Czirják Árpád: Korona és kard

Hetyey Gábor a fenti címet adta egyik költeményének. A költõt az õsi krónika eseménye ihlette meg. A látványos jelenetben I. Endre magyar király koronát és kardot tett öccse elé és választásra szólította fel. Béla herceg bölcsnek bizonyult, tudta, ha a koronát választja, a kárpit mögött leselkedõ orgyilkos azonnal lesújt rá.
A letûnt évszázadok vérzivataraiban a 7 korona és a kard elválaszthatatlan volt egymástól. A koronát gyakran karddal szerezték meg, a kard pedig a korona védelmében állt. Radisics Jenõ Az ötvösség remekei címû mûvében hosszasan értekezik Szent István kardjá-ról, a szent koronáról és a magyar régmúlt becses mûkincseirõl.
A prágai várban a Szent Vitus székesegy-ház kincstárában látható egy pazar viking kard, csontdíszítéssel a markolatán. 1355-ben így írták be IV. Károly leltárába: "Gladius beati Stephani regis" (Szent István kardja). A kard pengéjén titokzatos felirat olvasható: Ulfeberht. A koronázási palást és a szent jobb mellett ez a kard is hiteles tárgyi emlék az országalapítótól.
A szent korona a hatalom és függetlenség szimbóluma, ami a magyar politikai gondolkodásban hosszú évszázadokon keresztül fontos szerepet játszott. A koronázás jelképezte Magyarországnak az európai keresztény hatalmi struktúrába való beépülését. Az uralkodók ma-guk is felismerték, hogy koronájuk dicsõségének és méltóságának hangsúlyozása személyes tekintélyüket is növeli, ezért jó néven vették az erre történõ utalást. Késõbb a korona elvont fogalommá vált, aminek viselõjétõl elvonatkoztat-ható joga, szabadsága, tekintélye és tisztessége volt. A korona-fogalom az államhatalom ideoló-giai támaszává vált.
A hatalom különös jelenség világunkban. A szabadságra vágyó egyén és társadalom folyton tiltakozik a hatalom ellen, ugyanakkor nem tud meglenni nélküle. A hatalom elfogadásához és elfogadtatásához kevés a józan belátás, az érdekegyeztetés, a társadalmi szükségszerûség. Mindezekhez a hatalom mitizálása, "szentsége" is szükséges. Még a legésszerûbb demokráciának is szüksége van a polgárok hitére. Mitterrand sírja általános feltûnést keltve egyre inkább sajátos, majdhogynem vallási kultusz-hellyé válik. A középkori embernek az volt a meggyõzõdése, hogy a szent királyok teste egyrészt fizikai, másrészt misztikus test volt.
Az angol jogász, Edmund Plowden a XVII. század elején így fogalmazott: "A királynak két teste van: természetes és politikai teste. Termé-szetes teste, ha önmagában nézzük, a természetnek, a véletlennek, a betegségnek, az öregségnek s minden olyan csapásnak ki van téve, amely embert érhet. Politikai teste azonban láthatatlan, megfoghatatlan, nincs kitéve az öreg-ségnek és a betegségnek, sem semmi másnak, aminek a közönséges ember áldozata."
A szentség kisugárzásának formái a modern kultúrából sem tûnnek el teljesen. A vallástalan emberek közül is sokan bizonyos külsõséges szertartásokban keresik a társadalmat összetartó erõt, amely valamiféle "politikai transzcendenciából" nyeri eredetét. Mi az - kérdezhetjük -, ami miatt az emberek a hatalmat törvényesnek és egyszersmind maguk fölött állónak ismerik el? A nyers erô? Önmagában ez aligha lehet elegendõ. A közmegegyezés? Ez sem. A hatalom "szentségében" van valami titokzatos, megmagyarázhatatlan.
Mircea Eliade, az összehasonlító vallástudomány kiváló szakértõje szerint a hatalom épp úgy megmagyarázhatatlan, transzcendens jelenség, mint a szentség. Mintha a Pilátussal folytatott párbeszédében Krisztus is erre utal-na: "Semmi hatalmad nem lenne fölöttem, ha felülrõl nem kaptad volna." A szentség önmagában láthatatlan, ám vannak érzékelhetõ megnyilvánulásai, kisugárzásai. A szent helyeken
I szent félelem keríthet hatalmába. Az ikon ab-lak, amelyen keresztül Isten látható - tartja egy orosz mondás.
XVI. Lajos lefejezése óta törvényes hatalommá vált a demokrácia. A királyság ma már csak rekvizitum, mégis a hatalom egész más szférába emeli annak megtestesítõit. Mintha maradt volna valami az emberek tudatában a régiek szemléletébõl: a király a hatalom jelképe, s mint ilyen, a világ tengelye: összeköti a profán valóságot és a szentséget.

Radisics Jenõ mûvészeti író 1856. augusztus 7-én született Buziáson. A budapesti Mûegyetemen és a tudományegyetem jogi karán végezte tanulmányait. 1881-ben a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban dolgozott, 1882-ban az Iparmûvészeti Múzeumban helyezkedett el, melynek késõbb igazgatójává nevezték ki. 1886-tól Pasteiner Gyulával szerkesztette a Mûvészi Ipar címû folyóiratot. Számos iparmûvészet-történeti cikke jelent meg a szakfolyóiratokban. Sokat utazott Nyugat-Európában. Közben a politikai életben is részt vett, 1903-1906-ban szabadelvû párti országgyûlési képviselõ volt. Fõbb mûwei: Az ötvösség remekei (I-IL, Pulszky Károllyal és Szendrei Jánossal, Bp. 1885); A magyar koronázási jelvények (Czobor Bélával, Bp. 1896); Magyar mûkincsek (I-IIL, Bp. 1897-1902). Budapesten hunyt el 1917. január 4-én.

(Részlet Czirják Árpád Erdélyi magyar breviárium címû könyvébõl.)