12/24/99

Karácsony

Ma este gyertyák gyúlnak, ma este csengõk csilingelnek - angyalszárnyakon érkezik ma az este, s a Kisjézus születését hirdetik a csillagok. Így tanították ezt nekem, és sokaknak, így tanítjuk mi gyermekeinknek, s talán, reméljük, majd õk is így adják tovább.
De milyen fokon vagyunk képesek lelkünkkel is rákészülni erre az ünnepre? Tudunk-e valóban tisztulni vágyó lélekkel az advent négy vasárnapján sorban kigyúló gyertyafények lármafa-lángjára figyelni, tudunk-e másak lenni, mint amilyenkké létezni kényszerít az élet?!
Akiben van még morzsája a hitnek, reménynek, talán be-betér ezen idõszakban a templomba, talán elmormol egy-egy imát, s talán eközben képes arra is, hogy ne csupán magáért, saját boldogulásáért könyörögjön…
De mi van akkor, amikor kilép Isten házának falai közül?!
Õ hibás-e azért, hogy lépésenként, másodpercenkként szitkokat kell mormolnia, mert tehetetlen, mert nyomorult, mert kiszolgáltatott?! Õ hibás-e azért, mert a legelszántabb jószándék mellet sem képes Krisztusi alázattal fogadni a megaláztatást, miután az azoktól érkezik, akikkel elvileg egyformának teremtetett, egyazon porból vétetett?!
Ki tud felülkerekedni azon a dilemmán - fõként így, ünnep érkeztével, hogy az önmaga- vagy a jó Isten megcsalása-e a bocsánatosabb bûn?!
Mert ha lesunyt fejjel törõdünk bele abba, hogy már megint - akárcsak tavaly, vagy három, öt, sok évvel ezelõtt - ott és akkor csapnak be embertársaink, ott és akkor vernek át, lopnak meg, tipornak el, ahol és amikor akarnak, mert erre pillanatnyi hatalmuk jogot és lehetõséget ad, akkor lehet, hogy Istennek tetszõ dolgot mûvelünk, ám vagy nem vagyunk magunkhoz õszinték, vagy eluralkodott rajtunk a mazochizmus.
Ha pedig foggal-körömmel ragaszkodunk az emberhez méltó léthez, akkor pillanatonként vétkezünk, s napi huszonnégy óránk minden percébõl összefüggõ bûnhalmaz keletkezik.
Hát lehet így karácsonyt, megváltó születését ünnepelni?!
Lehet. Elõször is azzal, ha õszintén, tiszta szívbõl azt kívánjuk mindazoknak, akik idejuttattak, hogy a Jó Isten annyi boldog napot adjon nekik egész életükben, ahányat õk adtak röpke uralmuk idején a mezei népnek.
Másodszor pedig, ha gondolatban, lélekben csatlakozunk ahhoz a nagyváradi nénikéhez, aki olcsó, potom húszezer lejes, csúfocska vörösfenyõ-zsákmánya feletti sírós örömét azzal billentette teljes, békés egyensúlyba, hogy közölte a villamosmegálló merevarcú, rezzenéstelen tekintetû közönségével: „Tudják, kedveskéim, nem az a néhány dísz, maréknyi cukor teszi karácsonyfává ezt a satnya fenyõcskét, ami még otthon akad, hanem a bethlehemi láng, amit elhoztak hozzám a cserkészek, s amelyet a lányomék, az unokáim ott kint, Ausztriában is körülülnek a szentestén. Úgy érezhetjük majd, hogy együtt vagyunk."
Hát most képzeljen, gyújtson lélekben egy-egy bethlehemi szeretet-üzenetet hordozó lángot a lelkében mindenki, és ma este ünnepeljünk együtt: hitben, békességben.
A bizakodó nénivel együtt áldott ünnepet kíván Nagyváradról:

T.Szabó Edit