Négy vármegye lapjai

Huber András: Százarcú nagyhatalom. Lapok az erdélyi magyar idõszaki sajtó történetébõl. Csíkszereda, 1997, Pallas-Akadémia.

Az ilyen típusú könyvet kevesen olvassák végig: a szerzõ, a szedõ, a szerkesztõ és a korrektor. Esetleg a kritikus. Ergo: az ilyen típusú könyvek értékét nem a bestseller-listában elfoglalt helyük adja. Valami más: az alaposság és a megbízhatóság. Huber könyve alapos és jó, tehát értékes. Az erdélyi nagyvárosok magyar sajtóját nagyjából feltérképezték. De kinek jut eszébe a szórvány lapjaival foglalkozni? Hubernek eszébe jutott. Nem akadémiai kutatóasztalnál, ahol évtizedeken át el lehet pepecselni azért a kis havi fixért, hanem kíváncsiságból és meggyõzõdésbõl. Délutáni, vasárnapi hobbiként. Kell egy jó jelmondat: ("Ha késõn, ha csonkán, ha senkinek: írjad!" - Arany János), s mehet a munka.
Szilágy, Szolnok-doboka, Beszterce-Naszód és Torda-Aranyos vármegyék idõközi sajtója a kezdetektõl 1944 végéig. Négy fejezet, s hozzá a jegyzetek (közel 300 tétel), a névmutató (kb. 2000 személy). Van benne nyolc-tíz esztendei munka. Lapozás, jegyzetelés, porolás, levelezés: tisztelt uram, megkérem, hogy a helyi levéltárban nézzen utána, szívességét és fáradozását elõre is köszönöm. Majd az összefércelés, elsõ átírás, csiszolgatás, innen még hiányzik egy adat, uccu Bukarestbe, az Akadémiai Könyvtárba. Újabb cédulák gyûlnek, ezeket az adatokat is érdemes betenni, mert hátha valaki épp ezt keresi majd. Harmadik igazításra már használható, eljött az ideje számba venni a jegyzeteket. Még egy átgépelés, összeolvasás, nehogy egy szám elíródott volna. Szép munka, de csak annak, aki szereti.
Utána következik a keresgélés: ki fogja ezt kiadni? Ki kell adni, mert fehér folt az erdélyi irodalomtörténeti térképen, mert kézikönyve lesz irodalmároknak, lexikon-szerkesztõknek.
Megvan a kiadó! Harc a szerkesztõvel, vita a kiadóval. Végre megjelent!
"Hál' istennek kész van, kár, hogy ráment az egészségem."

Mivel a könyv nem kronológia, hanem történet, a szerzõ véleményét is tükrözi. (Ez a mûfaj szabályai szerint nemcsak megengedett, hanem kötelezõ is.) Huber néhány dolgot másképp lát, mint az eddigi elemzõk. Kovács-Katona Jenõrõl a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon (RoMIL) azt írja: "az új, realista írónemzedék képviselõje", Huber szerint "a Korunk hírhedt szerkesztõje, aki az irodalmat teljesen baloldali ideológia alá szorította". Pozitívan vélekedik viszont Sztojka Lászlóról, akirõl az Új Magyar Irodalmi Lexikon tudomást sem vesz. Helyszûke miatt csak e két nevet említem.
Huber nem osztja ugyan a Balogh Edgár-féle kincsestár véleményét, de leírási módszere nem tér el a hagyományostól. Történetét idézetekkel fûszerezi, s egy-egy lap bemutatásakor valóságos adattárat sorakoztat föl. Az adatok bõsége akkor zavaró, amikor néha mellékvágányra tér, s csak kétoldalnyi mellékvonal után tér vissza. De a jelenség nem túl gyakori, csak a kukacos kritikus (alulírott) akadt fönn rajta. Ha a könyv gyengéit tekintjük (ismétlem: erényei számosabbak!), essék szó a néhány magyartalan szórendrõl, cirkalmas körmondatról és a 10-12 idegen szóról, melyeknek közhasznú magyar megfelelõje is van: velleitás, korrespondencia, belletrisztikus, instabilis, redigálás, alludálás, ephemére stb. Következetesen helyente szerepel a helyenként szó helyett, s két alkalommal az elöl-t fölcseréli az elõl-lel (201. vagy 353. p.).
Mondhatnám: rutinos szerkesztõ az efféle apróságokat kiszûrte volna (különben a kézirat gondozása roppant igényes, hihetetlenül kevés a helyesírási hiba). Azonban a könyvben fölcserélõdött a kerek és szögletes zárójel szerepe. A magyar gyakorlat szerint a szerzõi vagy szerkesztõi kiegészítések szerepelnek szögletes zárójelben. A szerzõ az elõszóban jelzi a cserét, de amit semmi sem indokol!
Minden ilyen típusú könyv akkor teszi a legnagyobb szolgálatot, amikor bizonytalan dolgokat tisztáz, kétes eseteknek a végére jár. Ezek mögött áll a legtöbb munka, sokszor csak kitartó adatkeresés, hosszas levelezés, különbözõ források adatainak összevetése nyomán dõl el a kérdés. Huber természetesen az alapforrásból (az illetõ újságból) meríti az adatot. Ha egy-egy másodlagos forrásban hibát fed föl, azt kijavítja. A RoMIL-ben egy helyt Dési Hírlapot említenek. Huber kiderítette: ez a temesvári Déli Hírlap. Csupán egy betûrõl van szó, semmiség, mondhatnánk - de ez a kutatói próbakõ.
Huber rámutat: a Magyar Sajtó Évkönyve (mint másodlagos adatforrás) néhány esetben pontatlan adatokkal szolgál. Így van. De két-három alkalommal beugrik a lapok állításainak. Az Új Barázda esetében - teljes jóhiszemûséggel - idézi a szerkesztõi bejelentést (361. p.), miszerint a lap Tordáról átteszi a székhelyét Brassóba. Mivel ez már nem esik a négy tanulmányozott vármegyébe, Huber átsiklik fölötte, s azt írja: a lap "elköltözött". Alulírott adaléka: a lap Brassóban már nem jelen(hetet)t meg. A kiszemelt, volt Brassói Lapok nyomdájában 1942-ben magyar nyelvû lapot nem nyomtattak.
Szamosújváron 1937-ben jelent meg A Hét. Vélhetõleg ugyanabban az évben meg is szûnt. 1941-ben egy forrás azt közli, hogy a "városban újság, folyóirat nem jelenik meg. Lassan azonban megváltozik a helyzet. A hírlap újra színre lép! Erre mutat a dési Szamosvidék 1943. Ápr. 20-i számának hírrovata, mely A Hét szerkesztõségi és kiadóhivatali fogadóóráit közli." (241. p.) Sajnos a hír megtévesztõ. A hírt magam is olvastam, s nem kevés idõmet ette meg A Hét után való kutatás. Nem merem azt mondani, hogy a "lap újra színre lépett", mert nem láttam. Csupán annyit mondhatok: a hír nyomán végigkutattam öt könyvtárat, s nem leltem nyomát. (Mai példa: Palotás Dezsõ közleménye a kolozsvári napilapban (1989. dec. 31.): "Kolozsvári Füzetek címmel lapot alapítottam, s ezt a Nemzeti Megmentési Front Kolozs megyei központján 26. iktatószámmal bejegyezték." A lapot ne keressék, nem jelent meg.)
Tisztázó szándékú okfejtése téves vágányra fut az alábbi esetben. Az Aranyosvidék utolsó "fellelt példánya 1940. aug. 24-i datálású", mind a kolozsvári Egyetemi Könyvtár, mind a budapesti Széchényi Könyvtár gyûjteményében. "Ennek ellenére a RoMIL 1940. dec. 14-re teszi a lap felbomlását." (312. p.) Történetesen a RoMIL szerkesztõje a bukaresti Akadémiai Könyvtár gyûjteményét lapozta föl, amely teljesebb; az utolsó szám valóban dec. 14-én jelent meg.
Egy furcsa dolog: "Kemény György szerint a Szilágyvármegyei Tanügy 1918-ban megszûnt. Monoki István meg sem említi. (Monoki az 1919-1940 közötti sajtót írta le. - K. P.) Ennek ellenére a szaklap megszakítás nélküli folyamatos megjelenését sejtetik az Országos Széchényi Könyvtárban fellelt 1942-1944-beli számainak évfolyamjelzései." Tapasztalatom szerint az évfolyamszámozással erõsen nagyvonalúan bánik minden szerkesztõség, tehát a sejtetéssel szemben Monokit pártolom, az a véleményem, hogy 1918(?)-tól 1942-ig szünetelt a lap. Ha valaki letesz az asztalra néhány lapszámot a kérdéses idõszakból, sejtéseim porrá esnek. (Mai példa: a Könyvesháznak - noha szerkesztésében könyvtári szakember is részt vett - létezett 4. és 6., de nem volt 5. évfolyama!)
Nem nyújtom tovább. Ajánlom a könyvet minden érdeklõdõnek, s a különbözõ újságíró-fakultások hallgatóinak - kötelezõ olvasmányként.

Kuszálik Péter