Elegáns könyv 

Simon Attila: Átila. Versek. Csíkszereda, 1997, Pallas-Akadémia. 61 p. 
Elfogult vagyok, legjobb ha ezt már az elején kimondom, félreértés ne essék. Simon Attila költészete, miképp egy távoli rokon, közeli barát vagy jószomszéd, idõnként bekopog hozzám. A bor mellett már tréfálkozunk, jobb mondatainkat büszkén mutogatjuk. Egyre több könyv jelenik meg a hazai kiadók gondozásában, de egyre kevesebb az olyan, amelyik már a standon magához csalogatja leendõ olvasóját tetszetõs külsejével. Az Átila ez utóbbiak közé tartozik: elegáns borító, törékeny betûk. A könyvbe belelapozva a hatás nem szûnik, az átgondolt tipográfia újabb érveket sorakoztat a mellé, hogy a kötet nem hiányozhat a polcunkról. Ugyancsak jó ötlet a versek alatt kúszó szöveg jelenléte (bár, tegyük hozzá rögtön, nem forradalmian új kezdeményezésrõl van szó, nem is hiszem, hogy ez lett volna a cél), mely így különös és megfejtésre kínálkozó jelentésmezõt szõ a lapok köré.A kötet legszebb momentumai közé tartozik, amikor az egymás mellett heverõ költemények összecsengenek (vagy éppen látványosan ellentmondanak) a beemelt szövegtöredékekkel, olyan hangulati teret teremtve, melyben - miképp egy tágas barlangban- tovább visszhangoznak a szavak (42-43. p., 34-35. p.). Persze olyan helyeket is találunk, ahol ez a mágikus tér leszûkül, már-már érdektelenné válik (7-8-9. p). A látogató ilyenkor oda nem illõ dolgokba üti be a fejét, kissé elkábul, de valami miatt mindig folytatja az útját. Ez a “valami” a kötet verseit összefogó habarcs, ama láthatatlan hangulat-elixír, mely az Átila egyik erénye.Azonban elõre szólok: nem minden járatban és zúgban fogja magát jól érezni a kirándulni vágyó. Helyenként merész szókapcsolatok, egymás mellé erõltetett mondatok ijesztgetik majd (Ki?, Zéró, Halmazállapot), s ha türelmetlen, bizony eltévedhet. De végül kényelmes és belakható sarokhoz ér, ahol minden az érkezésre várt, hogy életre kelve váratlan színeivel elkápráztassa a betévedõt. Már nem szisszenünk fel egy-egy kidolgozatlan, a vers testében idegenül mozgó kép láttán: minden eggyé olvad, mindeddig nem létezõ, kivételes pillanattá (Légszomj, Haiku, Fénykép).Kísérletezõ kedvû költõ Simon Attila, aki kényére-kedvére tágítja éltetõ közegét, a nyelvet. És a nyelv idõnként, akár egy engedelmes szolga enged parancsolója akaratának, felveszi a rákényszerített formát. Finom selyem ilyenkor a vers, mely puhán feszül az idomokon: “Sima-sima üvegalkonyat. / Koccan, majd hosszansikolt a / védtelen idõn egyetlen hajtûd. // Lebontod magadat.” (Lefekvés elõtt) Még valami már csak úgy kötõdésképpen. Nem volt valahol a közelben egy találóbb kötetcím? 

Papp Sándor Zsigmond