|
Sebestyén Mihály: Nosztalgia-túra Dél-Paranójába.
Bukarest-Kolozsvár, 1997, Kriterion.
 A
matematika szabályai szerint most azt kellene mondanom, bizony,
bizony átlagos szerzemény, s ezzel nemcsak a szerzõ
körmönfont bosszúhadjáratát kockáztatnám
meg, de egy-két még tétovázó polgárt
is lebeszélnék a könyv megvásárlásáról.
Ezt meg a mai Internetes, mozifilmes, elvadult világban semmiképp
sem tenném, én nem vágom magunk alatt a fát,
megbízhat bennem akárki.
De most tényleg, ki lehet az az elvakult, morbid recenzens, aki
egy prózakötet kapcsán aritmetikát, holmi
arányokat és számtani közepet emleget? Mert
lehet, hogy ott, abban a minden sejtelmességet mellõzõ
univerzumban érvényes az a megállapítás,
hogy ha valaminek az elsõ fele felejthetõ, esik ki a kézbõl,
de a másik része viszont érdekes, egészen
jó, habzsolnivaló, akkor összességét
tekintve csakis az átlagos címkére számíthat.
Jóindulattal.
De próbáljuk meg kis idõre félretenni a
középiskolák rémét, és kezdjük
elölrõl.
Sebestyén Mihály második novellagyûjteményében
igencsak megkönnyíti az olvasó dolgát, racionális
ember módjára kettéosztja a kötetet: a hagyományos,
elbeszélõ technikát követõ mûvek
ide, a kísérletezõ, rendhagyó írások
oda. Kedvére válogathat hát az olvasó ízlése
és befogadóképessége szerint. A szándék
valóban figyelemreméltó, hiszen lehetetlen, hogy
legalább az egyikben ne lelje örömét.
Az elsõ ciklus, az Erdélyi történetek
elsõ nekifutásra nem tartogat különösebb
izgalmakat, ne fáradjunk ezzel. Hömpölygõ beszédfolyam,
amelyekbõl kikunkorodnak az ilyen-olyan történelmi
célozgatások, elsajátítandó érettségi
tételek, kínosan betartott arányok, a narrátor
pontos elhelyezése térben és idõben. A Garaczi
Lacihoz, Kukorellyhez, Esterházyhoz szokott szépreményû
olvasó pedig unottan félretenné a könyvet,
hogy soha többé. Ne tegye. A második, Nosztalgia
túra Dél-Paranójába címû
ciklus valódi csemegéket tartogat a legkíméletlenebbeknek
is. A vérbeli írót számomra legalábbis
az különbözteti meg a lelkes dilettánstól,
hogy a beavatottak könnyedségével kezeli az idõt,
elbeszélésének idejét, kedvére tágít
és zsugorít, hol abroncsként présel, hol
finoman árad. A látszólagos történet
itt mondatokra szakad szét (nyoma sincs az elõzõ
ciklus bonyodalmas, fülledt mondatfûzésének,
amelyek más és más idõpillanatot hordoznak,
a történelmi utalások finom jelzésekre szelídülnek,
a mindennapos mozdulatok hirtelen a világpolitika részeseivé
vedlenek, miközben tulajdonképpen nem történik
semmi. Semmi említésre méltó. A narrátor
lénye szinte megfejthetetlen, lebegõ, nem is tudni honnan
beszél és kinek, de ettõl hamisítatlanul
hazai, kicsinyes és nagyúri, kozmopolita és bérházi
õgyelgõ. Egyszóval az írói képzelet
szabadon csapong, nem szorítja semmi, nincsenek korlátok,
csak a nyelv maga, a teremtés. Egyetlen gesztusával rendezi
át megállapodottnak vélt világtapasztalásainkat,
közhelyes megállapításainkat számûzi
az emlékezetünkbõl, hogy kizárólag
a saját szemszögét fogadjuk el megbízhatónak,
hitelesnek. Magyarán szólva: végzi a dolgát.
Ezek a szövegek teszik, hogy újraolvasásra kényszerülünk
(soha jobb önkényt!) a könyv elsõ részét
illetõen. Így már könnyebb felfedezni az Erdélyi
történetekben is meghúzódó apró
leleményeket, a sikerültebb mondatokat, jellegzetes ízeket.
Hát ezért mondom, barátaim, ne higgyünk a
matematikának.
Papp Sándor Zsigmond
|
|
