Rongycsokor Arlechinónak

Fazakas Attila Hunor: Rongycsokor Arlechinónak. Versek. Marosvásárhely, 1997, Mentor. /Forrás./

Két meglepetést is tartogat, tartogatott a "vájt szemûek" számára az idei. Lövétei Lázár László bemutatkozó kötete után egy Fazakas Attila Hunor nevezetû úriember (ezt a címet most látatlanban megelõlegezzük neki, tévedés esetén kérem, értesítsék a kiadót) jelentkezett verseskötettel. Ez önmagában persze nem volna nagy újdonság, üzemel a Forrás, rándítanák meg sokan a vállukat, mert menetrendszerû, csapongó debüt-kötetre számítanának, sok egyenetlenséggel, bosszúsággal. A Rongycsokor Arlechinónak kapcsán azonban reménytelenül melléfognának. Ez a könyv, akárcsak a Lövétei kötete, pimaszul érett (mondjuk, ez talán megkérdõjelezhetné az úriemberséget) költészetet mutat fel, mindenesetre pimaszabbat, mint amit ez a kies irodalmi vidék megszokott.
Csakhogy amíg A névadás öröme pilinszkysen kicentizett, szikár, szinte csontig csupaszított versbeszédet takar, addig a Fazakasé békebelien áradó, lendületes, jobbnál jobb képeket felvonultató gazdag világ. Ahol a szavaknak íze, a mondatoknak zenéje van.
A kötet elsõ felére (Élõ kövületek) fokozottan igaz a fenti megállapítás. Kinyitva a könyvet, némi szorongás fogja el az olvasót, mozdíthatatlan tömböket lát, gõgös kövületeket, nincs szabadon hagyott tér. Csak közelebb hajolva tûnik fel, hogy a tömbök felülete nemcsak kihalt növények és állatok rajzolatát rejti, hanem a kövület maga is lélegzõ egész - egy egészséges szervezet lassú szuszogása hallatszik. Efféle eleven képek lüktetése a vers: "hány szomjúság zúzza elevenné mozdulataidat", "mint a nyitva felejtett eget õrlõ csatakos bükkfák", "milyen árvaság csörömpöl testük fedetlen labirintusában", hogy csak néhányat említsek önkényesen kiragadva a valóban bõ választékból. A hatást az átgondolt szerkesztés is segíti, a versek zökkenõmentesen kapcsolódnak egymásba, az ív szinte töretlen, a kitartott hangot nem zavarja meg beszûrõdõ zaj.
A Kis Weöres poétichon, a kötet másik nagy ciklusa javarészt fõhajtás az elõdök elõtt, érzésem szerint kevésbé sikerült darabokkal. Különféle formákkal kísérletezik Fazakas, amolyan versiskola ez, ahol a jelölt különbözõ hangvételre szerez ilyen-olyan zöngeményeket. Persze a "zöngemények" a fiatal erdélyi költészetet véve alapul korántsem rosszak, a Lorca-improvizációk (A rettenet szerenádjai), a Karinthy-féle ragtime (Rongycsokor) vagy az Egy tanítvány feljegyzései mesterérõl címû darabok kivételesek a kötet egészét tekintve is. Csak ízelítõként a szerenádokból: "Villant kacsintása éhesen, / szél riasztott fordultában / gallyzörejt a köveken. // Ebharapott lelkem beforrt; / ég a lámpás, vér a lámpás, / holtja fölött errõl dúdolt".
Mit mondhatna még a hálás recenzens? Talán figyelmeztessen mindentudóan, hogy a lendület, a szinte egymást kioltó képek sora veszélyt is rejt, hogy a patetizmus réme azért ott vigyorog a lapszéleken, ha túlfut a toll? Dõreség lenne, blaszfémia. Fazakas jóval több annál, hogy effélékkel kellene bosszantani.

Papp Sándor Zsigmond