Az erdélyi társadalom fejlõdésérõl

Egyed Ákos: A korszerûsödõ és hagyományõrzõ Erdély. Pallas-Akadémia könyvkiadó, Csíkszereda, 1997.

Miként az embereknek, népcsoportoknak, nemzeteknek, a könyveknek, de megírásuknak is megvan a maguk sorsa. Egyed Ákos legutóbbi kétkötetes mûvének is évtizedes a sorsa, hiszen itt közölt (és újraközölt) tanulmányai különbözõ gyûjteményes kötetekben, évkönyvekben, folyóiratokban jelentek meg 1975-1996 között. A bevezetõben a szerzõ a tanulmánykötet összeállításának szempontjait magyarázza meg: úgy igyekezett megválogatni írásait, hogy ezek valamennyire tükrözzék hosszas tudományos munkássága témaválasztását, járuljanak hozzá sajátosan erdélyi történeti kérdések tisztázásához, s végül nyújtsanak támpontot az olvasóközönségnek is (és nemcsak a szakmának) történelmünk behatóbb megismeréséhez. A székely társadalom és a katonai szolgálat c. fejezetben arra az összetett kérdésre kísérel meg válaszolni Egyed Ákos, hogy milyen tényezõk összhatásának tudható be, minek köszönhetõ a székelymagyarság tömbben való fennmaradása ezredévnyi idõszakban a közismert mostoha és zaklatott körülmények ellenére is, miközben a vármegyei magyarság egyre pusztult, s Erdély nagyobb részén szórvánnyá vált. A tudós professzor a székelység katonai funkciójában véli megtalálni az egyik tényezõt, hiszen ez határozta meg a sajátos székely társadalom szerkezetét, az önálló faluközösséget. Újkori történelmünk olyan vitatott kérdéseit igyekszik tisztázni továbbá, mint az 1848-49-es forradalom és szabadságharc, Széchenyi, Kossuth és Wesselényi Miklós politikai irányvonalait elemzi, s elsõsorban a székelységnek a forradalomban vállalt szerepét eleveníti fel, majd az 1849 utáni fejlõdés, korszerûsödés irányvonalait mutatja be, az infrastruktúra-építés erdélyi kezdeteit, a vasúti hálózat kialakítását, az iparosodás és városiasodás terén elért eredményeket. S közben közvetítõ szerepet vállal a magyar és román történetírás között, hiszen míg az elsõ a civilizáció terjedését hangsúlyozza, az utóbbi inkább a kor politikai rendszerének elítélésében merül ki. A tanulmánykötet az erdélyi történetírás egyik eléggé mellõzött forrására, a korabeli sajtóra is felhívja a figyelmet, végül történészelõdökrõl (Nagyajtai Kovács István, Jakab Elek, Mikó Imre, Csutak Vilmos) olvashatunk alapos portrékat.

Dési László