Kora esti történetek

Kolozsvári Papp László: Holló úr. Tizenkét kolozsvári történet. Kolozsvár, 1997, Erdélyi Híradó.

Hozott anyagból dolgozik Kolozsvári Papp László, már legalábbis ami a formát illeti. Az Ezeregyéjszaka és a Dekameron mintájára egy kolozsvári asztaltársaság tagjaival meséltet el egy tucatnyi történetet. A mesélõk elbeszéléseibõl kirajzolódik a régi, patinás Kolozsvár a maga utcáival, tereivel, eldugott vendéglõivel, kiskocsmáival, elképzelt és valós személyiségeivel, ezernyi hangulatával, lüktetõ tablót varázsolva elénk. Szerencsére az “adatok” kellemes arányban “keverednek” a cselekmény fordulataival, a felsorakoztatott szereplõk elevenségével, mintegy feloldódnak ebben, és így a kötet nem tájékoztató jellegû információhalmaz, hanem szórakoztató olvasmány. Olyan, amilyet az ember legszívesebben kora este olvas, az ágyban heverészve a nap fáradalmai után.
Ráérõs, nyugodt ritmusú történetek. Hömpölyögnek, akár egy tekintélyes folyó (ami persze idõnként hordalékot is sodor magával), felelevenítve a magyar próza azon hagyományait, amely a mesélõkedvre, a bõvérû mondatokra és az akkurátusan felépített cselekményre helyezi a hangsúlyt. És mindebbe még a történetek könnyelmû (néha nagyzoló) felvezetése is belefér, hogy csak néhány kiragadott példát említsek: “a gyûlölet mindent elbíró története” vagy a “legtisztább gyûlölet igaz története” (A gyûlölet elején), “pályafutásom legfurmányosabb bûnügye” vagy “pályafutása legbizarrabb története” (A kert elején), “példátlan történet” (A kupola elején) - harangozzák be mondandójukat a mesélõk. Ezért van az, hogy a legvégén, a csattanó után mégis valami ûrt vélünk majd kitapintani, nehezen leplezzük csalódottságunkat, hiszen kiderül, hogy bizony a legbizarrabb történet is tartalmaz jó néhány szokványos momentumot, és hát “hallottunk” mi már ennél furmányosabbat “bûnügyek” és egyebek terén is. Az “átverés” azonban kis jóindulattal megbocsátható, ha másért nem, akkor a színre lépõk gondos és sokrétû ábrázolásáért (ezt a mai posztmodern irodalom mintha kissé elfelejtette volna), akiket még egy-egy regény is szívesen venne lapjain.
Az idõnként túlságosan is lelassuló tempó, a mellékes részek beemelése (hiszen mindenki ráér) és helyenkénti túlbeszélése miatt a történetek veszítenek átütõ erejükbõl, túlfutnak önnön keretükön, lektûrré “esnek vissza”, melybõl hiányzik a katarzis-élmény. A megrázkódtatás azon energiája, mely utólag más megvilágításba, éles kontúrok közzé helyezné a mûvet. A történet lángja kialszik, mielõtt tûzre lobbanthatott volna bennünket. Ahol sikerül szorosabbra fonni az elbeszélés szálait mindennemû elkalandozás nélkül (Bíbor nyom), nemcsak egy érdekfeszítõ mese részesei lehetünk, hanem irodalmi élmény birtokába jutunk, ahol a befogadó “kénytelen” újragondolni a hallottakat.
A Holló úr olvasásra felkínálkozó könyv, amelybõl a jó értelemben vett ponyvairodalom fogásai sem hiányoznak, idõnként megkapó köntösben, sajátos hangvétellel. Hogy a szerzõnek is ez lehetett a szándéka (többek között), a témaválasztás jelzi: pikáns történetek váltakoznak titokzatos gyilkosságokkal, de felbukkannak akrobaták, fantomok (méghozzá a színházban! - eredeti gondolat), sõt, soha be nem teljesülõ szerelmekrõl is olvashatunk. S bár arra még futja Kolozsvári erejébõl, hogy szépen pergõ mondatokkal aranyozza be történeteit (békebeli, ízes nyelvezetet teremtve ezáltal), a prózairodalom bölcsõje mellõl “elcsent” konstrukció azonban (talán a folyamatos ismétlõdések, az újítás hiánya miatt is) nem mindig képes megemelni az amúgy izgalmas tartalmat. Kár, hiszen az ilyen szempontból sikerültebb elbeszélések sokáig kísértenek még olvasója mellett. Visszajárnak, akár a történetek megrögzött fantomjai.

Papp Sándor Zsigmond