Ki a csodát magában hordja

Mikó András: Befejezetlen történetek tárháza. Kolozsvár, 1998, Erdélyi Híradó. 71 p. /Elõretolt Helyõrség könyvek./

"Mindig is untam azokat a regényeket, amelyekben nem volt kép. Azazhogy volt, azonban csak leírva. Semmilyen szép kép. Ha egy szerelmeskedési jelenetet írt le a szerzõ, miért nem csatolt egy képet is hozzá? Vagy egy szép erdõt miért kell leírni, és nem lerajzolni ceruzával a lapokra? Rémesen unalmas az egész, és nevetséges is, amikor látod szegény írót, amint két ldalt megtölt egy tájkép leírásával, ahelyett, hogy lerajzolná" - írja Mikó András. Játék szép élettel, szép halállal, szép szeretõkkel. Minden-mindennek lényege: játék a szavakkal.
Van-e túli élet? Túlon túli? Túlon-túl odatúli. A textuson, a történõn túli? S milyen, ha van? Vagy milyen lehet(ne)? Például ilyen: "Már napok óta csak esteledik. Esteledem azaz. Már nem fény, még nem sötét, olyan örökös szürkületi átmenet lehetek. Te vagy a satír-pont bennem." (Fizikai öntudat, 34. p.) Vagy ilyen: "Még egy éjszaka tebenned. Te sötétítesz, hajnalodtatsz, havaztatsz, én teljesítek: havazok, hajnalodom, sötétedem. Tebenned. És most már tudom is ezt, felszabadulok a szenvedõ mód alól...". "Én látok, te nem látsz. Te látsz, én nem látok. Várni kell még, fedezetten és fedezetlen, a szemek közt alszik a látás." (Vagy-vagy, 32. p.) És ilyen: "Kézen foglak, s elindulunk. Végigmegyünk egy-két árkon, bokron, sípon, dobon, nádi nevetésen, s végre találkozunk az Õsszel. Jõ nagyokat mosolyogva, kezében daráló." (Õszi séta, 28. p.)
Rövidpróza. Vagy velõspróza. Kicsit groteszk, de azt mintha észre sem venné. És vers is a kötetben, néhány, kisebb intenzitásúak, mint a prózai írások. Nem elég érettek. Nem is lehettek azok: Mikó András 1978. október 8-án született, Brassóban, és 1997. december 14-én halt meg gázmérgezésben, Kolozsvárott. Posztumusz könyvét ajánlom olvasásra.

Simon Attila