ZSIDÓ FERENC

Szívügy

S most itt ülök az íróasztalomnál, kezemben a nyílt levelezõlap, amit az az édes-drága írt meg szokatlanul kapkodó írással: "Ne gondold, hogy nélküled nem forog a világ!!!" Igen, a végén három felkiáltójel, valósággal rejtvény a rejtvényben.
De honnan vette, hogy én azt gondolom, velem forog a világ - akár felkiáltójel nélkül is?! Kár, hogy ezt most már nem tudom megbeszélni vele, õ már odavan, pontosan nem tudom, hogy hova, de azt hiszem, a világ forgását intézi. Nélkülem. Ha sírós hangulatban lennék, akkor ez a "nélküled" most nagyon fájna. Viszont nekem nincs idõm sírni, mert meg kell etessem a hörcsögöket. Tõle kaptam õket. S már egy órája azon filózok: úgy látszik, nem voltam elég szerelmes belé, mert ha igen, akkor most ki kéne dobjam a hörcsögöket. Úgy láttam, mások azt csinálják. Ha nem is pont hörcsöggel, de levéllel, fényképpel, ártatlan kabalamacival, bugyival stb.
Én meggyõztem magam, hogy megtartom õket, legalább addig, amíg van még a kölesbõl meg a lenmagból. Sokat zabál az a két dög, hé!
Elsõsorban azért hagyom meg õket, mert ha már nem kell forgatnom a világot, hisz forog az nélkülem is (elhiszem az édesnek, csillagászattanból vagy mifenébõl mindig jobb volt, mint én), hát kell valami új célt találnom magamnak. Hisz ez a modern világ feltétele: mobilisnak lenni, tudni váltani, nem betokosodni. Ha már nem kell forgatnom a világot (bár eddig sem tudtam, hogy kell), hát gondozom a hörcsögöket. Ha kell, még egy hörcsögetetõ-indulót is kitalálok, s vadul énekelgetem. Egyedül. De az is lehet, hogy a munka megkönnyebbítése végett fölcsípek valakit. Elvégre ez immár szívügyem!

Férfivér I.

- Kedves vagy a szívemnek - kezdett bele Móni a mondókájába -, de egy kis fenntartással kezellek, mint minden férfit.
- Ejha, ez aztán kinyilatkoztatás! - mosolyodott el magabiztosan Árpi.
Így kezdõdött.
- Egy kis fenntartással kezellek, mert kedves vagy nekem. - suttogta Móni szemlesütve.
És így folytatódott.
- Egy kis fenntartással kezellek, kedves !- ironizált hetykén Árpi.
És így fejezõdött be.

Delírium

Betértünk A háromszájú kismacskához fémjelzésû boriszóba, és megbocsátottuk magunknak. Ebbõl késõbb mindenfélénk származtak. De mi nem félénk. Mi bátor. Fenekére vertünk néhány pohárnak, és nem igyekeztünk a legkisebb zajt csapni.
Borhangzott, nyekergett, smégkitudjaminem - de például trillázni nem volt ideje - a ház összese. Csak a macskák távoztak, intenzív faroklengetés közepette. Ettõl a társaság kezdett homogénné válni, ami a szõrrealistáknak egyáltalán nem tett jót.
Urr Kandurt is lelöktük a tanszékrõl, elõzõleg beinkasszált három öl tejfölt bajuszkenõnek, pár pofonnal kísértve. Ezekkel együtt elégedetten olajkodott, nem kért a kéznél lévõ, elõmelegített égési sebekbõl. Kár, mert így az utókor nem fog hálatelt szívvel emlékezni reája.
Akár neki is foghattunk volna nyávogni, de valahogy nem errõl szólt ez a nap. Visszasírnánk a macskákat, mert õk a légy a borban, viszont nem voltunk népies hangulatban. Ilyenkor egy Toldi meg se kottyan nekünk. Kettõ sajnos nincs. Ettõl már majdnem bontogatni kezdte vitorláját sorsunk tragédiája; ekkor szélcsendes mosollyal elzártuk a kedvezõ szelet. A csapra nyomást szereltünk, ez szabályozó. A petyhüdt vitorla azóta is ott lóg életünk ege felett, ettõl meg könnyebb ültünk. Nem babérjainkon, azt még nem arattuk le a kedvezõtlen idõjárás miatt, hanem a seggünkön. Emiatt a bor apályozó jelenséggé vált, és gyakrabban volt jelenése, mint egy príma donnának: felkapott egészen a száj vonaláig.
A kocsma gyakorlatilag meg is szûnt, csak mi maradtunk egyben, a macskák szétszórtságát ellensúlyozandó. Ez a csapás a macskákra nézve természeti volt. Szegények valószínûtlenül homorúan doromboltak. Domborultak merész rakásba. Feltámadásuk legyen békés, mint egy palotaforradalom. Kocsmájuk legyen áldott. Mi meg papok leszünk.
Ez volt a felavatás.
Szóljon bár halleluja, ha nincsenek harangok, márciusig nem várhatunk, egyébként most is virulunk.
Adjon Isten bort a temetésre. Bevetésre.
A macskák beleegyezõen bólogattak.

Rezignált rejtõjenõzés

A kocsma zsúfolásig megtelt. Igaz, nem is tudom, állíthatom-e egyáltalán ezt, mert már egy félórával ezelõtt is ilyesmire gondoltam, s azóta bejött vagy tizenöt ember. Ki viszont egyet se vittek.
Fizetésnap volt, s ráadásul eljöttek, szokásos módon, a Bélák, Jánosok stb., hogy személyes tragédiájukat belesírják a pohárba. Kit az asszonya csalt meg, kié már erre se volt jó, más a kárát siratta, más kárát viszont senki.
- Engem sírba tesz a nõi szépség. - nyúlt végig gurgulázva az asztalon Sanyi.
Szkeptikus asztaltársa elõször továbbtolta, hogy ne lógjon bele a sörébe, majd megjegyezte:
- Ha a sírba nem is, de az árokba biztosan!
Füllel hallhatóan már nem is voltak annyira személyesek a személyes tragédiák, legalábbis abban az értelemben, hogy közpoháron forogtak. Szeszélyesek annál inkább.
- Mi van, tán nem hiszitek, hogy fel merem pofozni Borit? - tüzeskedett egy kétlégkörös.
- Ilyent senki sem mondott - szólt valaki békítõen -, de azért errõl meg kéne kérdezni õt is.
- Ne, ne, õt csak hagyjuk békén, me' migrénje lesz, s az nekem nem tesz jót! - hátrált meg a kétlikõrös.
Hiába, még nem ivott eleget; de ha meghallgatnánk egy órával késõbb! Kész lenne kihúzni három sziklát bokrostól, hogy azokkal törje össze a felesége elõzõleg egy szelíd husánggal meglágyított csontjait.
Szóval zajlott itt az élet, azaz valósággal üvöltött. Igaz, szinte nyúzták is... Amire a szenvedélyek a tetõpontra hágtak, jószerével már mindenki mozgásképtelen volt. Ez viszont nem jelentett csendet. Egyelõre a káromkodás elõnyben volt a szamárordítással szemben. Az arány késõbb megváltozott; egyéb nem. Bori valószínûleg már péppé volt zúzva, igaz, ez nem volt látható, annál inkább a soklégkörös kifejezéstelen holdképe. Néhány pillanatra elveszítette tudatából a Földjét, ti. Borikát, s Föld nélkül egy hold sem keringhet. Így hát jól is érezte magát, de többnyire nem is. Ez viszont elmúlik, s az élet megy tovább, ha nem, akkor viszi a néha x légkörös, Borika irányításával.
Hajnalban Bori karikás szemekkel robbant be a kocsmába. Finoman belerúgott a férjébe.
- Kelj fel, te disznó, s gyere haza!
A megszólított, egy félresikerült álom mérge ellenére, a tõle telhetõ kedvességgel és alkoholbûzzel megkérdezte:
- Migréned van, drágám?
És mentek.

Nappal lett, indult józanodni a robot,
S már nem látták, a légkörös mint dobott (volna)
Egy aranybogot Boriska fejére.
(Tóth Árpád után szabadon)

Gyermekész

Sanyika rendszeresen kijárt fürödni a tóra. A környék szép volt: a völgyben hallgatott a tó, körülötte fenyves, a távolban hóborította csúcs - az egész akár gyengécske festõ halvány tájképe is lehetett volna. De nem az volt. Erre bizonyíték, hogy a tó néha befagyott, néha meg nem. Sanyika túl szétszórt volt ahhoz, hogy ebben a "néhá"-ban valami rendszert tudjon felfedezni, ezért úgy is járt, hogy nem tudott megfürödni, mert bárhogy próbálta, nem sikerült betörnie a tó felszínén feszítõ jeget, még a fejével sem. Ilyenkor el is volt rontva a kedve.
Meg kell bocsátanunk Sanyikának ezt a kis tájékozatlanságot, mert van rá mentsége: azt a csúcsot, ott a távolban, mindig hó födte, függetlenül attól, hogy be volt-e fagyva a tó vagy sem. És Sanyit a csúcs irányította. Annak kedvéért jött ki fürödni is. Az egész lényegében úgy kezdõdött, hogy az apja, mielõtt otthagyta volna a családot, összeveszett, akivel csak lehetett. A legkisebbnek, Sanyinak, csak úgy mellékesen, annyit mondott:
- Te pedig, fiam, olyan hülye vagy, hogy szétfolyik tõled az a dög nagy hegy! - és a tó fölött virító csúcsra mutatott.
Sanyi általában hitt az apjának (mert az megkövetelte tõle). Most sem jutott eszébe kételkedni szavaiban, bár kicsit furcsának találta az egészet. Talán épp ezért nagyon várta már, hogy láthassa szétfolyni azt a nagy dögöt. Megpróbálta elképzelni, hová fog folyni. Eltervezte: nagy gödröket ás majd, hogy a hegyóriás abba belehömpölyöghessen.
Apja távozta után ki is ment mindennap a tóhoz - onnan már jól látta a csúcsot. Közelebb vagy - ne adj isten - föl rá nem merészkedett, mert hátha épp akkor kezd szétfolyni.
De nem történt semmi!
- Biztosan velem van a baj. - gondolta Sanyi, s ezután megpróbált hülye lenni, a legjobb tudása szerint. Közben naponta leste az eredményt, és unalmában meg-megfürdött. Semmi változás! A csúcs, ha lehet, még magabiztosabban világított, mint máskor. Sanyi kezdett elkeseredni:
- Pedig csak szét kell hogy folyjál, ha egyszer azt mondta az apám! - fenyegette.
Az apjának meg ezt mondta volna: - Apu, ez a nagy dög hegy konok és engedetlen, mint egy rossz csacsi. Tanítsd móresre! De hát az apja nem volt kéznél, hogy meghallgassa, hogy móresre tanítsa a hegyet, mint õt annyiszor. Ha itt lenne azonban, biztosan megtenné! Egyszerre hiányozni kezdett neki az apu. Legalább megkérdezhetné tõle, hol csúszott hiba a dologba, hogy nem akar szétfolyni az a fránya hegy.
- ... Pedig megmondta neked apám, hé!
Az édesanyját nyaggatta:
- Mikor jön vissza apu?
- Apád nem gondol többé ránk, el akar feledni minket.
A gyerek bánatosan ment ki újra a tóhoz. Az történetesen ismét be volt fagyva. Ahogy ott állt és nézett a csúcsra, egyszerre csak érezte: most fel kell oda másszon, hogy kérdõre vonja. Elvégre nem packázhatik az apjával!
Rohant fölfelé; tüdeje minden erejével kiáltotta:
- Mi lesz már, mit gondolsz, meddig várunk apámmal, hogy méltóztass szétfolyni?!
A lezúduló lavina gyorsan betemette a fiút. Az egész felfordulás nem tartott egy percig. Sanyika háromméternyi hóréteg alatt, nyomott fejjel és szívvel csupán ennyit tudott végiggondolni:
- Na ugye, hogy csak szét kellett hogy folyjál, ha egyszer azt mondta apám! Lám, anyu tévedett: apu nem felejtett el engem, meggyõzte a csúcsot...
Arra már nem jutott ideje, hogy levegõt vegyen.

Félig-mese

A tó mentén tulipánok nyíltak szépen, sorban és, valószínûleg, csendesen, de ha nem is egészen csendben, az általuk okozott zaj semmi esetre sem tudta felülmúlni a tó környékén fickándozó emberekét. A víztükör körül nagyon jó minõségû járda van, semmi gödör, semmi egyenetlenség, csak príma aszfalt, talán ezért is jártak ide ilyen sokan. A megtehetõ út könnyû, csöppet sem megerõltetõ, egyaránt megbírja a nyugdíjas Lajos bácsi, de Mariska néni is körbejárja csekély egy órácska alatt, kötögetés közben. Szerelmesek is jöttek ide, mert tudvalevõleg azok olyanok, hogy mindenfelé elmennek. Néha figyelem járdatechnikájukat: összecsimpaszkodva, -kapaszkodva mennek, ahogyan csak a szerelmesek tudnak. Én három hónapos tanfolyamon sem tudnám igazán megtanulni ezt, már a gondolatától is összeakad a lábam.
Azért nem kimondottan felkapott hely ez a környék, Tizennemtudomhányadik Nemtudomki sem itt tartotta délutáni sétáit, a délelõttit pláné nem, viszont én szeretek idejárni. Egyedül. Ha lélekbúvár lennék, azt mondanám magamról: az egyedüllét búskomorrá tesz; így viszont csak annyit állapíthatok meg, hogy kedvenc idõtöltésem a tóparton üldögélve lábamat a vízbe lógatni. Összebarátkoztam a halakkal, és a víz szellemével is egész jól kijövök. Megígértem, hogy egyszer majd megmutatom neki a bélyeggyûjteményemet. Nekem ugyanis szép gyûjteményem van, több mint 6000 darabból álló, sok a ritkaság benne, s eddig még senkinek sem mutattam. Manapság az embereket már nem érdekli az ilyesmi.
Ahogy üldögélek a tóparton, ha a nyakam jól kinyújtom, látom a Várost. A Város egyike ama lakótömörüléseknek, amelyeket városoknak nevezünk, csak sokkal rosszabb, mert nekem is ott kell laknom. Nekem is van szomszédom, a lépcsõházban házmester nincs, ezért nem utálja senki, viszont van villanykapcsoló, amit mindenki mûködtet, így vagy úgy, kedvétõl függõen. A szemetes alig 300 méterre van a lakástól, a tó pedig négy kilométerre, mégis gyakrabban járok ki a tóra, mint a szemeteshez.
Viszont ritkán nyújtom ki a nyakam, ez kivételes alkalom volt, a történet kedvéért. Többnyire behúzott nyakkal, picit görnyedt testtartásban ülök, ami nem túl férfias, még csak nem is egészséges, s ezzel nagyjából jellemeztem is magam. A görnyedt, elõrehajló testtartásra azonban azért van szükség, hogy közelebb lehessek a tó felszínéhez. Érdemes! Például megfigyelhetem, hogyan reagál érzelmileg a tó, ha apró kavicsokat dobálok bele... Hangulatától függõen: hol örül, hol meg a pokolba kíván engem.
Arról már nem tehet, hogy a minden esetben kialakuló hullámgyûrû foglyul ejt. Sajnos, nemsokára el is enged. Úgy két nagy zsebnyi kaviccsal szoktam kiülni. A hullámgyûrûk - akaratomtól függetlenül - jobban tudják: hamar visszakövetel a Város. Hát megyek. A jó minõségû járdán címszavakban gondolkodom: indul-, út-, érkezik-; érkezik, indul-; indul-...

(RMSZ)