70 éves Kányádi Sándor

A falusi élményvilág és a harmonikus világkép a hagyományos népiesség követõi között jelöli ki helyét: verseiben a természet látványa, a falusi életképek kapnak szerepet. Közéleti tapasztalatai, a magyar és az erdélyi költészet hagyományainak teljesebb birtokbavétele alakítja át líráját mind szemléleti, mind nyelvi tekintetben. Az egyszerû örömökben megtalált idillt minduntalan feldúlják a közösségi létben szerzett tapasztalatok; ettõl kezdve költõi világán két õszinte hittel vállalt erkölcsi érték uralkodik: közösségi hûsége és a társadalmi létben tapasztalt drámai összeütközések katartikus feloldásának igénye.
Vallomásértékû visszaemlékezésének közlésével köszöntjük a hétfõn hetvenedik születésnapját ünneplõ Herder- és Kossuth-díjas költõnket. Akivel csíkszeredai tisztelõi május 14-én a Szakszervezetek Mûvelõdési Házának stúdiótermében találkozhatnak; ekkor mutatják be a Pallas–Akadémia Kiadónál megjelent Kecskemesék címû kötetét.

Kányádi Sándor:

Fölfeslett metaforák. Egymásba kapaszkodó történetek

Kereken harminc esztendõvel ezelõtt az osztrák PEN Club meghívására Bécsben az erdélyi, pontosabban a romániai magyar költészetrõl nyílt alkalmam beszélni, és akkor költészetünk talán legjellegzetesebb sajátosságát, jobb híján egy magam kreálta-csiholta esztétikai mûszóval potenciális szimbolizmusnak neveztem. Olyan lappangó, készenléti jelképiséget értettem s értek ezen, mely csak bizonyos életérzés-frontbetörésekkor szokott kihajolni a költeménybõl, s ad egészen más, társadalmi töltést, értelmet, sõt szerepet az eladdig szerelmesnek, tájleíró-festõnek érzett-vélt verseknek vagy éppen a kicsik gyönyörködtetésére, szókincsük gazdagítására szánt játékos versikéknek. Azóta saját bõrömön is tapasztalhattam a készenlétinek is mondható jelképiség jelenvalóságát.
Megértem áradását, hömpölygését, s az utóbbi hat-hét évben láthattam mederbe húzódását. A vers ma nálunk is az, aminek lennie kell, kellene, csak vers. Talán?
Az olvasó már nem keres, nem érez benne, nem érez bele társadalmi, politikai töltést. Egyelõre legalábbis nem. Nincs rá szükség, mint az ínséges idõkben, amikor se szabad közélet, se szabadnak mondható sajtó nem volt, amikor az írásra, fõleg a versre hárult minden nemzeti és társadalmi közteherviselés, amikor kivált a nemzetiségi létben, itt, Kelet-Közép-Európában a vers volt, biológiai hasonlattal élve, szellemi életünk egyetlen anyagcsere-lehetõsége. Mindent metaforásítanunk kellett, vagy metaforásított maga az olvasó, aki folyton a sorok között, sorok mögött keresgélt. És aki keres, az talál, ahogyan az írás is mondja.
Mosolyogni való példák, esetek jutnak eszembe, ha visszagondolok. Nemcsak a szavak energiáját növelték beleélésükkel az olvasók, de bizonyos szerzõket már-már legendásítottak.
Annak aztán minden megnyilvánulására figyeltek, szavait áhítattal adták tovább. Elég volt, ha az a Valaki, akit rendszerint csak a keresztnevén említettek, télvíz idején azt találta mondani, hogy jön a tavasz, máris úgy röppent tovább, hogy a tél már a végét járja, nemsokára itt a Tavasz – és ezt nem akárki mondta. És nyomatékul kacsintottak is hozzá.
Harminc évig egy gyermeklapnál ettem a kenyerem javát, s ahogy mondani szoktam: több évszakot írtam, mint értem. Mi másról lehetett volna tisztességesen írni? Volt hát részem jócskán az imént említett dicsõségben. Íme egy példa.
Valamikor a hetvenes évek legelején egy eldugott erdélyi falu iskolájában történt, hogy a találkozónk alkalmából rögtönzött kis mûsor apró versmondói a megilletõdöttségtõl bele-belesültek a versekbe. Ezért, hogy önbizalmuk helyreálljon, elmondtunk együtt egy közismert Petõfi-verset, melyrõl tudtam, hogy mindenki tudja, a jelen lévõ felnõttek is, mindenki, aki legalább két-három évet járt iskolába. Utána meg elméjük élességének bizonyítására, fogadást kötöttem velük, hogy háromszori közös elmondással meg tudnak tanulni egy eddig sose hallott, olvasott verset. Nagy volt az öröm, mert már harmadszorra segítségem nélkül fújták, hogy
Betemetett a nagy hó
erdõt, mezõt, rétet.
Minden, mint a nagyanyó
haja hófehér lett.
Minden, mint a nagyapó
bajsza hófehér lett,
csak a feketerigó
maradt feketének.
A fogadást megnyertem. Már a májpástétomos szendvicsnél tartottunk – akkoriban napokig azon éltem, a májpástétom volt a legolcsóbb konzerv, másra nemigen futotta a szerény tanítói, tanári, könyvtárosi fizetésbõl. õk voltak leggyakoribb vendéglátóim. Sokszor naponta három-négy faluban, iskolában, mûvelõdési hajlékban is szolgáltam –, már a szendvicsnél tartottunk, amikor a fiatal magyar irodalom szakos tanár halkan, mintha konspirálna, azt mondja: – A rigó mégis megmaradt feketének, és meg is fog maradni! Hirtelen nem értettem, mit akar mondani, és kezdtem magyarázni, hogy igen, olyan, mint egy gyermekrajz – késõbb ez is lett a versike címe –, egy fehér lap, azon egy, feketével odarajzolt rigó. Értjük mi, hogy itt mirõl van szó: a rigó, ha a fene fenét eszik is, megmarad feketének! – mondta, és biztatóan kacsintott is hozzá, jelezve, hogy tudjuk, amit tudunk. Mit mondtam volna egy szegény szerencsétlen, szegény semmitlen magyartanárnak, nem rendíthettem meg a hitében.
De másnap, amikor egy nagyobb város gyermekkönyvtárában, méghozzá egyik volt egyetemi kollégám, az akkori fõkönyvtáros hunyorított a rigóhoz, mondván, hogy azt szereti a verseimben, hogy mindig ott vagyunk, ha csak egy rigó képében is, de mindig ott vagyunk, elnevettem magam. Hiába próbáltam tréfára fordítani, viccel elhessenteni a rigómat. Kinevetett, mondhatsz, amit akarsz, mi tudjuk, hogy rólunk van szó. A végén már magam is kezdtem hinni a mi rigóságunkban, de azért annyira nem éltem bele magam, hogy ne humoros történetként meséljem el pár hónappal késõbb egy jugoszláviai magyar társaságban. Jót nevettünk volna, ha egy tudós férfiú, Tito elnök valamikori nemzetiségi minisztere halálos komolysággal szánkra nem tapasztja a nevetést. Igazuk van, ha jelképet látnak benne, magad is tudat alatt biztosan annak szántad. Ezek után már hiábavaló lett volna minden további magyarázkodás. Bele kellett törõdnöm, egyszer s mindenkorra, hogy fû, fa, virág, bokor, tél, tavasz, nyár, õsz, egyszóval minden évszak, minden növény, állat és madár jelképpé válik a versben. Ez volt a helyzet, a versi helyzet. Amennyire mulatságos, annyira szomorú is.
Elõfordult, s nem ritkán, hogy az olvasót megelõzve, már az éber elõolvasó – a cenzor – gyanút fogott. Rendellenességet, összeférhetetlenséget sejtett például a század nagy román költõjének, Tudor Arghezinek elõrehaladott kora és Szomjas vagyok címû valóban öregkori remek versének mondandója között. A vers így kezdõdik:
Tengõdöm lassacskán,
ehetném, ihatnám,
de nem mondhatom meg,
mindenkinek,
milyen étel, milyen manna
táplálhatna...
És aztán fölsorolja, hogy mi mindene van s, hogy... mindenbõl elege van, jóból és rosszból... és az utolsó sorban meg azt mondja: Rád vagyok éhes, téged szomjazlak.
Mi az, hogy mindenbõl elege van, mibõl van neki elege? S ha mindene megvan, akkor mire vásik még a foga, mire szomjazik ez a nyolcvanon felüli vénember? Csak nem azt akarja elhitetni velünk, hogy szerelmes! Nevetséges lenne az õ korában. Így gondolkodhattak az elõvigyázatos elõ- vagy inkább elõbbolvasók. És nem engedhették, hogy a nemzet nagy költõje esetleg nevetségessé váljék azzal, hogy vénségében szerelmet vall. Ezt senki épeszû olvasó el nem hinné, hanem valami mögöttest kezdenének keresgélni, valaminek a jelképét, még rágondolni is rossz, hogy milyen gondolatok, gondolattársítások születhetnek az effajta öregemberi rigmusokból. Ilyesmik járhatták meg a vigyázó-szemûek eszét, ott a túloldalon, ami nem is csoda olyan korban, amikor szállóigeként szállt szájról szájra egy fegyelmezett kis funkcionárius elhíresült mondása, hogy: gondolkodni veszélyes dolog, mert aki gondolkodik, ellenünk is gondolkodhat. Summa summárum: a vers nem jelenhetett meg az ország vezetõ kulturális és irodalmi lapjában. Nem tudom, hogy s miként magyarázták meg a mesternek, mert amikor rákérdeztem, csak mosolygott és legyintett egyet, és köszönte, hogy volt bátorságom lefordítani magyarra és publikálni. Nem bátorság kellett hozzá, hanem idõ és türelem, legalább három hétig gyötrõdtem, amíg azt a mindössze huszonkét soros remekmûvet sikerült magyarrá hódítanom. A magyar cenzornak eszébe sem jutott, hogy kéziratból is fordíthattam, bátorsága se lett volna Arghezit megkérdõjelezni. Az is lehet, hogy annak vette, ami: szerelmes versnek. Öregkori szerelem másokkal is, még Goethével is megesett, gondolhatta, mert akadt olykor köztük klasszikusokat is olvasó, sõt igen mûvelt alkalmazott is. Így történt, hogy a legnagyobb akkor élõ román költõ verse a saját hazájában egy kisebbségi, magyar hetilapban láthatott elõször nyomdafestéket.
Manapság már ilyen titokzatos dolgok nem történülnek a verssel s a vers körül. Érthetõ, hogy az érdeklõdés is meglankadt iránta. Hol vannak már a többezres, több tízezres példányszámú verseskötetek? Megcsappantak, párszázasra, jó esetben párezresre apadtak. Azt kell mondanom, ha fájó szívvel is, hogy hála istennek.
fölfeslettek a metaforák
mint valami viseltes dunyhák
pihéi közt már csak a moly rág
szétfújni a szelek is unják
Nem kell már versekbe, metaforákba csomagolni azt, amit közölni lehet újságban, tévében, rádióban, vagy akár az utcán is ki lehet kiabálni. De azért valami nosztalgiával vegyes valós aggodalom is vegyül a hála istennek-be. A gáttalanul ömlõ, inkább szikesítõ, mint termékenyítõ versek áradata láttán, önkéntelenül is eszünkbe jut, amit Thomas Mann adott a napot újságolvasással kezdõ öreg Goethe szájába: miért is utálom én a drágalátos sajtószabadságot? Mert csak középszerûséget szül. Hát, valljuk be, ebben is van valamicske igazság.
ruhátlanul bõrig lehántva
kínálja magát pedig tél jõ
pucérkodik a vers akár a
saját testébõl éldegélõ
Az is gyakori mostanában az egyébként igen tehetségesnek mutatkozó fiatalok köreiben, hogy a vers kihívóan öltözködik, frakkban, cilinderben sétapálcával kanyarodik vissza, mint egy nosztalgia-kirándulásra, a két háború közti idõbe. A zsabó alatt ing helyett újságpapír van, s nem mindig sejthetõ, hogy akarattal felejtettek alsót, azaz gatyát is húzni a nadrág alá, vagy arra még nem futja és überhaupt mondnak valami olyant, amit régen nem bírt volna ki a nyomdafesték. Nyilvánvaló, hogy egyfajta lázadás, legalábbis polgárpukkasztás akar lenni, a közelmúlt túlöltözöttsége ellen. – Miközben azon sírunk, hogy nekünk – és ez igaz is – nincs nyugati értelemben polgárságunk. Nagyon igaza van T. S. Eliot úrnak abban, hogy a költészet a nyelv elkötelezettje. Nyelv nélkül ugyanis nincs költészet. A költészetnek érdeke és kötelessége fölkarolni, gazdagítani, árnyalni a nyelvet – és menteni, ha kipusztulás, kiirtás fenyegeti. Ettõl az utóbbitól voltunk mi is megijedve még nem is olyan régen, ezért érthetõ, ha voltak, vannak szerzõk, akik minden mûvüket igyekeztek úgy fölruházni nyelvileg, mint egy menyasszonyt szokás a hagyományõrzõbb vidékeken, hogy sokszor ki se látszott belõle maga a menyasszony. Emlékszem, egyszer egy magyar származású és magyarul jól tudó amerikai hölggyel ültem a fõvárosi nemzeti színházban vendégeskedõ vidéki társulat erdélyi darabot játszó elõadásán. Abban reménykedtem, hátha megtetszik ez a nálunk nagy sikerrel játszott színmû, megtetszik a hölgynek, s mert hivatásos, sõt diplomás mûfordító, hátha lefordítja. Sértõdötten tapasztaltam, hogy elõadás közben elszenderült. Azzal mentegetõzött, hogy a hímzés szép a falon vagy terítõn, de ez a szerzõ, ez nem profi. Minden bizonnyal, az említett mai fiatalok, ennek a túlöltözöttségnek, a hímzésnek mutatnak nemcsak szamárfület, hanem olykor meztelen ülepet is, hogy finoman fejezzem ki magam. A nyelv természetesen nem lehet célja az irodalomnak, a költészetnek, de nem is csak eszköze. Egymáséi. Élettársak, következésképpen kortársak. Az élõ nyelv mindig korszerû. Az igazi költõk attól igaziak és mindig kortársak nyelvileg is, ha korunk élõ nyelvét sikerül olyanná sûríteniök, hogy abban megõrzõdjék a múlt minden értéke, íze-zamata, és túl azon, hogy érzékletességével, gazdagságával gyönyörködtet, egyben alkalmas alapanyagul is szolgál az utódoknak.
Bölcselkedés helyett inkább egy példázattal próbálom szemléltetni, hogy miért is szunnyadhatott el a fordítónõ az említett elõadáson.
Annak idején, amikor a telefont kitalálták, nemsokára rá össze akarták kötni az öreg kontinenst az újjal. Európát Amerikával. Ezer egyidejû beszélgetésre alkalmas kábel építésébe fogtak. El is készült a kábel, s a kor ízlésének, stílusának, a szecessziónak megfelelõen szépen kicirádázták, megmunkálták. Annak ellenére, hogy az óceán mélyére, fenekére fektették, ahol még a halak se nagyon gyönyörködhettek benne. El is szakadt néhányszor fektetés közben, de kiemelték, megjavították. Tudtommal ma is üzemképes. Nagyon nagy és korszerû teljesítmény volt. De ha ma, a tudomány, a technika mai ismeretében, amikor az a kunszt, hogy minél kisebb közegellenállással minél több jelet küldjünk – de azért csínján a jelekkel is, lásd késõbb –, szóval, hogy minél több jelet küldjünk minél távolabbra – például Beckett, magyarban és mértéktartóbban: Nemes Nagy, Pilinszky, Weöres –, amikor az a kunszt, amint már mondtam, akkor ha valaki egy vidéki malom mellékesen generálta áramát egy túlcirádázott, takarékosnak semmiképpen se mondható szecessziós kábelen próbálja a szomszéd faluba továbbítani, az nemcsak korszerûtlen, hanem finoman szólva mosolyogtató, vagy legalábbis álmosító. A jó írás pontosan fogalmaz, a dilettáns igyekszik szépen írni – mondta és írta nemegyszer Illyés Gyula.
A költészet és a nyelv egymásrautaltságáról másabb példázataim is vannak. Ugyancsak a korszerûség jegyében. A korszerûségnek nyelvenként, országonként különbözõ lehet a lakóhelye, de olykor a mibenléte is.
Egyik kitûnõ svéd költõ, aki, amint hallottam, mostanában nagy beteg, tizenvalahány évvel ezelõtt az Énekek énekének újrafordításával küszködött. Annyira elavultak voltak a meglévõ fordítások? Egy kicsit megöregedtek – mondta –, az újrafordítással, a maradék svéd vallásos érzületre is apellálva, szeretnék valamit tenni ezért a kiveszõfélben lévõ nyelvért – magyarázta. Az angol veszélyeztetné? Részben az angol is, de kiváltképpen a Zeichensprache – nyomatékosította németül is. – A jelnyelv. A minden fogalmat csak jelezni törekvés, a betûszavasítás. Még valami olyat is mondott svédül, amit Thinsz Géza ott élõ kollégám és barátom nyelvkiherélésnek, nyelvmiskárolásnak fordított, enyhítve ezzel a svéd kolléga aggodalmán is legalább egy nevetés erejéig.
Nem tartozik szorosan a tárgyunkhoz, de ha már Stockholmban járunk, ahová minden õsszel sóvárgó tekintetek szoktak szállni a világliteratúra legelrejtettebb berkeibõl is, hadd mondjam el, pletykáljam tovább, amit Thomas barátunktól hallottam ebédelni menõben. – Ez itt a híres Tõzsdepalota – bökött oldalba szelíden, s fölmutatott a valóban impozáns épületre. – Itt szoktak havonta szunyókálni a tizenkét vének, akiknek egy fiatalabb vén fölolvas az éppen esedékes világirodalomból. Olvas, olvas, egyhangúan, egykedvûen, tárgyilagosan. Aztán egyszercsak megemeli a hangját, a bölcsek fölriadnak, és azt mondják: ez az! És azon az õszön az kapja azt a bizonyosat. De ez csak amolyan mendemonda, azok találták ki, azok terjesztik, akiknek esélyük sincs arra, hogy valaha is valamit föl- vagy éppen elolvassanak tõlük. Az ebéd roppant elõkelõ helyen történt. Az étlapot spektálva, gondoltam, megkóstolom a mitológiát, a Csodaszarvast. Így hát rénszarvast választottam, bormártással. Mit mondjak? Autentikus volt, több ezer éves. Ezután is inkább csak a nyomában járok, kést nem fogok rá, villára nem nyársalom.
A költészet és a nyelv, s tegyük hozzá, a nyelvet beszélõ közösség egymásra utaltságát szemléltetõ példázatért szinte vissza se kell fordulnunk a svédektõl, elég, ha áthajózunk Tallinnba. Tavalyelõtt télen igen bensõséges, rokoni melegségû könyvbemutatóm volt az észteknél, ahol azt találtam mondani, s nem minden szándék nélkül – mert évekkel ezelõtt egy oslói bemutatón már lõttem ugyanezzel a puskaporral, de ezt is megvallottam a tallinniaknak – azt mondtam, büszke vagyok, hogy észtül, büszkébb, mintha angolul jelentek volna meg verseim. Egy kicsit meghökkentek ekkora hízelgés hallatán, de jót derültek, mikor látták, mintha fizikaórán lennék, szemléltetve indokolom meg büszkeségem okát. Fölvettem egy üres poharat, szerencsére az asztalon ott voltak a szükséges taneszközök: víz és gyümölcslé. Vettem hát a pohárt, olyanformán, ahogyan a papok szokták – nem profanizáló szándékkal, csupán a játék kedvéért mondom, hogyan vettem a pohárt –, és félig töltöttem vízzel. Csöppentettem belé két-három csöpp gyümölcslevet. Változtatott-e valamit is a víz ízén? – kérdeztem magasra tartva a poharat. Nem, nemigen – mondták kórusban. Erre töltöttem hozzá jó kétujjnyit a gyümölcslébõl. És most? Most már igen – ismerték el egyhangúlag. Na látjátok, testvéreim – ezt mondtam annak idején a norvégoknak is –, ha angolul jelentem volna meg, annyit se jelentett volna, mint az a pár csöpp lé a vízben. A nagy népek önellátóak. Nem szorulnak nemhogy ránk, kicsikre, de még más nagy népekre sem. A franciáknál nincs tudtommal Shakespeare-kultusz, és fordítva, a britek sem csinálnak olyan nagy dolgot mások nagyjaiból, klasszikusokból, mint például mi, magyarok. Ismerik, értékelik, élnek velük. Kis nép fiának-lányának igen nagy szerencséjének is kell lennie, hogy belekerüljön a nagy népek irodalmi látókörébe. Mi, a kicsik, a még kisebbek, nem lévén önellátóak, igyekvõbbek, iparkodóbbak vagyunk, mondjuk ki, mûveltebbek is, mint a nagy népek általában. Számbeli csököttségünkben többre töréssel, mindent ismerni-tudni akarással, ha úgy tetszik, nagyobb mûveltségre való igyekezettel próbáljuk egyenlõvé tenni magunkat. Szerencsénkre ebben segítségünkre vannak a költõink, nagyjaink legtöbbje egyben fordító is, ekképpen a világirodalom, a világ költészetének színe-javát a magyar költészet szintjén, színvonalán ismerheti meg a mindenkori magyar olvasó. És így van ez tudtommal a több kisebb-nagyobb európai népnél is. Hát ezért merészeltem büszkébbnek érezni magam észtül. Annál is büszkébb csak akkor lettem volna, ha... De ez egy másik történet.
A finnugor írók második világtalálkozóján arra kértek föl, hogy mondanám el a lélekszámra harmadik finnugor nép bánatát. A rangsorolás az én leleményem, mert az elsõ ugye a nagyságos magyar nemzet, a második a méltóságos finn, és a harmadik, minden díszítõ jelzõ epitheton ornans nélkül az erdélyi, pontosabban a romániai magyar, mert mi majdnem kétszer annyian vagyunk, mint mondjuk az észtek. Mit mondhatnék, mit panaszkodnék én is a kis keleti finnugoroknak, akik csak ebben a században is olyasmiket éltek meg a volt szovjet birodalom minden népével együtt, amit ma már senki elõtt sem kell ecsetelni: voltak a küldöttek közt olyanok is, akik a volt Gulagok területérõl érkeztek, s legalább két hétig jöttek, amíg megérkeztek a magyarországi Eger városába. Olyan területekrõl jöttek, ahol – késõbb ottjártamkor magam is a saját bõrömön tapasztalhattam – katedrális nagyságú felhõkben támadnak nyári alkonyokon-estéken-éjszakákon a szúnyogok a Volga felé tartó folyók mentén. Ott tudtam meg, hogy az egyik legegyszerûbb kivégzési mód az volt, hogy este meztelenre vetkõztetve kikötötték egy fához az elítéltet, és reggelre a szúnyogok végeztek vele. Borsódzó háttal meséltem egyik román kollégámnak, csak legyintett, sóhajtva is a legyintés mellé. Hát nem olvastad, hogy itt nálunk a Duna-deltában rafináltabban csinálták? Derékig piócák közé lógatták a kiszemeltet, és csak a derékon felüli részt bízták a szúnyogokra.
Mondtam volna hát el panaszképpen a kis keleti rokonoknak azt, hogy a nagyobbik fiam gyors számvetése szerint az utóbbi tíz-tizenöt esztendõben csak az õ óvodai-iskolai-egyetemi társai, barátai közül több mint hatvanan élnek szétszóródva, jó esetben Magyarországon, de sokuk nyugaton Skandináviától Amerikán át Ausztráliáig vagy éppen Új-Zélandig? Egy osztják, vogul, de egy cseremisz vagy votják számára az is irigylésre méltó, hogy egyetlen erdélyi magyar fiatalember ismeretségi körébõl egyáltalán ennyi anyanyelvi értelmiségi kerülhetett ki, nem is beszélve ennyi útlevél vagy rosszabb esetben is szökési lehetõségrõl. Az én bánatom az õ szemükben dicsekvésszámba ment volna. Ismerve hát a keletibbek sorsát, nem azt kellene-e mondanom, amit az a cigánylány mondott, akit a következõ metafora-történetben idézek föl.
Amikor még a fiaim kisebbek voltak, és úgynevezett háztartási alkalmazottra, magyarán szolgálólányra szorultunk, nemigen volt akkoriban ilyen célú fölösleges munkaerõ. Hosszú tudakozódás, levelezés után ajánlottak a messzi Keleti-Kárpátok egyik völgyébõl egy lányt, akiért érte kellett mennem, mert a lány még a legközelebbi városkába is kétszer ha járt életében. Egyébként jóravaló, megbízható teremtés – mondta az ajánló. Ami úgy is volt. Érte vonatoztam-kocsiztam hát. És a helyszínen, amikor elõvezették, mint egy bennszülöttet, akkor láttam, hogy egy szép ébenhajú, elefántcsont fogú, jól megtermett, jó tartású cigánylányt kísért elém az édesanyja nagy siránkozások közepette. Ne búsuljon, néném, nem katonának viszem, nyugtattam meg a nénit. Ettõl egyszerre elapadtak a könnyei. És józan utasításokkal látott el, hogyan s miként bánjunk az õ lányával. Magam pedig már készítettem magamban a magyarázatot, amit esetlegesen a feleségem megnyugtatására kell mondanom, ha netán kételyei, faji elõítéletei lennének. Nixon elnöknek is – akkor õ volt az Államok elnöke –, neki is van fekete alkalmazottja. Mi pedig, akik nemzetiségiek vagyunk, akik mindenféle megkülönböztetés ellen küzdöttünk, küzdünk... – de nem került sor védõbeszédre. A feleségem az elsõ kicsi meglepetés után fölmérte, hogy valóban egy jóravaló, tiszta, rendes és – sajnos, már az elsõ este kiderült – analfabéta lányunk van. A nagyobbik fiam azonnal nekilátott az írástudatlanság fölszámolásához, magam meg odaálltam mosogatni, hogy a házimunka se maradjon el. Pár napig nem is volt semmi baj, de egyre homályosodó tekintettel nézett ki az ablakon, abba az irányba, ahol a szülõföldjét sejtette.
Nemsokára igazuk lett az odavalósi újságíró kollégáknak, azt jósolták ugyanis, egy hetet se fog kibírni az övéi nélkül. Ha aranyba foglaljuk, akkor se. Nem is telt ki a hét egészen, amikor szégyenkezve, könnyet is ejtve azzal állt elénk, hogy az Úristen bocsássa meg az õ vétkét, mert ilyen jó dolga, tudja, hogy talán többet soha se lesz életében, bocsássuk meg mi is neki, de õ nem tud az övéi nélkül élni. Megértettük, hogyne értettük volna meg. Elmentem megvenni neki a vonatjegyet. A feleségem meg elment vele, hogy vegyenek valami ajándékot az édesanyjának, ha már szolgált, ha rövid ideig is, ne menjen haza üres kézzel.
És most jön a metafora!
Akkoriban még afrikai diákok is tanultak a mi városunkban, s amint mennek az utcán, szembejön velük egy éjfekete fiatalember. A mi lányunk ijedten bújt a feleségemhez. – Jaj, e' mi? – kérdezte ijedten. – Néger – válaszolta a feleségem. – A' mi? – Ember, fekete ember. Boldog mosoly ömlött szét a cigánylány arcán. – Hát akkor mi még ne szóljunk semmit.
A keleti rokonoknak vigaszul, hogy vannak nálunknál is méltatlanabb körülmények közt, örök riadalomban élõk, akikhez képest õk mondhatják, amit a cigánylány mondott a nálánál sötétebb bõrû fiatalember láttán, elmondtam a következõ indián történetet. – Nem a vadnyugatról, nem az észak-amerikai vadászmezõkrõl valót, ahol a mintegy százharminc törzs alig több mint félmillió lelket számlál, vagyis valamivel kevesebbet, mint amennyi votják él Izsevszk környékén vagy Oroszország más vidékein. Értesüléseim egy indián paptól származnak, a hetvenes évek elejérõl, és az Egyesült Államok bukaresti követségének tájékoztatójából, a nyolcvanas évek végérõl, valamint az izsevszki egyetem finnugor katedrájáról, ahol udmurt–votják–magyar és udmurt–finn szak is van, magyar és finn lektorátussal. Ez a történet a gyönyörûséges Rio de Janeiróból való. Ott hallottam a nemzetközi PEN-kongresszuson.
A magyar PEN elnöke mindjárt az elsõ nap után a rá jellemzõ kedves, de csípõs humorral azt találta mondani vacsora utáni tengerparti sétánkon, a híres Copacabana Plaza hotel elõtt, ahol különben a szállásunk volt. Úgy tetszik, mintha ez csak a sápadtarcúak kongresszusa lenne. – Magam is gondoltam ilyesmit. Csak a liftesfiú bõre kezd színt váltani, barnulni, aztán mire leérünk az alagsorba, az úszómedence kifutójába, ott már mindenki éjfekete – egészítettem ki H. M. barátom észrevételét. Meg azt is hallottam, hogy a bõr színét is beírják a személyi igazolványokba... Egy indián lány azért mégiscsak volt köztünk. Odavalósi, bennszülött. õ tartotta a záróbankett elõtti, utolsó elõadást, amire már csak kevesen voltak kíváncsiak. Mindenki a nagy vacsorára készülõdött, ami állítólag a világ legelegánsabb yacht-klubjában várt minket. A lány meg arról beszélt, hogy az õ törzse a brazil õserdõkben még a század húszas éveiben négyszázezerre volt tehetõ, s jelenleg mindössze hétezren ha vannak. Nem betegségek, nem golyók végeztek s végeznek velük mind a mai napig. A lányt valahogy elfelejtették meghívni a vacsorára. Az egyik stockholmi kolléga hívta meg, a maga költségére, amit persze aztán nem kellett fizetnie. De a barna bõrû pincér a sápadtarcú urat akarta elsõül kiszolgálni, hátat fordítva bennszülött sorstársának. Elõbb a hölgyet! – dörrent a pincérre a svéd kolléga. Hát akkor ti – mondottam vigaszul keleti rokonainknak –, ti még ne szóljatok semmit. (...)
Végezetül visszakanyarodnék a potenciális, vagyis készenléti jelképiséghez. Harminc év múltán történt, hogy tavaly nyáron a Helsinki Fesztivál vendégeként ugyancsak az erdélyi, romániai versrõl, ez esetben a saját verseimrõl volt szó. Imponáló körülmények között, egy kilencszáz személyes dugig tele sátor közönsége elõtt folyó purpárlén többek közt arról is beszéltem, hogy miért jártam-járhattam be eddig a földkerekség majdnem minden magyarok is lakta területét – és hol nem laknának magyarok? Nemcsak azért vállaltam el meghívásaikat, mert így sok csodás és egyébként elérhetetlen országba, földrészre juthattam el. A valódi cél a megmérettetés vágya volt. Jó alkalom kínálkozott arra, hogy kipróbáljam azokat a verseket, melyeket én a román szocializmus körülményei közt írtam, és az még a szomszédos magyarországi szocializmustól is különbözött, azokat az én verseimet, melyeket a közös nyelven kívül a csak gyéres vagy csak régebbi irodalmi-történelmi emléktöredékeken kívül más nemigen köthet, köthetett a közeli és távoli országokban élõ magyarokkal. A nagyvilágnak, benne a diaszpóra magyarságának versek-e, annak tetszenek-e a verseim? Dicsekvés nélkül mondhatom, annak tetszettek. Ennél nagyobb elismerésre aligha vágyhat költõféle ember. Csak azon csodálkoztam, hogy bizonyosak közülük, és éppen a legrázósabbnak számítók, melyeket idõközben más, nyugati nyelvekre is lefordítottak, svédre, norvégra, németre, hollandra s talán angolra is, sõt alkalmam volt néhányszor hatásukat is lemérni, azon csodálkoztam, mit mondhat egy biztos, polgári békében élõ nép polgárainak az én versem, például az, hogy:
a ház elõtt egész éjszaka
ott állt egy terepjáró
égõ féklámpával állt
mintha csak éppen akkor
érkezett volna mintha
éppen indulni akart volna
szellõztettem már lefekvéshez
készülõdve kihajoltam
ki szoktam nézni mielõtt
az ablakot becsuknám és
akkor megláttam égõ
féklámpával a terepjárót
nofene szaladt ki a számon
történt valami kérdezte a feleségem
semmi mondtam csak egy terepjáró
miféle terepjáró afféle
terepjáró mondtam a függönyt is
eligazítva innen is talán
látható mondtam az
ablak sarkához húzódva...
De hosszú a vers, nem folytatom. Summa summárum: a házaspár nem tud elaludni. Fél. Egész éjszaka félnek. Hogy mi féltünk, annak oka volt. De mitõl fél a svéd, a holland vagy éppen a hidegvérérõl híres angol? Miért mond számukra is a vers. És mit mond? Ha nagyképû volnék, azt kellene mondanom: a század belenõtt a versembe. Arról van szó, hogy a félelmeink nem egymásba oldódtak a vasfüggöny lebontásával, hanem egymásba olvadtak. Mindegy, hogy a Szekuritáte, az ÁVÓ, a KGB vagy a maffia kocsija áll-e a házunk elõtt. Bármikor, bárhonnan elrabolhatnak, fölrobbanthatnak. A századvég nagy egyetemes életérzése, sajnos – errõl beszélgettünk a finnekkel –, a századvég nagy közös életérzése: A FÉLELEM.

(Hargita Népe)