Kalauz a világ megértéséhez

Kilyén Károly: Fennmaradni! Beszélgetések életrõl, halálról, örömrõl, szenvedésekrõl. Kérdezett és az utószót írta Máthé Éva. Marosvásárhely, 1997, Mentor.

Hogyan olvassuk Kilyén Károly Fennmaradni! címû visszaemlékezését? És fõleg miért? A történelmet keressük-e benne, a Gulág poklának hiteles képét, avagy az izgalmas történetfolyamot, amelyet még érdekesebbé teszi az, hogy valóban megtörtént eseményekrõl szól? A szerzõ-mesélõ egyetlen támpontot ad, egyetlen szót: fennmaradni, ezt toldja meg egy felkiáltásjellel.
Elegendõ-e önmagában a fennmaradás? A választ nem könnyû megfogalmazni. Minden élõ organizmus (de végsõ soron az élettelen is) a túlélésre rendezkedik be, az ember annyival több, hogy ezt tudatosan teszi. A tudat azonban argumentumokra éhes. A könnyebb út: (erkölcsi) sémák felvázolása és követése, a nehezebb: az öncélúság (éljünk, hogy éljünk) felvállalása. De vajon milyen választása lehet egy olyan fogolynak a Szovjetunióban, akinek halálbüntetését "kegyesen" húsz év börtönbüntetésre változtatták, ami nem jelentett mást, mint kényszermunkát, olyan táborokat, amelyek a termelés mellett a megsemmisítésre rendezkedtek be. Ilyen körülmények között az ember már semmiben sem reménykedhetik, csupán a puszta létezésében, s ez a puszta létezés mégiscsak valamiféle záloga egy jövõnek, nem a távolinak, az otthoninak, a szabadnak, hanem egyelõre csak a holnapinak, a holnaputáninak, miközben talán megváltozik odakinn a világ. Élni kell. Az ember nem tudja megfojtani magát, elõtte elájul - vonja le a tanulságot a mesélõ az egyik börtönélményébõl, amikor egy piros kapcával önmagát akarta megfojtani.
A lágerélmények mellett szó esik az ifjúság éveirõl, a két világháború közötti Erdély hétköznapjairól, a bécsi döntés utáni szabadságról és háborúról, a kolozsvári Unitárius Kollégium szigorú, mégis liberális szellemiségérõl. (Bocsátassék meg nekünk, de valahogy megragadt bennünk egy mondat: "Majd Gálffy igazgató úr ezzel fejezte be: - Elrendelem Ferenczi tanár úrnak, hogy délután hat órakor a nyolcadik osztályt vigye el a Forduló utcai nyilvánosházba.".) Ez volt az az iskola, amely erkölcsi tartást, hitet adott egy életre, a késõbbi szenvedések idejére, az elviselhetetlen elviselésére.
Az alcím: Beszélgetések életrõl, halálról, szenvedésekrõl nyilván az életútinterjú kérdezõjének, Máthé Évának a támpontja, értelmezi a címet, és kijelöli a helyes olvasat módját, lehetõségét. S bár inkább figyelmes hallgató, mintsem tevékeny irányító (bizony ez gyakran okozott hiányérzetet), neki is meg kell köszönnünk ezt a hasznos kalauzt a világ megértéséhez.

Kedves Csaba