehérvárra. Külföldön vagy a fõvárosban tartózkodtak, holmi bárokban, más ceremóniákon vagy éppen a pártszékházakban iddogálták a hamisítatlan whiskyt, s lehúzott redõnyök mögött, tévében nézték végig a vesszõfutást. Talán még szórakoztak is rajta. Kis politikusi örömök. Az elkövetkezõ napokban Emil Constantinescu, a polgár bebizonyíthatja, hogy jellemes férfiú-e vagy csupán árnyék. Ha igyekszik majd bosszút állni azokon, kik bukását kívánják, szekundát kap abból a tantárgyból is, amely a kudarc méltó elkönyvelésére tanít. Jó volna, ha az ellenszenvmutatót nem növelné ezzel is. December elsején a Szerzõdés Romániával bús levitézlésének jövõképét láthattuk. Az egész esztendõ benne volt ebben a gyulafehérvári pár órában. Keserû labdacs, nem csak az államfõnek.

Sugár Teodor
(Háromszék)