Színház és rítus

***Színház és rítus. Kolozsvár, 1997, Koinónia.

Tamási-centenárium esztendejében vagyunk. Máskor az elvártnál ritkábban, most a kötelezõnek érzett, hangsúlyozottsággal foglalkozunk klasszikusunk írásmûvészetével, ezúttal színmûírói munkásságával, Tamási színpadával. És mert ez a színház színjátszásunk elvitathatatlan tartozéka, a róla szóló és vele kapcsolatos tanulmányok idõszerûségükkel és Tamásit igazoló összegzéseikkel érdemelnek figyelmet.

A Színház és rítus közös kötet. Szerzõi (Bíró Béla, Keszeg Vilmos, Klein Varga Noémi, Láng Zsolt, Sebestyén Rita, Selyem Zsuzsa és Visky András) - kutatók, tanárok, szerkesztõk és egyetemi hallgatók - egyformán Tamási bûvöletében élnek és színpadát az életmû lényeges fejezetének, talán értékekben és mondanivalóban leggazdagabb részének tekintik. Sokrétû és szerteágazó érdeklõdéssel vigyázzák e sajátos színpadi világ hogyanjait és miértjeit. Visky András a magyar színházi tradíciók irányából közelíti meg a “Tamási-pillanatot”. Stílusvilága - véli - “súlyos megpróbáltatások elé állítja” a társulatokat és rendezõket, s példái (az Õsvigasztalás kapcsán) vitákat és érveket, valamint kritikákat idézve és elemezve vezetnek “az eredetmítoszok tiszta egébõl csöppent Tamási-színjáték” jobb megértéséhez.

Részletkérdések, mélyértelmezés irányába mutat Klein-Varga Noémi, amikor az “archetípusok és archeszituációk” Tamási-drámákban tapintható jelenlétét magyarázza. A szimbólum és õsszimbólum forrásvidékét térképezi fel, Tamási-érvelésekkel értékel “sejtelmes, szép látomású” misztériumjátékokat, Isten-jelenlétet értelmez színmûvekben (Énekes madár, Tündöklõ Jeromos, Vitéz lélek), máshol újszövetségi szimbolikákat magyaráz, s így olyan tájakra (is) elvezeti olvasóját, melyeket eddig Tamási-kapcsán alig érintett a szakirodalom.

Aki filozófiai igénnyel veszi kézbe ezt a kötetet, az Keszeg Vilmos, A színjátékok világképe címû dolgozatát lapozza fel elsõnek. A szerzõ Tamási drámáinak irodalmi-mûvészeti fejlõdésvonalát reflektorfénybe állítva szól Tamási játékainak mesekeretérõl, ésszerûséget felszabadító tendenciáiról. Sebestyén Rita Tamási-színpadra történõ “háromtételes” elkalandozása (a gesztust, a megnyilatkozást és az építményt tekintõ bekezdések) is a szemlélet eredetiségével olvasmányos. Bíró Béla írása pedig Tamási színpadi szerzõi babérjainak egyértelmûségét némiképp megkérdõjelezve, a mûfaj “megmerevedett hagyományait széttördelõ” avantgárd mûvészre mutat, a valódi és az igaz logikai-esztétikai igényérõl is fogalmaz.

Nem hiányozhat e kötetbõl az egész Tamási-írásmûvészetre oly jellemzõ humor, irónia és poéntírozás vizsgálata sem. Erre Selyem Zsuzsa vállalkozott, és sikerrel birkózott meg a nem is oly könnyû feladattal. Láng Zsolt pedig nyelv és színház kapcsolatát tekintette át, az Énekes madár nyelvi szövetét, szereplõit kutatva fejti meg a “darab csodáit”.

A hét - a Tamási-színpadot jól ismerõ - szerzõ az általában ismertet és tudottat a szakma tudományosságával teszi közelebbivé és elfogadhatóbbá. A hiányt (is) pótló kiadvány megjelenése méltó aktusa a centenáriumi évnek.

Színház és rítus. Sepsiszentgyörgy - Kolozsvár, 1997, Koinónia Kiadó.

Indig Ottó