Pápuául kakadu handaband

Mi lenne, ha egy valamilyen vadafrikai emberállat magyar nyelven való (szép)írásra vetemedne?

Hát, tegyük fel, nekifogna magyarul tanulni. Rágná, csongolygatná szájában a szavakat, küszködne a fogai közt megcsikorduló igékkel, mígnem annyira elfogadhatóan tudná a nyelvet, hogy azzal a tudással már legalább Jókai nyomába léphessen. Persze amilyen kevés a valószínûsége, hogy egy vadafrikai törzs akárhányadrangú tagja éppen magyarul akarna tanulni, éppen a (szép)írás kedvéért, épp akkora valószínûséggel állíthatjuk, hogy még a kiscsoportos óvodás is nevetne kiejtésén, mondatfûzésén, egyáltalán szándékának fölöttébb szokatlan voltán.

Vajon mit írna és mirõl? Feltételezzük, hogy nem verset, mert, mondjuk, lelkiismeretes a mi emberünk, és tudja, hogy azért egy picurit jobban kellene érezni a nyelvet a sûrûbb szószövet szövéséhez; feltételezzük, hogy prózát. Mondjuk regényt. Ez a mûfaj a legkedveltebb a “széles olvasóközönség” körében. És mi másról írhatna a leginkább, mint közvetlen környezetérõl? Ugye, ehhez már csak egy közepes megfigyelõképesség is elégséges. (No meg egy kis rosszindulat a szomszéd iránt, egy kis bosszú, kéjelgés, hogy kényre-kedvre alakítható a valamikori kikosarazó vadleány sorsa.) Egyenként mutatná be a - mondjuk - húsz sátorból álló település sátor elõtti és sátor alatti lakóit, azok mindennapi elfoglaltságát (ezek közül is ugye kidomborítaná a körömpiszkálást, ha épp az a leggyakoribb), egy-két születést, kis kalandot a szolgálatos krokodilussal, a végén még halált is, persze menet közben némi nemi életre vonatkozó cselekedetekkel.

Valljuk be - szép nyelv a magyar, de nehéz -, vadafrikainknak azért így sem lenne könnyû dolga. Beletelne mondjuk húsz évbe, amíg zöldágra vergõdne ezzel a kisregénnyel. S még így is kakaduul szólna a magyar, s handabandának tûnne a történet; hogyha újsütetû szerzõnk maga adná ki könyvét, nem ismervén a helyesírás és a tipográfia szabályait. Mert mondjuk rögtön a legelsõ oldalon a három pont helyett (amivel sokat sejtetni akarva kezdené regényét) négy lenne, rögtön a következõ oldalon már öt, a pontok hol ragadnának a szavakhoz, hol meg nem, sokszor mindkét irányba igen; a magyar helyett német idézõjelek állnának (ahol épp nem szakítaná el õket szóköz a szótól), a hátsó borító ajánló szövegébõl pedig hiányozna is a kezdõ idézõjel; a bekezdések elsõ sorának behúzása olyan nagy lenne, hogy esne szét tõle a könyv. Nyelvileg-logikailag pedig: a regény elsõ mondatában ilyen világmegváltó okosságot mondana ki: “mert téged sem szólít meg másodszor is a kakukk...”; aztán tovább ilyesmi állna: “a gyógytöretek hiedelme szerint, csak akkor hatnak, ha bevételüket mágikus rigmus kíséri” (valószínûleg afrikai diszkó, eredeti dobszóval); s ismét a hátsó borító ajánlására vetve pillantást: az elsõ mondatából hiányozna egy vesszõ, a másodikból még egy, hogy aztán a harmadikban eggyel több legyen.

S mi történne, ha most hirtelen az olvasó kezébe adnánk a könyvet? Tessék (a legkisebb eltérésekkel a fent bemutatotthoz képest, ha eltérésnek lehet nevezni azt, hogy a szerzõ nem afrikai, hanem talán csíkpálfalvi): Sántha Imre: A lószagú óriás. Csíkszereda, szerzõi kiadás. A címoldalon: 1. könyv. Az utolsó (133.) oldalon: Csíkpálfalva, 1970 - Pápa, 1992. Pápából kakaduul vagy pápuául, folytatás húsz év múlva.

Simon Attila