Kétszáz éves a nagyváradi magyar színjátszás

Kétszáz éves a nagyváradi magyar színjátszás: 1798. augusztus 26-án mutatták be a messze földön híres vendéglõ és szálloda, a Fekete Sas nagytermében Hatvani István átdolgozásában Hunnius Süketnéma címû vígjátékát. Debreceni kitérõvel Kolozsvárról érkeztek a Körös partjára a színészek, abból a városból, mely Pestet is megelõzve, az elsõ hivatásos magyar színjátszó társulattal dicsekedhet. Nagy sikere volt a váradi elõadásnak, hosszú hetekre a városban ragadt a társulat, melynek tagjai között olyan neves színészek voltak, mint Kótsi Patkó János, a híres komikus; Jantsó Pál, a késõbbi színigazgató. Kétszáz esztendeje állandóan otthon van a magyar színjátszás Váradon. A századelõn pompás új hajlékot kapott: 1900. október 15-én adták át a híres bécsi Fellner és Helner cég tervezte épületet (képünkön). Ma is ebben játszik (a román tagozattal együtt) a Szigligeti Ede nevét viselõ magyar társulat.
Várad mindig nagyrabecsülte a színészetet, Ady, Juhász Gyula és a többi holnapos idején valóságosan kultusza volt a színjátszásnak. Változó intenzitással máig tart ez a ragaszkodás, mely nehéz periódusokon segítette át a társulatot. A 200. évfordulóra szervezett ünnepségsorozat önmagában véve is a folytatás, a folytonosság biztos garanciája. Bizonyossága annak, hogy - a költõvel szólva - volt és lesz magyar szó Váradon.
Tisztelgõ összeállításunkban az évfordulóra kiadott gazdag könyvtermésbõl válogatva A teátrum ünnepe címû emlékkönyvbõl vettük át Sütõ András írását.

Köszöntõ szavak egy jubileumra

Barátaim üzenik a Királyhágón túlról, hogy kétszáz éves a nagyváradi magyar színjátszás. Tetemes életkor! Torony- és jövõiránt rohanva, meg kellene állni, örömünnepet ülni: hálával hozsannázni, hogy tökéletes balsorsunk ellenére, rossz századok magyartalanító csapásainak dacára vagyunk még, itt vagyunk Szent László és Ady városában, jelenünket azzal bizonyítva, hogy múltunkra emlékezünk. Ez így helyénvalónak látszik, tanulságot is kínál, hiszen: rohantunk mi már álmaink egén fénylõ szabadságba, rohantunk a forradalomba, majd azután követ kövön nem hagyó békébe, sorsunkat megváltó hazug ígéretek helyén pedig teljes kifosztottságunk állapotába. Emlékezés végett nem kell hát megállnunk, mert amúgy is állunk, bénultan vesztegelünk - azóta, hogy egy forradalomnak nevezett, álcázott államcsíny delikvensei packáznak velünk, magyarokkal ugyanúgy, mint saját nemzetüknek européer gondolkodóival. Úgy tûnik föl tehát, hogy a történelmi idõ nem a legalkalmasabb ünneplésre, annál inkább régi vádak felújítására. Nézzétek csak! Ezek már megint jubilálnak! Nem múlik el esztendõ, hónap, hét, keddi nap, hogy ne lennének nyelvileg sok ezer, államilag ezerszáz évesek, kollégiumaikkal egyetemi oktatásukban félezer évesek. Ezek múltittasok!
Úgy van, mondjuk csöndesen, még mindig túl higgadtan: minden nép múltittas, ha azt tapasztalja, hogy a jövõjétõl akarják megfosztani. Az idõnek hármas dimenziójában: önrendelkezési jogainak mai siralmas állapotában történelmi emlékké foszlott, múltbeli nemzeti létünk bizonyítékaival ostromoljuk a jövõt. Ezért: az emlékezés is küzdelem. Kétszáz éves színházunkról szólva, ne várja senki tõlünk örömünnepnek önfeledt hangjait. Sírás-rívásnak se adjuk a fejünk, ám épp oly méltatlan lenne komor sorsunkhoz., Ady Endre alvadt-vérszín látomásaihoz az olcsó vigaszt keltõ kuplé-dal, az operett, és Bartókot tagadó verklis ihaj-csuhaj.
Az ünnepen is történelmi létgondot viselõ magyar nemzeti közösség nem mutathat más arcot, csak ami sorsának lényege. Kétszáz éves színházát is úgy veszi számba, miként azt a léte megkívánja. Boldogabb népek állapotát nem mondhatja sajátjának. Kultúrája, mûvészete önvérében áztatott Nesszusz-inge; túladni rajta, elcserélnie, lehetetlenség. Önáltatás lenne azt képzelnünk, hogy diktatúrák bukásával a nemzeti létében földarabolt magyarság máris a nyugati népek kulturális viszonyai közé került. Önáltatás lenne csupán? Hisz hallhattuk és halljuk egyre sûrûbben az újnak vélt színházi ars poeticákat: mindent, bármit a színpadra, nemzeti ügyet, gondot kivéve! Mindent a világot jelentõ deszkákra, bármit, ami színtiszta, cseppentett, mézédes esztétikum, de kötõszónyit sem, ami politikum, legyen az akár egy Arisztophanész is, aki Athén zsarnokával hadakozik.
A nagyváradi magyar színház közönsége is kollektív sorsával bizonyítja, hogy Thália papjai új reformkorban réges-régi nemzeti gondok súlya alatt kénytelenek kigyöngyözni az esztétikai értéket. A kétszáz éves templom jubileumi ünnepén joggal ismételjük hát Németh László figyelmeztetését: legyen szó bármely alkotó mûvészrõl, aki csak Szép: szajha. Mai és itteni nemzeti állapotunkat, emberlétünket tükrözõ bánatok "égi másából" közösségi gondot tudatosan számûzni, politikusok gondjává hazudni: szajhaság.
A szentséges individuum és a tiszta esztétikum jogát meg nem sértve, abban a színházban, amelynek hajdani, tapsos estéiben Ady lánglelke lobogott: a nemzeti gond a 201-ik év kezdetével sem kaphat obsitot.

SÜTÕ ANDRÁS