Tartalom

Megtartott tízparancsolatom


Jó napot!

Életrajz
Remény
Faragott fájdalom
Nacsakész dala Milarépa elõtt
Elkenõdött maszat
Kérvén(y) - az Elõretolt Helyõrséghez
Fel(le)mondás avagy liftnóta
Hármas szonett
Hazug világ
Beszéljünk a halakról
Üdvözlet Európából

Serbus filibus

Miénk a Nobel-díj
Leszerelés - (változat)
A smár nóta
Ébresztõ
Versteke
Faló
Harcsa-Marcsa
Birka firka

Fogadjisten!

Biztatás útközben
Töredék
Bolyongás a Világhálón
Tisztelt Úr
Hol vagy?
Árnyékommal kiáltok
Pillanat
Meztelen
Non-nosztalgia

Utolsó üdvözlet

Gyászpárta
A mérget lehelõ szikla fölött
Harag nélkül
Elmenõben
Vissza és elõre
1 (egyes)
Ezredvégi
Rongyos élet
Aranyvirág
Egyszerû elégia
Gyász

Üdvtan

Megtartott tízparancsolatom

Megtartott tízparancsolatomat
testem csontkemény táblájára róttam,
lelkem porladásig hirdessen engem.

Jó napot!

Életrajz

platánfának készültem
s lettem veresgyûrû som
hajlékony ágú cserje
kötve kötözni való
utak mentén gyakori
gyászfekete a termésem
cornis sanguinea
profán társa
sátorozó virágzattal
elélek 50-80 évig
kéregpírba takarózva

Remény

A Bánat partján elnyúlva nyögtem
elrongyolt savanyú lótuszvirág.
Arcom úszott a szennyes árral.
A túlsó parton recsegõ ricsajban
sziporkázott az öröm, fojt a méz
s a bolondság a Dáridó-szigetek között.
Már voltam fenn és jártam lenn,
balra tartottak, jobbat kértem:

járni a mindenség útjain,
hogy magamra leljek.
Önmagából fakadjon reményem,
rend és szellem, remegtetõ szív-
csobbanások, cikkanó értelem,
minden mosolyom és lélegzetem.
Magam vagyok a kényszerû mindenség.
Kegyelem elárvult fejemnek!
Magam lettem a kegyelmes kegyelem,
nyálas tér, tülekedõ igyekezet,
teljesség-vám, boldogságzápor,
korlátolt igazság, igazságmámor,

kipukkadt határtalanság, szándékolt szándék,

erõtlen erõ, teretlen tér, sóhajtásvágy.
Vagyok magvát álmodó térvirág,
abszolút zéró, odaadó semmi,
érzelem-mezõn sántító balgaság.
Bizony mondom, magam vagyok
az idõszámítás, az imátlan ima,
a magába fordult magatartás,

a szenteletlen szentség, a konok okfejtés,

a cselekvésvadász, a halálcsillagász.
Hajótlan hajós vagyok: átúsztam
magzatvizeken, félelem-folyón.
Hajóznunk kell. Ki visz át a túlsó
partra?! Magamban fáj az
utazás. Kézen fognám magam.
Ki tudja, ott szemtõl szemben

álarctalan-e a napsugár?

Faragott fájdalom

Amikor a stoplámpa fényes gombját megnyomtam
és vártam türelmesen hogy vörösrõl reményzöldre váltson végre
másodpercekbe passzírozottan rengeteg idõt loptam
és persze megint rád gondoltam

nyájas emberiség

nyilván nem az összevissza barangoló nyájra

hanem csakis a sajátomra

mert emberiségbõl ugyebár tetû sok volt a múltban
jórészük már fenn a magasságosban

mások a pokol fenekén

és szanaszét nyakig érõ bûzös gondban
bizonyisten rád gondoltam

és a meglepetésre

ami csakis akkor érne

amikor szobrot állítanék neked

és akkor abban a lámpaváltó hosszú pillanatban
ismeretlen arcod kifaragtam

drága barátom

és így igazzá szépültél mindörökre

az élethû szobor így szólt

bajban voltál melléd álltam

szépreményben izzott szavad
miközben észrevétlen magamról mintáztalak
s mert idõm volt bõven

egyre másra faragtam a szobrokat

minden útkeresztezõdésben

kifaragtam sietve kapkodva apám anyám testvérem
mindenféle jóságanyagból lelki márványból
kifaragtam félelem-életem kiszenvedett társát
reám ragyogtatott tündöklõ csillagvágyból

barackvirágból
krispány* illatából
szemfedõmagasra kúszó cédrusfából
szívbemarkolások lajstromából
szerelem hangzavarából
hálából és halálból
reám hagyott holdtalan éjszakákból
megannyi észrevétlenül mélyülõ ráncból
világomvége beteg lázból
berozsdásodott téphetetlen láncból

amikor aztán azt hittem se idõm se erõm nincs már másra
s hogy vörösbõl sohasem vált át a tilalomfa-lámpa
faragtam tovább Michelangelo módra fájdalmam-

          magasította emlékoszlopokba
maradtunk aztán táncba
szemeltek minket láncba
történhet ez mással is

A fájdalomfaragó tánca

gyere kislány rákászni
megtanítlak pávázni
szirmot bontott az idõ

aznap szerda délután
valamivel ebéd után
Michelangelo fázott

sebét is kitakarta
õ is csak elvakarta
szobrot terített rá a szél

miközben leonárdost
álmodott egy mosolygóst
redõn redõ lett rajtam

tört pillanatokba tömörítve évek futottak
és sorban szobrokat kellett emelnem családtagjaimnak

fiamét fekete gránitból kemény szenvedésbõl
magasra igyekvõ szálfadöndülésbõl
titkon ellenünk vonuló üldözésbõl

sunyi zendülésbõl
éppúgy mint nyílt fenyegetésbõl
álcázott és akart felelõtlenségbõl
ártatlant ért vérmérgezésbõl

és faragtam a kifaragatlan késhasításokat
bennem sûrûsödõ lelki-záporokat
könyvalakban hordozható síroszlopokat
gyászhasította fejfákat

a jobbakat akarásnak
a mégis-megmaradásnak
a rendes feltámadásnak

mindazoknak aki örökké merészen másak

sok barátságos képû vadidegennek
akik sohasem szerettek
akik kinevettek
meg sem vetettek

amikor nem fújtam velük egy követ
s lelkemben másként alakult a magamnak szõtt szövet
s szívembõl jött ki ami a számon
hogy álmuk sosem volt az álmom
s ha kimondtam hogy sajnálatosan gyávák
és magukat ajnározó üresedõ pávák
ha megvetettem kaparjkurtaságuk
törtetõ lihegõ akaratosságuk
tótágast játszó kivagyiságuk...

ilyenformán a végtelenbe tágult szempillantás alatt
elrettentõ szobrászkodásom azóta sem apadt
faragom világom csömör-sivatagját
homokba írom minden rossznak arcát
s mert még mindig rengeteg az idõm
sorba veszem rendre minden hû szeretõm
formázom szobrozom a megfelelõ anyagot mérem
kitalálom néha kölcsönkérem
hogy hiánytalanul valamennyit emlékezetembe véssem

és nyúltam elsõként a legõsibb anyaghoz
nyíltan szeretnék hû lenni magamhoz
génjeimbõl faragtam ki lányom

és õseimbõl indult elsõ unokám
szép szóból nagyapa szeretetbõl
jövõnkké alakítható igyekezetbõl

jussom éppen annyi amennyi
valamennyi tõlem kitellett gesta hominum

lelkem formája mûvészetdarab

saját különbejáratú gesta hungarorumom
szobraimmal telerakott Húsvét-szigetem
melyet nem láthatott háromszáz évvel ezelõtt Jakab Roggeveen
és amelyikrõl fogalma sohasem lesz Dänikenéknek
mert szobraim nekik már semmit sem üzennek
(és nyilván különbek azoknál a kínai katonáknál
akiket koruk százával-ezrével a föld alá plántált)
lehurbolt fájdalom-gebék mezõségi éveim légypapírján**
melyet a szégyentelen idõ lenget világrajöttöm és halálom huzatában
hogy akaratom szerint legalább egy napévig***

hirdetõoszlopotok legyen

kedves barátom
              egyetlen hívem
                            embertelen emberiség
aki nem egészen naphónapja

rossz szokásaid rabja-

ként komolyan a tízparancsolatot sem veszed

elvesztegetett eszed

heverteted parlagon
és nemsokára a napév hónapja lejár
annyi ez mint az idõ amely alatt zöldrõl vörösre vált a lámpa

reményrõl háborúra

világrajöttünket-siratásról kóma-hörgésre

mindezekbõl persze készíthetnék mutatós kõszobrokat
hiszen a Kolozsvári testvérek kései testvére vagyok
szobrász szülõk nagyreményû reménytelenje
tehetségemet a Ref. Kollégium kézimunkatanára

magyartanára
igazgatója
de mézeskalácsos apám
a bonchidai nagyvásár

és néhány könyvkiadó szerkesztõje is elismerte volt
de egy szemvillanásra amikor éppen vált a lámpa
hirtelen az is eszembe villan amit egy öreg székelytõl hallottam
há sze maga törõdik - kedves?!

feleletem azóta is késve repdes

szuperkemény szárnyával szempillantás alatt
töri összezúzza szobrozott szobraimat

mióta lélegzem sietõs az utam
tiltások vörös lámpája alatt
állok a velünk történtek mögött
gombnyomásos indulattal
és idõtlenné faragom minden pillanatom

* 1807:¨Egy rossz iskotulyába krispány virág - Körtvélyfája
(Erdélyi Magyar Szótörténeti tár VII. kötet, 618. old., uo. Krispánszínû - szürkészöld)
** Wass Albert: Farkasverem címû regényébõl vett hasonlat
*** 25 827 földi esztendõ, ennyi év alatt járja körül a nap az állatkör csillagképeit

Nacsakész dala Milarépa elõtt

Ünnepnapjainkon unottan sercintek a földre.
Szárazon szórakozik a tenyerem.
Téblábolok lélekbeli odaadás-zöldben.
Magányos muszlim magában magasztos.
Nagyvárosi pusztákon rég hullajelölt.
Tibetben hidegben kietlen harasztos.
Magasztos, merre vagy?! Milarépa, szólj rám!
Szivárvány testû, kék-ékszer fia, Jó Hír,
Örömtelen gyerekkorban csilingelõ
Lótusz, Békesség Fénye, Tan-védelmezõ
Ki kibabráltál minden születést, halált,
Selymedbõl, cukrodból ugye rég kifogytál?

Szól a mantra, szól a mantra, szó zörög
Szól a mantra, szól és újra felpörög
Hare krisna, hare krisna, krisna, krisna
Hare hare krisna hare, hare krisna
Zúg a mantra, szól a mantra, szó hörög
Szól a mantra, zúg a mantra, szól a hanta
Értelmetlen és lepergõ lét fölött.

Elkenõdött maszat

Elkenõdött maszat minden locsogás.
Puhány voltunkból kiáll egy-egy szó
keményen - beleveri nagy jómagát
minden aki hívatlan jóakaró.

Kér vén(y)

az Elõretolt Helyõrséghez

alulírott jelentem alássan
magam is voltam katona
húgyköves nikkelszamovár-koma
gyászpártás lármafa

rühellem a katonákat
a bevasalt egyenruhákat
a kicsikart parancsot
a vadidegenlégiós brancsot

alulírott elásva jelentem
szürke well well-védelemben
lóhalál állományban
lábközömben majdnem lángtalan
az õsök õrségét keresem
elõre(el)tolt meszes észhelykeretem
lobogtatnám ha sillámlik
silbakolva alázatosan jelentkezem

Fel(le)mondás avagy liftnóta

Bekaptam, bevettem a fogalmazásgátlót
Pattanj, gyere - gyere szerkesztõs Ég
Feszítsd magad, és tedd szét a számat
Hideg ideg rázzon, gyönyörût dalolj

Csípõdobással küldj hitvesi padlómra
Jöhet minden erotikus cifra retorika-próba
Digitálisan persze mellõzés-bilincsbe verve
Elektronikus díványon is szépen bekeverve

Ritmust szuszogva csórén lovagolj rajtam
Lihegj értelmetlenséged mit sem bánva
Megvásárolhatatlan szavam forraszd a számra

Légy velem ló, és légy velem erõvel kedves
Hiábavalóan nem tépem többé a számat
Ha majd valamikor már senkinek sem kellek
Kitárom lassan féleszem is a befeléhallgatásnak.

Hármas szonett

félcipõ-költeményeket faragott                szegényedtünk: leszámítva a haragot

anyám árva lány - tizenhat ha volt

híres városokban kapkodtak érte                - a magasságot egyikünk se kérte -

vagyonkáját rokonsága felélte

hetente egy költeménnyel beérte                 mások istene azt úgyis ránk mérte

az életét nevetve írta s féltve

apám ki ismert kiváló szobrász volt                a rög alól életünk csak kibomlott

konok szívû reménnyel hitehót

megváltani akarta a világot                utánairamodtam vágyam lángolt

elcsalta egy kiküldött s robotolt

dúsgazdag volt szellemi életében                léptem (b)elõle magam szögletébe

míg vidéken kóborolt sötétségben

prémes kabátot hordott hideg létben                lubickoltam fölös-nyíltságom-rétbe

kökényfény gyúlt ki az apám szemében

egyetemre járatta a kabátot                 gyûjtöttünk sokféle hûtlen barátot

- próbált házasságukon én a folt! -

hová délelõttönként Gazsi vitte                halálig szerény szobakonyhás hitbe

cipõt utat magamnak és világot

(amíg hálából engem pelenkázott                hibáit mondtam: sírig belefázott)

üvegdarabkával faragtam szinte

éjszakánként apám röpcédulázott                “Fejcsóváló” szólt: Tar megint pofázott!

anyám lelkemben verset is példázott

ki-ki magát Kelet Népének hitte                 nyíltsággal sokra egyikünk se vitte

sanyarú életre álmot terítve

lapszélen rám néhány verset hagyott                sóhajtásukkal akartak nagyot

anyám észrevétlen eltávozott

esztrám író lett - apám csak halott -                maradtam vak szemlélni holnapot

naivan lelkes hitük rám fagyott

Hazug világ

most hazugság
gomolyog ködökben
bennünk is
sûrûsödõ nyilallásokban
tódul elõtte a félelem
lélegzeni baj
a fényes tüzes gombavirággal jön
vég -
kezdet
reményünk elrepült veréb
a gondolat guanó
erjed
minden
tavaszok nyarak telek elfogytak
talán még az õsz
maradéka
ködöknek
idétlen idõ
kútjainkban
kozmoszokban
(magunkban is)
hahó
van itt valaki?!

szitál
lapít
a csend

Beszéljünk a halakról

Uram, a halak
nem beszélnek.
fejet nem,
farkat csóválva
félve élnek
Ár ellen
úszva-futnak.
Nem éljeneznek,
nem tapsolnak.

Uram, a halak
nem felelnek.
Fejet rázva,
térdet hajtva
nem feleselnek.
Cikáznak,
bölcsen
összevissza.
Mint aki a maga vizét
issza.

Uram, a halak
nem vedelnek.
Keserût nyakalva-nyelve
nem lelkesednek.
Egyemberként
egyöntetûen
nem bíznak
minden b(t)etûben.

Uram, a halak
nem értelmes lények.
fejük nem,
farkuk gyönyörû:
csupa lényeg.
Tapsikolva
egyszuszra
várnak
a beígért vízibuszra?

Uram, a halak
nem jók
példának.
Fejük, pénzük
nem kell
emberfiának.
Szavuk, daluk
némán lessük
Miközben
fajtánkat esszük.

Üdvözlet Európából

Biharkeresztesnél kiloptam Erdély-részem meggyötört magamban
zsebkendõnyi hegyet maroknyi döglegyet
hajszálnyi elégültséget nacionalista ferdeséget
ökölnyi rosszindulatot ökörnyi hetet-hatot
hajba kapó kamatot kimentaházablakot
idegrángásból habot szívzörej-lakatot sóhajokból kacatot
õsi-hõsök-levegõt tolerancia kergetõt
becsületbe betörõt érzelmes tekergõt
ebek harmincadjára holnap tanulságára
otthon hagytam

és átvágtattam

sokszorosan árván soklóerõs kerekes lovon
repülõ agytriciklin érzelemmozdonyon
a megengedhetetlen veszett
sebességen is túl bazdmegmár mérgezett
magyarságát temetõ önmagával szórakozó
magából kivetkezõ egymáson lovagoló
élve temetkezõ férgekkel ölelkezõ
nagy-anyaországi kutyálkodásban seregestül
zsibbadt kurtakány malackodó
nyelvtársaim trianonokban zsugorított
apámföldjén gázoltam keresztül
elidegenítve értetlenül

jó Kelemen bátyámnál is messze távolabbra
vitt sanyarú sorsom (az ellenkezõ irányba
kellett nékem mennem) utánam sem marad
senki csak gondolatban kedves néném nekem is
a titkokat mélyen rejtõ ködszivacsok itt is tova-
gomolyognak sebesen - kék sárga tisztán ragyog
a mértékletes északi világ! van nagypohár söröm
villanymelegben lubickolok hûtõm csordultig tele
kicsinyként jött örömök sorjáznak lakomban
mikrómban velem sisteregve pironkodó dundi csirke pirul

lehetnék kanál a lében: svéd-magyarok között önmûködõ
remete tenger mormolása bölcsködéseink permete
idegen-hideg világból hazajáró kivagyiskodó-lélektorony
könny-lego ábrándból búsmagyar sóhajkupac
Európa laza emlõin itt meglehetõsen jól élek
zsugorodó segélyen társadalomszegélyen
nem adtam csak kaptam besétáltam a készbe
évszázaddal elõbbre megalázó kisebbségbõl
emberséges kisebbségbe simán érdemtelenül

vidáman szörfözöm hír-tele-interneten
cöcörög a modem mocorog a faxom
hangrögzítõm cseveg sok idegen hangon
komputerem dolgos akkor is ha alszom
belenézhetek minden áldott este a zsugorításra
ítélt kolozsvári kicsi Szabadságba
az álmokat püffesztõ Magyar Közéletbe
a világunkat szédítõ agyat tépõ fájlba
olvashatom sorban kisded folytatását
az erdélyi erdõkben lihegõ in intenegrum
kapatos prostitúciónak

itt is most is a földszinten nem lakik
más társadalmi kategória alattam
vagyok ki otthon koldul kukában turkál
unottan polgárok közt nincs szava
fürdetem magam süket csendbe-hallgatásom
bére ez (s hogy buszjegyem árából kabátot
vehettem az Uffban s hogy mások elõtt szégyellve
ezt rögtön lehazudtam) de rengeteg az ingyen
ingem melyeket kivasaltan küldött nekem
csomagoltan lökve a kukába egy északi szívû
ismeretlen férfi egy sápadtan szõke idegen
aki a jótékonykodást így elkerülte
és hányszor cseréltem bútort mit a fogyasztói
társadalom viszketegségben szenvedõ
felfelé figyelõ tagja kidobott rádiójával
tévéjével együtt mert unta és unja a banánt
és nem veszi észre magát s annyi mindent mi
örökké javításra szorul a körénk ájult ócska jóban

mondhatom fényes konyhán szokásaimat pazarolva élek
beépített itt minden akár a szeplõtelen élet
a kisvárosban az egyetem nagyobb mint otthon
százhuszonhét nemzetiség koccanástalanul lakja
épült ezer éve egyenlõsdire a háború két
évszázada sem “kommunizmus” nem dúlta
a busz kívül belül tisztább mint nálunk a patikus
a lazac sem álom itt egyszerûen csak van
és mellé a világ kelletõsen palackozott minden-
fajta keserû - édes kedvet szikráztató bora
hajtja magát persze itt is a dolgozó házat hajót
hétvéget szebbet rögeszmésen többet akar
miközben csoportokba trancsírozva eszi
társát a hazáját és magát dadogva felejtõ
mohóbbnál is mohóbb svéd-magyar

felzárkóznak és bezárkóznak egykori nyelvtársaim
extra Transsylvaniae non est vita igazát
igazolják és mégis innen csak az látszik
hogy Erdélyben az életnek nincs már java
félve mondjuk ki : jövõje sincsen -
itt kékebb az égbolt a zöld sem haragos
tüdõbe való levegõ nyugtatja szívünk
és messze hallatszik a rendre épült csend
patyolat pontosság ketyeg a létben
a távolságok egyre rövidülnek de nõnek
a lelketlen emberi lények között
a hatalom már nem a kényelem a szent

a haza innen messze belsõ-afrikai
brazil-õserdei ausztrál-sivatagi
elzártságban távol belénk zsibbadva
fáj és százszor fölhorgad a költõi miért
vigasztaló templomaink csaknem egyidõben
tornyosultak és kitántorgott innen is
az ígéret földéjre a századfordulón
több mint egy millió reménykedõ
jövõmért most én is kitántorogtam Európába
egyszem lányomból kelt félmagyar unokámért
leszünk játékos kedvvel észben közlekedõ edények
ha akad még jó bennem az növelje jó nagyra õt
csizmahúzó nyögésem akaratlanul máris elleste
s utánozza már néhány anyámtól örökölt szép szavam
nevetve munkálkodunk hogy “nem van enyém szobámba”
rendre rend legyen mire édesanyja hasából kinõ
a családi vázát szépítõ északi szõke erdélyi gesztenye
csipetke fruska kis virág s benne a három betû mit
a hitében soha kopasz apám jussomul rám hagyott
a háromnyelvûség bölcsõje magától értetõdõ
természetességgel univerzális legyen

itt ha úgy tetszik bármikor lehúzom a rozsdás rolót
láttam már éppen eleget: szédült világunk folyton
csak maga körül forgott - és ma viszont hiába
spekulál zihálva népem ott a Kárpátok ölében
importált erkölcsökbe kapva keveredve
Biharkeresztesnél hõköl hanyatt vágódik Európa
kifogytunk immár újra kedves édesanyánkból
basák janicsárok vadak elé ájtatos angol
hidegképpel pénzfüggöny épül s lakat a rongyolt
üres zsebûekre - két világ között határsáv -
ex kincses Transsyilvania: egykor dugványolt Európa
magántermõ lélekvilág maradj már magadnak
jövõt evõ jómadaraknak! - e század nem szül
több jót nekünk s nem lesz több Mátyás és Bethlen

de mit elvettek a nagyok a kõ kövön álló alapot
a következõ évezredre valót õrizzük a világban
szerteszét szórva is miként a zsidó az eszét
s éltesse a népet hogy visszajáró gondolatban
téglaként küldjük a reményt: talán az éhesen
ébredõ magzat is (mint szikla ha porlik mert
úgy akarja) kibírja sorsát a kemény fagyot
a végtelenülni-kész ezer évet

Lund, 1998. november 4.

Serbus filibus

Miénk a Nobel-díj

Benjámin Zsolt az unokám:
a sok nagyokost maga mögött hagyva
megtalálta végre a totális leszerelés módját.
A Pápát, Bill Clintont, Tõkés László püspököt
és száznál több más neves jelöltet verve
még az idén elnyeri bizony a Béke Nobel-díjat:
ma reggel is válogatás nélkül megette tányérjából
az összes katonát!

Leszerelés-(változat)

Emma Margit Tar-Bengtsson, tudod mit?
Végezzük el végre a totális leszerelést:

edd meg szépen,
edd meg szépen,
kapd be sorban,
edd meg mind

az összes katonát!

A smár nóta

Így mulat egy magyar úr
Amikor éppen nem fúr
               (Mondóka)

Ne hagyd el soha, aki néked libád,
Hisz téged sem hagy el számtalan sok hibád
               (Tarka Roly: Tangó)

Skandináv-magyar reminiszcenciák a “Már mi nálunk, babám” és más hasonló mulatós nóták dallamára, valamint csujogatások, ujjongatások és csúfondáros sóhajtások.

Kiment a ház az ablakon
Velem maradt eszemasszony
Cúgot kötött a hasára
Statisztikát a farára
Úgy ballagott a nászágyba

A leboruló szivarvégit
Csókolom a szíved szélit
Répa retek bögyörõ
leányokban gyönyör õ
Lokniban van a haja
Szebb mint a vasorrú baba

Strófa!

Lundba lõttem Jötebojból
Egyet a kishatósugarúból
Lett is észt is ria dalom
Vé alakba liba halom

Zúg a nádas, szakad a szád
Kárthágóba megy a csapás

Szar a jevó, sokszor tizenkettõ
Süket mennykõ mind a kettõ

Kis nyulacska pöszte jöszte
Tavaszi lé megfüröszt-e?
Rémszarvaska jerde jerde
Svédmagyarnak Tongajerde (Tångagärde)

Lári-fári meg kell várni
Frissen jóóó a csók

i

A tangó is még kapható
Egész éjjel rakható

ha kiki

Johny legyen a legyem
a hegyen a begyem
ki nem állom
hogy megint csak álmom

Az ember ha béna és léha
nagyon is senki
milyen jó mégis a habos
sütemény-vekni
Lihegõ költemény
van az õ tetején
jaj de jó a babos
korai vetemény

Piros vér foly a ruhámon
Mosásakor majd megbánom
Hõ nagy uram, vadnagy uram!
Mi fáj neked édes utam?
Lehidegültél a létben
Lefeküdtél vele tétlen

Száz szál elemlámpát gyújtsál
Fényözönben verset furcsálj
Kiblablagjál a vásárba
Esnél bele a bélsárba
Nesze neked teknõ s
                béka
Hallom vámra ment egy véka
Szia világ é
               ss
                     öt pá
                               linka
Hol végzõdik Hungária?

Sellõk árnyán jöjj s kerhülj velem
Sze (l)lök vad vak madonnám
Nosza cserdi, de repüljtelen
Majd csak bebiztosít
A hangyaszerelem

Mikor mentem Pestre
Csütörtököt lesve
Utánam kiabált
Egy lagom* menyecske.
Adtam neki egyet a magányból,
Gyomorerõsítõt kutyafából.

Hetvenked(t) tõ kék szemfedõ
Száz szál gyertya sár(ga)lepedõ
Beugrom a hamvvederbe
Kék a nótám így keverve?

Piros, piros, piros
Va(ll)jon: hány is az a piros
Hede!

Piros port szí(d)tam
Az estve
Az kell nékem, az kell néked
Aki aztat keverte

Hede!

Most kezdõdik, most edzõdik
A lánc
Raksza, de rakassa
Nincs annak semmi baja
Ha most kezdõdik, hol végzõdik
A pác?

Már mi nálunk bá bám
Mar mind nálunk ahány
Ez jött rászokásba
Keverik az embert
Szétverik a rendet
Patyolatos gyászba
Fölmennek a lányok
A nõk tetejébe
Lerázzák a jogot
Ha férfi vagy fogod
Egyenkötényedbe.

Átalmennék, de nem verek
Senkit tönkre
A hídon, ladikon,
De nagy titkon.
Ott lakik a, de hol lakik
A szeretõm, a vadludam,
Az én golyvás galambom.
Ott lakik a háremben
Az egyedik (r)ut cában
Piros csizma, csinos izma
nyílik az udvarában.

Lármás loknit szerel a hazám
Szeret engem most is igazán
Párnás haknid hadd kutatom fel
Csak a házat sose adjam el.

Mert!

Szép a morzsám, nincs libája
Csak egy picit tipegõs a házsártja
De hiába, ha hihi bája nincs néki
Vagyok én, s a kénye-kedve vidéki.

Hede!

Rég a rózsám rém himbálja,
Csak a csicsit csicsegõsen csáválja...

Ácsi!

Bácsi, kell a végét rázni?
Mélyre minek ásni?
Magyarkodva fázni?
Magunkat felrázni?

Ni-ni ni-ni ninini
mi mozgott a mi lógott a
ki spórolt a
ki handabandázott a
ki kivagyiskodott a
talpig ki égett a
csipkefodorban?!

Hede!

Ment az eszem, tudom én azt,
jön a banbám, eszem én azt...

Mácsi!

So(r)se halunk meg

- - - - - - - - - -
* éppen jó értelmû, lefordíthatatlan svéd kifejezés

Ébresztõ

Benjámin, az unokám,
négy éves holnapután,
észjárása hogyha van,
kinevet ám boldogan.

- Emlékszel - kérlel szépen -,
mikor nagy voltam régen;
vagyis most is nagy vagyok,
mert cukorkát is kapok,
és jó vagyok végképpen,
a könyveket nem téptem,
megeszem a galuskát,
nem cibálom Annuskát,
fürdöm, alszom magamtól.
Ugye te sem haragszol?
Kicsit késõbb még alszol...
Ha az élet nem hajszol.
“Reggel van már! Vasárnap!”
- szóltam édesanyámnak.
Megkérdeztem: hány óra?
“Négy” - mondta csodálkozva,
és alszik, mint a bunda.
Pedig a szülinapom
jön, és én azt akarom...
kijavítom: szeretném,
legyen jó nagy szerencsém,
ajándék és nagy torta,
olyan nagytata-hozta.
Legyen még csodálkozás:
Ki látott sós pálcikát?
Éppen születésnapon
firkálást a plafonon,
fagylaltot a díszpárnán,
gyorsvonatot a járdán.
Hadihajót homokban,
óvónénit romokban,
kiskutyát futballpályán,
jégkockát fenn a kályhán,
makarónit pumpában,
sötétséget pohárban,
rendõrkocsiban macskát,
tányérban rút kacsácskát?
- Bizony, minden érdekes:
madár is, ha énekes,
krokodilkönnyben derû,
zöld a csillag s kék a fû,
sültbanánon a rántás,
bábszínházban kiáltás,
tányér helyett tekenõ,
cukorkán kis keszkenõ.
- Mondom, minden érdekes;
rögtön itt van már az est...
- Ha mindjárt nem is felelsz,
de kelj fel és szaladjunk:
hadd lobogjon a hajunk!

Versteke

Tekintélyes tekintet
Pillanatot megihlet
Pillantás a pillámról
Hétköznapon átlábol

Könnyben úszik elpilled
Sanyarúságom viszed
Egyszem magam szemtanú
Életem mily szomorú

Teke-szemem teke-szám
Teke-világot kíván
Teke-világ gömbölyded
Idõ gurul fölötted

Faló

ha lehet
ha lehet
itt
és most
és már
föld felett
éj elõtt
rossz fölött


igen
és nem
ha lehet
ha nem lehet
mindig is
csakis
csakazértis

Harcsa - parcsa

Marcsa arca
Harcsa-parcsa
Ám a bajsza
Kicsit kajla
Szarka farka
Tarka-barka
Marcsa arca
bajusztalan
harcsa-parcsa

Birka-firka

irka firka
firka irka
benne birka
s firka nyírfa

cifra nyírfa
irka birka
cirka pirka
szarka-firka

pirka birka
cirka pirka
cifra szikra
irka nyírfa

a sok firka
se nem birka
s nem nyírfa
hanem szikra

Fogadjisten!

Biztatás útközben

Takaróm alá bújnak
- Mire jó ez a játék?
Ki küldte ajándék? -
Lumbágós, csikorgó évek.
Hagymaréteges rendszerek.
Hegesztõlángos utak.
Fortyogó mágneses levek.
Izgága kérdõjelek.
Emeltyûk némaságba:
Gyomrában visz a bálna
a Holt-tenger árkába.

Kérdõjeleket nem zabálsz!
Felkiáltod rá jeled!
A valóságot ne feledd:
Az emberség nem jeltelen
pont a fekete lyukban!

Töredék

Kezdetben teremtettem a véget
az egetlenséget
a világtalan világatlanságot
a lélekpusztaságot
és látám a sötét megfér a sötétebbel
beborítám a földet kietlenségemmel
teremtettem aztán jeltelenséget
füvetlenséget fátlanságot idõtlenséget
és csillagtalan éjet
megalkotám a madártalanságot
mímelém az állattalanságot
kidolgozám a sokasodástalanságot
egyéb baromi baromtalanságot
a nemtelenséget és a homokosságot
s bár látva hogy semmi sincs jól
fennhangon szóltam: jól van
(ki)csinálám tovább szótlan
teremtve áldástalanságot
mindenekre terjedõ tanácstalanságot
és végül teremtém fordított képtelenségnek
a saját képemre az Atyaistent
irigységbõl nem adtam társat melléje
csak fiat hogy kiszenvedjen érte
és lett áldástalan sorra minden
végül maga a meggyötört öreg Isten
birodalma nélkül naptalan vásártalan hitetlen
mert bizonyíthatatlan és hihetetlen
sok halált halt halott

bûnbánatra immár képtelen vagyok
befejezni sem tudom teremtõ alkotásom
magzatvizemben fürdetem boldogtalanságom

Bolyongás a Világhálón

A világhálón bolyongva-forma
belebotlottam némi csillagporba.
Maréknyi sziporkában vétlen
jelen volt maga az Úr az égben.
Lehívtam rögtön a képernyõmre,
jött bölcs szöveggé töpörödve,
picit a magam képére írva,
de a magyart már alig-alig bírta.
Englisül társalogtunk hát egy keveset -
inkább amcsiul dõlt belõle a szeretet.
- A magyarok Istenét vártam régóta...
- Hol van az már?! - szólt lelombozódva.
Nem fenyegetett, nem okított hitet lihegve,
felszívódott apránként, vissza az Internetbe.
Félnem kellett volna a hármas igazságot?
Bebolyonghatok magamnak egy újabb világot.

Tisztelt Úr!

Mi, akik most itt élünk,
jöttünk akaratlanul,
de élni félve-félünk.
Tisztíts zavarunkban:
Vár a bús halál.

Tanulságos életünk
nem több: annyi meg ennyi...
Pokolra is lemegyünk.
Titkunk felé kell menni:
Miért a halál?

Kerültük a lényeget
- kikoptak ép napjaink -
félszünk még nem felelet.
Prédikálják papjaink:
Csak átmenet a halál!

Jöttünket ránk nem bízták.
Tudatos bár világunk,
s napjaink remény-tiszták,
készakarva kiáltunk:
Most kell a halál!

Tisztelt Úr! Hallgass végig.
Szabadságunk hazudtad?!
Szavunk fölszáll az égig;
de te felénk mutatsz csak:
Irány a halál!

Halni tanulunk, halni;
élni egyre nehezebb.
Halált habzsolva falni,
ennél mi sem terhesebb -
(Várvavárt halál!)

Hol vagy?

álmomban a bibliában jártam
Havilahból aranyat hoztam Bdellion és Onix követ
a Pisonban lazacot fogtam friss rózsaszínût neked
gyümölcsöt szedtem hamvas érett gyümölcsöt
a jó és a gonosz tudás fájáról
pedig tudod hogy nem szeretem a zöldsége(ke)t
bizony nem jó az embernek egyedül lenni álmában
Minek Nevezzelek lesz a neved
ha majd magam mellé megteremtelek
mielõtt meghalok ígérd meg:
nem szégyelled (m)esztelenségeimet
a kertben az édenkertben eldobhatod majd
divatosan csipkés fügefaleveled

Árnyékommal kiáltok

Most akváriumban élek:
     egem tiszta vízszint.
Nyitom szám szaporán,
     hangtalanul,
lenn a moslékos mélyben
     s fenn is
mikor a kozmoszba emelem
     lapított fejem.

Néha néma örömök buborékolnak.
     Gondom lerakódik,
ahogyan a szürkület,
     a hülyítõ mész az agyban.

Eszem, melybõl kiszívták a nedût:
     semleges anyag.
Telítõdik medrem,
     magam is belefekszem,
emelkedem is.
     Belém rozsdásodnak a szavak:
mondani akartam valamit.

Vörös daganataim úszkálnak.
     Véres hályogfüggönyeim mögött
felleg vagyok.
     Mit visz a víz?
Kín-hínáros gomolyagot.

Pillanat

amíg pirosról zöldre
váltott a lámpa
pillantásunk összeért -
szerelem: szótlan tiltásból
lobogó remény
mindeneket átütõ
simogató fény

mágnesem lettél hirtelen
a zebracsíkok összeértek
bárányfelhõtiszta
érzések gomolyítottak feléd
csüngtél szememen szótlanul
ûrhajósebességgel
hús/vér keménylemezen
végigfutott eszméletlen
néhány évtizedem

és vállalt szerzõdéseim
önmûködõ parancsaira
váltott rögtön a mágnes
üstökösök suhannak el így
egymás mellett
magamban magunkban
maradtunk két külön világ

szikrázott körülöttünk
a tehetetlen levegõ
tetõt nyaldosó láng
örömöt befelé rikoltó
vágyesõ mámorvirág
hiányod nyilalló zápor

memóriánk szemétkosarából
még elõhívhatnánk magunk
törölhetetlen pillantásod
õrzöm végzetemig

Meztelen

Nálam felhõgondok járnak
Szememtõl nem kék már az ég
A szád nem kell már a számnak
Holnapom vágya elszállt rég

Szerelmem kongó koporsó
Simogatásom tetszhalott
Agyamban gubancos orsó
Rádgondolásom meghatott

Kháron kocsijának fékje
Nekem hiába csikorog
A megállók félõ népe
Halált hiába vicsorog

Rajtam nem fog az éjszaka
Életem fele csupa fény
Cikkanásom négy évszaka
Hazugnak hazudott remény

Non-nosztalgia

Persze hogy nem a fenyõk, a szõke vizek
és a szürkeállományomba hajló hegyhátak,
a belvárosi Görögtemplom utca elfelejtett
teniszpályája, a Királyhágó mögötti városszél,
a lüktetõ kõtornyokon bóbiskoló kakasok,
a szívemig repedt harangok félénk kondulása,
dicsõség- és értelemtanodáink méla málladozása,
õsi gyökereink pora, és a padba vésett lánynevek
nyugdíjas korig bizsergetõ bioenergiája,
a sétatéri levegõben lebegõ lihegéseink.
a barátok suttogássá halkult kiáltásai...

És a betonba torzult szürke Házsongárd
jövõtlen öröknyugalom-ígérete sem!

Honvágytalan immár a kincses város fia,
hat évszázadig gyûjtött hamuba-sültjeimet
keserû falattá nemesítlenítette egy emberöltõ
elembertelenedett számos díszpéldánya.
Díszpintyek, rekedt ebek csaholnak
minden maguknak emelt Fellegváron.

Vége. Percenkénti légvétel: 15. Pulzus: 60.
Nyugalom!
Könnycseppet se morzsoljon a hideg tekintet.

Nem a táj, hanem a kortársak, az elvtelenek.
Az arctalanná sápadt emberek tekintetébõl
nem serken hazahívó vágy.
Nem, nem a tájba rótt emlékek...

Hol a lélekkelesztõ szeretet? Honvágy!...
A guanó lepte erkölcs mély gödreiben
a por, a kosz végleg belepte az érzéseket.

Makacsul hazajáró lélek, ne nyüzsögj hiába!
Gyûrött gyászt zabál Reményerdõelvén
a szülõházától megfosztott ezredvég.

Utolsó üdvözlet

Gyászpárta

Elment a fél felem
Helyemet nem lelem
Fél ember felet ér
Felesleg - csupa dér

“Párosan szép az élet”
Szomorúan ért véget
Páratlanul pártalan
Búbánatom hasztalan

Párolog sejtjeimbõl
Vágyverte verseimbõl
Párás szemmel szemlélem
Tõle szépült emlékem

Félpárnámon hideg hely
Holt örömvirág-kehely
Özvegységgel párbajom
Öregségben pár dalom

“Egyre egyet tehetnél
elégtételt vehetnél”
“A Nagy Egyet számolom
Egyedléte szánalom”

Talán a legszegényebb
A lényegtelen lényeg
Magában él körözve

Emberségem párjául
Kimegyek a világbul
Kimegyek majd egyedül
A boldogság elkerül

Születhetünk párosan
Élhetünk is károsan
Pártalan és parttalan
Halálunkkal hangtalan

Így is úgy is áldozat
Olykor csakis kárhozat
Húsbavágó eleven
Seb vagyok félfelemen

Hátralévõ napjaim
Nekem már a csönd is kín
Sanyarodó idõmben
Gyászvigasság fölöttem.

A mérget lehelõ szikla fölött

Pálfi Mircsának

Tulipánesõben virágszivárvány fénylik
a mérget lehelõ szikla mögött.
Szenvedéseinkbõl fontad kifogyhatatlan selymed,
kimérhetetlen irgalomcukrod kevés nekünk.
Az égi Lótusz ligetében fénylesz végtelenül
Minden idõk Buddhája: Ezer Levelû Lótusz.
Van még számomra mondanivalód?
Miként kerültél közénk kicsinyke szépfiú?
Magasztos! A végtelenbõl visszafelé jövet
ismét mi vagyunk a kurta köntösûek?
Légy a csönd, légy magad a béke.
Értsd és éld tovább az életet. És légy szabad!
Felfénylesz egyszer értem és velem ismét
a mérget lehelõ szikla fölött.

Harag nélkül

Társamnak én sem neveznélek.
Magad gyûjtötted magad
hûvös ideghalomba.
Nem toleranciádból élek.
Vagyok mint minden ember:
tiszteletteljes másság.
Vad idegenség, langyos imádság -
Neked már “lidérces messze fény”
s a kicsinél kicsidebb remény.

Elmenõben

magamra húzott takaró
kérdõjelem már halott
agyam sem ver rá habot
múltam alatt fekszem

kikandikálnom nincs miért
lehettem volna léha is
kongó kobakú béna is
a jövõt el nem érem

össze sem raktam jómagam
lelkemre nem ragadt öröm
másokhoz sincs már sok közöm
kit érdekel? nem engem

ha fal utánam nem marad?
nevem kõmûves kelemen
a nyugtáimat sem lelem
földben asszonyom pora

Vissza és elõre

Sõni Erzsinek

Virágom virágom
gondom lerágom
kezem lábom
s az életem
ami volt: félelem

Már csak fél elem
hiányzik a zsebrádiómból
talán majd hallok Rólad
futólag utólag

Most már nem is bánom
hogy magamban sincsen
egyszálszép virágom
sem egyszál kép-kincsem

Hejhaj csupa baj
minden cifra bajom
majomröhej vagyok
lenyalt ész-ablakon
ki-ki ki-kinézek
érthetõség nem kell
senkinek már méznek

Gyógyír-réteg-irha
magja illat mirha
magamban magmagam
alkalmacskák rabja
akaratom hamva

Levágtam virágom
elapad világom
anyatejbõl álmom
halálomért fázom

Piros pipacs
vén és ripacs
mindent hagyok
magam vagyok
hátra hátra
ábránd ábra
Vissza és elõre
hátha delelõre
inkább alkonyatra
maradjon holnapra

1 (egyes)

jó volna egyszer legalább egyszer
együtt álmodni nem én
álmodnék veled nem te
álmodnál velem hanem együtt
kromoszóma-pálcikáinkban
is szorosan összesimulva
amikor te nem vagy már
külön világ csinos doboz
és én sem vagyok csupán
a magam titokdoboza
hanem egyetlen nagy titok
te bennem és én benned
egyszerre mindketten az
ismeretlenen kívül és belül
és fájdalom nélkül lassan
zuhannánk egyre kisebbedve
angyalhajas messze-végtelenbe
bársonyos szerelemlyukba

szólj ha akarod tiéd leszek
hidd el te az enyém

1 (egyes)

Ezredvégi

Hiányzom, tehát vagyok.
Nyitva hagyott ablakok
a szívemben.

Lenne persze a jelen...
Sokan lennének velem
a réteken.

Virág nyílna a számban.
Lehetnék forró lázban
az eszetek.

Szerényen, nyilván mosolyt
szülnék ugye, vagy oszoljt,
vagy tótágast.

Most egy vagyok az egyben.
Sûrû rács a lelkemben
a messzeség.

Ezredvégi redõkkel,
s a sunyi vámszedõkkel:
semmik tükre.

Rongyos élet

Nem bírok már
a túlerõvel
a pergõ
villámló idõvel.


Tágítanám
minden percem
mutogatnám
magam s merszem.

Máskor ásítozó,
várva várom:
ne ócska rongyként
bármi áron.

Aranyvirág

“ne hidd hogy az leszel
ami lehetnél
szaros újonc - vagy egy rühes
reményû entellektüel

a képedre van írva:
egy kis masírozás
s a sarkadból genny robban
apád anyád mire megérti
belerokkan
(Lászlóffy Csaba: Rekviem T. Zs.-ért)

Új életet, mondtad
egyetlen maradékunk
áldott állapotára.
Négy esztendõvel
a félszabadság
érkezése után
- EXTRA TRANSSYLVANIAE -
nyilván férges
országnak acsarkodó
“magyarátkos”
mieinknek
hátat fordítva
végül.
Mérgezték agyunk,
vérét fiunknak,
gerincvelõd.

“Szentem aranyvirág*” -
bámulta szépséged
halottas ágyon
szobatársad,
nem hitte korod.
Intettél
elbocsátó búcsút,
keserû könnytelent.
Kóma
elõtti mosolyod
nem pénzlesõ
orvosodnak szólt,
csak úgy
világnak,
életnek,
nyárnak,
rút reménynek,
s nekem talán...

Látod
megcsaltál
így, s újból
rossz régi lett
minden.

Kezdtük s folytatom
a halált,
porod a Házsongárdban
melengetõn rárakódik
fiunk csontjaira.
Nekem is nehéz
a föld, hát még
neked.

Örömünk kihûlt,
költõ barátunk igaza
- sorsunk -
ó jaj!
beteljesült.


aranyvirág - Margit virág népies, régi kifejezéssel

Egyszerû elégia

Baba halálakor

Héja-ember, héja-lét:
hétköznapok világa,
életem rút puszta rét,
hiányzik a virága.

Héjlakomból héja híj!
Magas kortól messzire...
“Zsákmánymúltadért ne sírj,
ne gondolj már semmire.”

Héja mint az avaron...
(Felejtsd el már örökre!)
“Köreid nem zavarom,
emelkedj föl körözve.”

Lent a lenni lengedez -
életünk zárt hengere.
Fönt a fenség permetez -
elmúlásunk menthet-e?

Ha értjük a világot
felülemelkedetten:
élvezetünk világol
észok-elégedetlen.

Ki ment el és ki maradt
teke-töktekervényben?
Kiderül a Nap alatt
a sûrû sötétségben.

Félni félõ feleim
(mikor hagyjátok abba!)
a halálnak telein
öröklétnek ki rabja?

Porhüvelyünk porfészek-
voltát mi meghaladtuk.
Végtelennek mért részek
világát ha szabdaljuk.

Fél szemmel és fél füllel
látjuk, halljuk életünk.
Fél lábbal és fél kézzel
fogva fogjuk végzetünk.

Miként egy az egyre megy:
két fél kell az egészhez.
Gondolatunk hegyre megy
s jut az ember eszéhez.

Fél agyam és fél szemem
a másikkal eggyé sül...
ha a hitem nem hiszem,
a dogma sem teljesül.

Fölöttébb a fej a fõ:
emberközpontú világ...
Évezredek: szemfedõ.
Mindegy: észerõ, virág.

Virágvoltunk világa
földgömbünkön véreres,
egyre gyorsuló lába:
õszpatinás, észderes.

Körtáncunkban kanyarog
forgó korban, koromban.
Sanyarogva fanyalog
piszkos kor-por porondban.

Isten szeret, nem szeret:
egyre megy. Úgyis minden
utunk KÓMÁBA vezet,
tagadjuk bár önhitten.

Gyász

õ ölel
kõ ölel
kõ öllel
õ ölel

öllel öl
kõ öllel
ölel
kõ öl
öl a kõ

kõ kövön
õ kõ
nõ a kõ
kõ nõ

öllel ölel
öllel öl
kõvel öl
kõ öle
kõ hõvel
kõ ölel
föld ölel

Üdvtan

Brahman városban lótuszvirág
Halálba csalt szív a testben
Önmagába ment gondolat
Álmaink prizmáján nyugszik.


A létnek sûrû szövevénye mélyén
Keresd valódat a halhatatlanságot
Mindenható leszel és világteremtõ
Istentelen isten. Magad leszel világ.

Copyright © 2000 Tar Károly. Html-formába alakította az Élõ Erdély.