04/01/99

A borzalom éjeszakája

Mellékelten küldöm jelen írásomat, melyet a múlt év nyarán és ôszén állítottam össze hosszas utánajárás eredményeként. Több kilométert tettem meg, hogy alaposan utánajárjak a szomorú ténynek, mely 1947- ben történt.
Mostanáig nem tudtam elhatározni, hová küldjem, mert az áldozat még életben lévô gyerekei (akik már nagyon betegesek) elégtételként vennék (utólag enyhítene keveset fájdalmukon), ha nyomtatásban megjelenne a családi tragédia, mely egy aljas kor gaztetteit mutatná be.
Azért küldöm a másodpéldányt, mert az eredetit az interjúalanyokkal hitelesség végett aláírattam és azt magamnál tartom.

***

Minden faluban élnek kiváló gazdák, újítók, merész, falujukat védelmezô és ügyszeretettel szolgáló emberek. Ezek közé tartozott a rablógyilkosság áldozatául esett BUZOGÁNY MÁRTON nagysolymosi molnár is. Mind a Nyikómenti Józsa család tagjainak, mind az Újszékelyrôl származott Buzogány család majdnem mindegyik férfitagjának vérében volt a gépek iránti vonzalom és szeretet.
Márton gazda testvérei közül Gézának Hájjasfalván, Dénesnek Magyarzsákodon, Mózesnek Nagykadácsban, míg elsô unokatestvérüknek, Jenônek Kobátfalván volt jól mûködô malma, kettôjüknek közülük gyapjúfésülôje is, mindannyiuknak cséplôgépe a malmok mellett.
Tizenhárom évvel a történtek után, 1960- ban, fiatal tanítóként elhatároztam, hogy felkutatom e szorgalmas, becsületes ember, Buzogány Márton halálának körülményeit. Akkor hiábavaló volt minden igyekezetem, mert bár ezt is, azt is suttogtak a környezô falvakban az emberek (köztük igen sokan a képzeletük szülte törtenetet is), amikor ezzel kapcsolatban bárkire rákérdeztem, azonnal, mély hallgatásba bukolóztak. Az emberek féltek a megtorlástól. Még Buzogány Márton gyermekei sem mertek nyilatkozni, mert a kegyetlen gyilkosság elkövetôinek cinkosa volt a kommunista rendszer, annak hû, de nem önzetlen kiszolgálói is.
Kilencgyermekes család gyermekeként édesanyjuk korai halálával Buzogány Márton igen fiatalon árván maradt. Nôsülése után felesége falujában, Martonosban telepedtek le pár évig, ahol cséplôgépet vásárolt. A szülôi örökségbôl, meg a verejtékes munkájával szerzett pénzösszegbôl 1935-ben megvásárolta a Hidegkút és Nagysolymos között fekvô régi, elavult malmot. Ötévi kemény munka után, 1940-ben elkészült a "Székely Pártiumnak" is nevezett, a Solymosok völgyének legkorszerûbb malma. Szívó- gázas, hatalmas lendkerekû motrát a Regátból vásárolta, ahol addig áramfejlesztésre használták. E hatalmas "szerkentyû" fa elégetésébôl nyerte a gázenergiát. Amikor mûködésben volt, messzire, szinte az egész völgybe elhallatszott mély püfôgése. Az elsô villanyfény a Mogyorós patak völgyében szintén ebben a malomban gyúlt ki 110 V-os feszültséggel, mely a gép üzemeltetése idején megvilágította a malom és a tulajdonos lakóházának belsejét, az udvar elülsô részét, ahol a malomba érkezô szekerek le- és felrakodtak. Buzogány Márton tervében szerepelt a közelebbi falvak középületeinek villamosítása is, mely abban az idôben "csodának" számított volna.
Mivel a malom modern hengerszékekkel, tisztító berendezéssel és finom szitákkal volt felszerelve (nullás lisztet is készített), hamar híre ment a környéken, és tizenhárom helységbôl: Segesvárról, Búnról, Capáról, Fehéregyházáról, Héjjasfalváról, Alsóboldogfalváról, Újszékelyrôl, Székelysárdról, Székelyszenterzsébetrôl, Kis- és Nagysolymosból, meg a két vegyes lakosságú faluból, Hidegkútról és Székelyandrásfalváról ide jártak örletni.
E korszerû malom a tôle nem messze lévô, Kissolymoshoz tartozó, apróréti malom hanyatlását, majd bezárását eredményezte.
Természetes hogy a kora hajnaltól késô estig tartó munkának megvolt az eredménye is. A Buzogány család anyagiakban szépen gyarapodott Márton gazda egy olajprésre gyûjtötte a pénzt, hogy a völgyben lakó gazdáknak ne kelljen elmenniük a tôlük messzire lévô Etédre, vagy Gyulakutára fôzôolajat préseltetni.
Alighogy virágzásnak indult a kis "ipari létesítmény", a láthatáron megjelent a "vörös terror". A falvakban gomba módra szaporodó "pártsejtek" igyekeztek keresztbe tenni a szorgalmas, sikeres gazdáknak. E mellé társult az Isten haragja is, mely erôs szárazsággal sújtotta az országot 1946-ban, melynek szomorú következménye 1947- ben jelentkezett erôsebben. A szárazság mindenhol károkat okozott az országban, de legjobban a Ragátot (Baragant) és Moldovát sújtotta. 1947-ben mindenkinek elfogyott elôzô évi tartaléka, az új termés még nem érett be. Nagy volt a szegénység, a nincstelenség, amit még tetôzött a gazdasági válság is. Nem csoda hát, ha az országban elszabadult a pokol. A lakosság tehervonatokra kapaszkodva vándorolt az országban, heteken át járkáltak összevissza, hogy valahol élelmet találjanak. Teljes volt a zûrzavar, a lopások, rablótámadások nagyon megsokasodtak. Igazoltatni sem tudtak senkit, mert még nem volt hivatalos személyazonossági igazolványa senkinek. 1947-ben igen sok regáti és moldvai is megfordult Erdélyben élelem után kutatva.
E nehéz esztendôben Márton gazda minden hozzáfordulón segített, de 2-3 kupa lisztnél többet nem adott senkinek, hogy minden rászorulónak jusson. Lehet, ezért többen is megharagudtak rá, olyanok, akiknek több pénzük volt és nagyobb mennyiségben szerettek volna vásárolni, de a jószívû molnár másokra való tekintettel nekik se juttatott többet.
1947. június 22-én este 10 óra körül a malom ütemes püfögése elcsendesedett. Miután az utolsó ôrletô gazdák is felpakoltak szekereikre, Márton bácsi becsukta a nagykaput, és szokása szerint hátranézett az istállóba, ahol csendesen kérôdzött a három gyönyörû pirostarka. Paripája nyerítéssel köszöntötte gazdáját. Miután megnyugodott, hogy mindent rendben talált, felszólott a szénapadláson pihenésre tért Tordai Dezsô inashoz és Szász Dénes segédhez, pár szó után nyugoldalmas jó éjszakát kívántak egymásnak. A lakás felé ballagva még benyitott a nyári konyhába is, ahol a szenterzsébeti Lévai Gáza híres muzsikus cigány és családja lefekvéshez készülôdtek. Lévaiék már két hete ott vetették a téglát a malom közelében, a tervbe vett olajprésház felépítéséhez. Tôlük is búcsút vett, aztán a láncról elengedte a szabadulásukért nyüszítô kuvaszokat, és bement a lakásba. A konyhában még tett-vett a szolgálólány, a hálószobában már aludtak fiai, a 15 éves Karcsi, meg a 6 éves István, és felesége. Márton gazda is jólesô érzéssel nyúlt végig a kényelmes ágyon, de alig hunyta le a szemét, a kutyák rettenetes csaholásba kezdtek. Kiment nézzen szét, de a félhomályban semmit se látott. Alig lépett be a házba, újra veszettül fogtak a kutyák, de mire ismét kilépett volna, az ajtó elôtt lövés dördült a levegôbe, ettôl a kutyák nyüszítve hátráltak az istálló felé, a házba pedig pisztolyokkal felfegyverzett banditák rontottak be. Mindegyikük kezében villanylámpa is volt. A konyhában a falhoz parancsolták a szolgálólányt, a gépészt, a segédet meg az inast. Ez idô alatt Erzsi asszonynak sikerült a hátuk mögött kisurrannia a házból, és a határon keresztül rohant a több mint 2 km-re lévô Nagysolymos faluba segítségért. Márton gazda kiugrott az ablakon, üres kézzel, és ez lett a veszte. Az udvaron várakozó banditák agyba-fôbe verték, addig ütötték, míg vérébe fagyva kilehelte jóságos lelkét.
A nagyobbik fiú, a 15 éves Karcsi (aki ma Székelykeresztúron lakik) felébredt, és ki akart rohanni a hálószobából a konyhába, de a szolgálólány erélyesen visszaparancsolta a hálóba. Erre az ablakon próbált menekülni, de az egyik rabló ráordított: - Stai ca trag! (Állj, mert lövök!).
Szegény fiú az ijetségtôl reszketve a verandára rakott három zsák gyapjú közé húzódva várta a további fejleményeket.
Elkezdôdött a rablás. Az egyik rabló, akinek arca (pofája) elé sötét kendô volt kötve, hogy ne lehessen felismerni, kezdte kiadogatni a holmit a lakásból. A kinn várakozók, mint valami hiénák, ugrottak rá a prédára. A több milliárd lejen kívül, melyet olajprésre gyûjtött a család, elvittek minden kézzel fogható értéket, ágynemût, fehérnemût, ruhákat, abroszokat, törlôket és a drága edényeket. A több milliárd lejen nem kell csodálkozni, a gazdasági csôd miatt annyira értéktelen volt akkor is a pénz, hogy egy csomag cigaretta 200 000 lejbe került.
Csak a ház legkisebb tagja, a 6 éves Pista nem ébredt fel a nagy jövésmenésre. Az egyik bandita ôt is fel akarta rántani az ágyból, mire társa rászólt: - Lasa-l ma, ca-i copil! (Hagyd békén, mert gyerek!). Ez az "új latin" mondat és a többi halk, de hasonló nyelvû suttogás arra utal, hogy a rablók - ha nem is mind, de jó részük - románok voltak. Az egész akció rövid ideig tartott. Mocskos dolguk végeztével elnyelte ôket az éjszaka sötétsége.
Amint a zsákok közé behúzódott 15 éves Karcsi észrevette, hogy a kinti zaj elcsendesedett, kirohant az udvarra, ahol szörnyû látvány fogadta. Elôtte hevert édesapja holtteste. Gondolkodás nélkül szaladni kezdett az éjszaka sötétjében a tôlük 5 km- re lévô Székelyszenterzsébet faluba, a legközelebbi csendôrôrsre. A csendôrök csak úgy voltak hajlandóak a helyszínre menni, ha a gyerek szekeret fogad számukra. Mivel mindenki ismerte a molnár fiát, nem sokáig kérette magát a megszólított gazda, egybôl készségesen a fiú szolgálatára állt szekerestôl- lovastól.
Mire odaérkeztek a malomhoz, már Erzsi asszony is visszatért Nagysolymosból pár falusi emberrel, akik közt három felfegyverkezett vadász is volt, de a rablóknak hûlt helyüket lelték. Csak Márton gazda feküdt az udvaron vértócsájában, hófehér arcát meg-megvilágította a bujkáló holdsugár, felesége és árvái hangos zokogása hallatszott az éjszaka csondjében.
A csendôrök a ténymegállapító jegyzôkönyv felvétele után a szomszédos község, Székelyvécke csendôrôrmesterét, Jipea Marint bízták meg a további nyomozással. Jipea bevallása szerint a helyi ôrs dolgozói, meg az államhatalom szervei a pártszervekkel karöltve inkább akadályozták ôt nyomozó munkájában, mint segítették. Jipea ôrmestert ez nem kedvetlenítette el, lelkiismeretesen folytatta a nyomozást. Pár év múlva Moldvában, Pascani környékén letartóztatott néhány gyanús személyt, de nem volt módjában rájuk bizonyítani a bûntényt, mert nem sokkal a latartóztatásuk után Jipeat a felsôbb szervek tartalékba helyezték.
Vajon kik és miért gátolták meg az ôrmestert a bûntény kinyomozásában azzal, hogy tartalékba helyezték? Ha tényleg azok voltak a tettesek, ki(k)tôl értesültek a völgyben lévô, jól menô malom létezésérôl? Az elrabolt pénz mellett elvitt tárgyakat (ágynemût, ruhát stb.) is magukkal vitték, vagy ott maradtak jutalomképpen annak (azoknak), aki odavezette ôket az éjszaka sötétjében?
Sajnos e kérdésekre már soha senki nem deríthet fényt.
Márton gazda másik két gyermeke, László és Ilona bentlakásban laktak a városban, ôk csak másnap értesültek a nagy csapásról.
Ha az Isten bajt, nyomorúságot adott e családnak, erôt is adott annak elviseléséhez. Erzsi asszony erôs székely volt, hamar összeszedte magát, megerôsítette szívét, tudva azt, hogy rá maradt a négy gyermek nevelésének gondja, bár a rablók annyi pénzt se hagytak, hogy férjét eltemettesse. A solymosi Benkô Mózestôl kölcsönkért pénzen tudta csak tisztességgel eltemettetni. Nemsokkal a tragédia után segédeivel újraindította a malmot. A nehéz gép mintha szomorúbban püfögött volna, de már nem sokáig, mert a történtek után egy évre 1948-ban a malmot államosították, a támasz nélküli családot még a lakásukból is kilakoltatták. A kommunisták mindenre kezet tettek, beleültek a "készbe", mint a veréb a fecske fészkébe.
Hosszú éveken át a városból falujuk felé igyekvô emberek, ha besötétedett szorongva haladtak el a Buzogány malom elôtt, mely mindhárom falutól, Kis és Nagysolymostól meg Hidegkúttól is több kilométerre feküdt (mára már csak omladozó falai állanak), egy védett lankás domb tövében, szemben a hatalmas sötét erdôvel, melyen keresztül nyomtalanul távozhattak a haramiák (a nyomok arra vezettek), kiket a törvény keze nem, de talán az Úristen igazságot szolgáltató haragja azóta egyenként utolért.

GÁLFALVI GÁBOR

Ui.: A Lévai Géza családja által vetett friss téglákon, melyet az udvarra aznap raktak le száradni, több mint tíz különbözô méretû bocskornyomot számoltak meg.
Jelen írásom hitelességét bizonyíthatják a még életben lévô, és a történtek idején a helyszínen tartózkodó Lévai Gáza székelyszenterzsébeti lakos, aki a kilencedik X-ét tapossa, valamint a Székelykeresztúron lakó Buzogány Károly az áldozat fia, aki 15 évesen szemtanúja volt a borzalomnak. (RMSZ)

Az erdélyi szász hagyaték leltára

Hét év szakszerû munka eredményeként elkészült az erdélyi szász hagyaték leltára. Az esemény kapcsán kétnapos tudományos ülésszakra került sor, amelyrôl már korábbi lapszámainkban írtunk.
Az ülésszak vendégei közül néhányan a rövid, rögtönzött sajtótájékoztatón az újságírók kérdéseire válaszoltak.
A miniszter elismerôen nyilatkozott

- Alapvetô fontosságú, csodálatra méltó, páratlan és rendkívüli - nyilatkozott elismerôen Ion Caramitru mûvelôdési miniszter, majd hozzátette:
- Gyakorlatilag rendet teremt egy hatalmas információhalmazban, és létrehoz egy olyan felbecsülhetetlen értékû adatbázist, amelynek nem csak Románia, hanem az egész világ hasznát veheti. A leltár külön érdeme, hogy részletes adatokat szolgáltat az infrastruktúráról, építkezési módról, festésrôl és sok minden egyébrôl. Ez a dokumentáció bizonyára segíteni fogja például Segesvárt, hogy felkerüljön az Unesco listájára, a többi értékes mûemlékkel rendelkezô objektum közé.
Romániából még néhány észak- bukovinai kolostor iratcsomói is várakoznak az Unescónál, de Segesvár a legesélyesebb. Ha Ion Caramitrut, jelölését követôen a közeljövôben esedékes Unesco tisztújításon meg is választják a szervezet elnökévé, az "Erdély gyöngyének" nevezett város esélyei még nagyobbak lesznek.
- Valóban elméleti lehetôség van megválasztásomra, de ez egy választási harc, amelyre nem személyes ambícióim biztatnak, hanem az ország érdekei kívánják meg - pontosított Ion Caramitru, aki miniszteri minôségében még elmondta:
- A Mûvelôdési Minisztérium tavaly 5 milliárd lejes támogatást nyújtott Maros megyének. Ebbôl két mûemlék restaurálását lehetett elkezdeni. Remélem, hogy idén a szûkös keretek ellenére is kerül annyi pénz, hogy legalább az egyiket befejezzük. Ezenkívül a minisztérium védnöksége alá tartozó Marosvásárhelyi Nemzeti Színház által kért költségvetési összeg több mint felét sikerül elôteremteni. Igaz, hogy a pénz hiánya múlt hét végén megszakította a román társulat munkáját, de hétfôtôl már újrakezdôdtek a próbák.
A Mûemlékvédelmi törvényrôl szólva eredményként értékelte, hogy számos, szükséges minisztériumi ellenjegyzés megvan már, köztük Pénzügyi Minisztériumé, ami nehezen kapható meg.
- Pillanatnyilag a törvény az utolsó, az igazságügyi minisztérium ellenjegyzésére vár, ami után már csak a törvényeket láttamozó bizottság kedvezô elbírálása szükséges és máris a kormány elé lehet terjeszteni. Amint ott megszavazták, úgy gondoljuk, hogy a szenátus kulturális bizottsága elé terjesztjük és abban reménykedünk, hogy a jelenleg a képviselôházban levô Ingó Közjavak Törvényével párhuzamosan gyorsított eljárással sikerül keresztülvinnünk - mondotta.
Követendô példa

A kimerítô adatbázis készítése és létrejötte arra késztette a magyar mûvelôdési minisztériumot és román társát, hogy elôkészítsen a mûemlékvédelmi együttmûködésre vonatkozó megállapodást:
- Ebben kiemelt helyet foglal el az inventarizációs együttmûködés, reméljük, hogy államtitkáraink
hamarosan aláírják. Már le is zártunk egy kísérleti évet, amely alatt 19 erdôvidéki településrôl ugyanezzel a módszerrel ugyanilyen részletességgel készítettünk felmérést, a német szervezôk segítségével. Terveink szerint mindkét fél költségvetési forrásokból, egyenlô mértékben támogatná a munkálatokat, de hangsúlyozom, hogy nem ettôl tesszük függôvé a leltározás elkezdését.
Mindenképpen a román kultusztárca részérôl megvan a jóindulat az anyagi támogatásra és ez biztató, magyar részrôl pedig 5-10 millió forint már most el van különítve, nem beszélve a megpályázható európai uniós alapokról - mondta el a Népújság kérdésére Dr. Entz Géza a Magyar Mûemlékvédelmi Igazgatóság elnöke.
A szász falvak felmérését vezetô, segesvári születésû, Dr. Christoph Machat, a Szász Kulturális Bizottság elnöke a sváb falvakról készítendô felmérésre vonatkozóan kijelentette:
- Én a szatmár környéki és bánsági svábok nevében nem indítványozhatok ilyen programot. Ez az ô dolguk, sajnos tudomásom szerint még nem történt ilyen jellegû kezdeményezés, viszont bármilyen, hasonló program elindulása után, fel tudjuk ajánlani a már létezô szaktudásunkat és a felszerelést a szoftverrel együtt.
Látható, hogy szükség és igény is van a leltárkészítésre. Elkészülésének a feltéle tehát az idô, az elegendô számú szakember és fôként a megfelelô mennyiségû pénz. (Népújság)

Jugoszláv fenyegetés Romániának
A NATO védelmérôl biztosított Solana fôtitkár

Azt követôen, hogy Belgrád kedden este "a Jugoszlávia elleni NATO agresszió lehetséges politikai és katonai következményeire" figyelmeztette Bukarestet, Javier Solana NATO-fôtitkár a Radu Vasilénak küldött üzenetében "elfogadhatatlannak" minôsítette a Románia címére küldött jugoszláv fenyegetést.
Simona Mirela Miculescu külügyi szóvivô beszámolt a NATO-fôtitkár üzenetérôl. Arról, hogy kedden éjjel a jugoszláv külügyminisztériumba rendelték a Jugoszláviával szomszédos országok nagyköveteit, s felhívták a figyelmüket arra, hogy politikai és katonai következményei lehetnek egy "Jugoszlávia elleni NATO-agressziónak".
Solana üzenetében leszögezte, hogy a NATO elfogadhatatlannak tartaná, ha a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság Románia területi egységét, politikai függetlenségét és az ország biztonságát fenyegetné. A fôtitkár hangsúlyozta, hogy a szövetség fontosnak tartja Románia politikai és katonai biztonságát, mivel a NATO-tagállamok biztonsága közvetlenül összefügg a partnerországok biztonságával.
A román külügyminisztérium álláspontja szerint Románia aggodalommal figyeli a koszovói válság alakulását. Bízik abban, hogy az utolsó pillanatban a jugoszláv vezetés álláspontjában olyan változás történik, amely lehetôvé teszi a NATO katonai csapásának elkerülését.
Az MTI azon kérdésére, hogy a NATO kérte-e már Romániától a román légtér használatának engedélyezését, a szóvivô azzal válaszolt: Bukarestbe eddig csak a NATO fôtitkárának már említett üzenete érkezett. A szóvivô hangsúlyozta: a koszovói konfliktus megoldásának módját illetôen Románia eddigi álláspontja változatlan, továbbra is érvényes Emil Constantinescunak az a nyilatkozata, hogy amennyiben a párizsi tárgyalások kudarcba fulladnak, szükséges és törvényes a NATO beavatkozása.
Victor Babiuc román védelmi miniszter és Constantin Degeratu tábornok, vezérkari fônök szerdán megerôsítette, hogy a koszovói válság megoldását illetôen Románia a NATO véleményét osztja, az euroatlanti szervezet oldalán áll.
Degeratu tábornok elmondta, hogy a román védelmi minisztérium "teljes mértékben felkészült, minden szükséges intézkedést megtett". Hozzátette, hogy továbbra is érvényben van az a határozat, amelyet a román parlament tavaly október végén hozott a NATO esetleges koszovói beavatkozásával kapcsolatban.
A parlament többséggel jóváhagyta, hogy a NATO légiereje rendkivüli esetekben igénybe vegye a román légteret, illetve elvi felhatalmazást adott ahhoz, hogy Románia fegyvertelen alakulatokkal részt vegyen az esetleges koszovói békefenntartó és humanitárius akciókban.
Másként vélekedett a parlamenti döntésrôl Ioan Mircea Pascu, a képviselôház védelmi bizottságának RTDP elnöke. Szerinte nem hagyható figyelmen kívül, hogy Románia nem tagja semmilyen katonai szövetségnek, s a tavalyi elvi döntést a parlamentnek most a konkrét helyzetet figyelembe véve ismét meg kell erôsíteni.
Az ellenzéki pártok közül a Román Nemzeti Egységpárt szerdán ismételten leszögezte, hogy Románia semmilyen formában nem vehet részt egy Jugoszlávia elleni támadásban. A RNEP egyben azt követelte: tartsanak népszavazást arról, hogy mi legyen az ország álláspontja a koszovói válságot illetôen.
Lapkommentárok:
Román szempontból jobb a háború Szerbiában?
A szerdai román lapok közül úgy látszik, "Nyugaton senki nem értette meg, hogy a Balkánon óriási hibát készülnek elkövetni, s e hibáért halottak és sebesültek tízezreivel, menekültek millióival és legkevesebb három ország - Jugoszlávia, Albánia és Macedónia - háborújával fognak fizetni".
"Lehet, hogy az Egyesült Államok nem foglalkozik a részletekkel a Balkánon, de hol van Európa?" - tette fel a kérdést az Adevãrul. Amennyiben a NATO megtámadja Jugoszláviát, a lap szerint a szerbek azonnal a koszovói albánok ellen indulnak, s csak idô kérdése, hogy a háború mikor terjed át Albániára és Macedóniára. Az új évezredet az európaiak "szabályos háborúval köszöntik majd a földrész szívében".
Az Adevãrul szerint ebben a helyzetben Romániát csak saját nemzeti érdekei vezérelhetik. Az egységes román nemzetállam számára alapvetôen fontos az európai és az atlanti integráció. Az ország számára nincs jövô a nyugati rendszeren kivül, de a jelenlegi kormány nem értette meg, hogy Románia nem lehet engedelmesen bólogató bábu. Azt pedig teljes határozottsággal ki kell jelenteni, hogy Jugoszlávia megtámadása nem szolgálja Románia nemzeti érdekeit.
"A Nyugat lábbal tiporja a legfontosabb jogot, amikor semmibe veszi a szerbek természetes és elidegeníthetetlen jogát Koszovóra" - írta a Cotidianul. A lap szerint az elmúlt napok ôrületében csak Oroszország viselkedett következetesen, a koszovói válság súlyosbodását pedig "egyesek arra próbálják kihasználni, hogy teljesen szabadon ugyanolyan súlyos, sôt súlyosabb akciókat hajtsanak végre". A Cotidianul ennek példájaként az említette, hogy "Budapest irányításával" "felerôsödött a Vajdaságban az autonómiát követelô magyarok hangja".
A Cotidianul szerint "Románia számára rendkívül kedvezô, hogy a szerbek ellenállnak. Bármilyen furcsán is hangozhat, román szempontból sokkal jobb megoldás a háború Szerbiában, mint annak elfogadása, hogy a nyugati politikai, diplomáciai és katonai nyomás hatására megcsonkítsák a szerb államot." (Korondi Kinga, Szabadság)

Márciusi politikai barométer
Románia válaszút elôtt áll

Egy amerikai program, a Change in Political Opinions of Romanian Electors Project keretében ismét közvélemény-kutatással jelentkezett, a Soros-alapítvány megbízásából, az 1998-ban Kolozsváron létrehozott Társadalomtudományi Akadémiai Központ és a Metro Media Transilvania. Az ország 18 földrajzi zónájában 1198 megkérdezett személlyel 1999. március 5-14. között végzett, pénteken bemutatott felmérési eredmény folytatása a tavaly novemberi akciónak, ahhoz hasonlóan mentes bármilyen pártbefolyástól és ± 2,8%-os hibalehetôsséggel számol.
A márciusi politikai barométer legfontosabb üzenete, hogy jelenleg Románia lakosságának 74%-a látja úgy: az ország rossz irányba halad (csupán 18%-a tartja azt jónak). A megkérdezettek 24%-a szerint feltétlenül szükséges a politikai hatalom, a kormány cseréje, és 20%-uk változtatna azonnal az életszínvonalon. A kormány tevékenységével szembeni elégedetlenségre jellemzô, hogy minden téren (keresetek - 89%, munkahelyek és életnívó - 88%, korrupciócsökkentés - 81%, privatizáció - 69%, közrend - 66%, oktatás - 60%) döntôen negatív válaszokat kaptak. Sokatmondó, hogy az 1990 utáni román kormányok közül az integráció és a privatizáció szempontjából a Vãcãroiu vezette kabinetet tartják a legeredménytelenebbnek (12% és 14%-kal, második Ciorbea 10%-kal, illetve 12%-kal), a gazdasági reformok terén Ciorbeát (15%) Vasile követi (14%), életszínvonal szempontjából viszont már Radu Vasile (24%) "vezeti" a feketelistát. A mostani kormány reformpolitikájáról az a következtetés alakult ki, hogy eredményes (22%-unk bízik benne), ez egy év alatt (34%-a az optimistáknak), legtöbb két év múlva (22%-a a bizakodóknak) következik be. A legtöbben a mezôgazdaság és az ipar reformját tartják elsôrendû fontosságúnak. Abban viszont mindenki egyetért, hogy túl lassú folyamatról van szó, és a gyorsítás érdekében további lépések szükségesek.
Mivel Romániában a választók személyiségekhez kötik a politikai opciót és a jövôképet, arra a kérdésre, hogy kit tartanak képesnek a válságból való kilábalásra, a következô toplista született: 1. Iliescu (22%), 2. Melescanu (13%), 3-4. Stolojan és C.V. Tudor (12%), 5. Constantinescu (8%), 6. Mihály király (7%), 7. Roman (6%), 8. Mások (20%). Jelenleg a legtöbb bizalomnak Melescanu örvend, a legkevesebbnek Ciorbea. Ha a következô vasárnap parlamenti választásokat tartanának, a voksra jogosultak 17%-a nem járulna az urnák elé, 35%-uk pedig nem tudná, kire szavazzon. Az RTDP 29,2%-ot szerezne (tavaly novemberben ez az adat 26% volt), a Demokratikus Konvenció 20,9%-ot, a Nagy-Románia Párt 13,2%-ot, a Demokrata Párt 10,6%-ot, ... az RMDSZ 4,7%-ot, a Románok Egységpártja 1,9%-ot kapna. Államelnöki tisztségre a legnagyobb eséllyel Iliescu (30%) pályázhatna, utána a sorrend: Constantinescu (26%), Melescanu (13,1%), C. V. Tudor (10,1%), Roman (8,7%) stb.
A romániai közvélemény márciusban 78%-ban támogatta a külföldi tôkebefektetôk vonzásának gondolatát, 50%-ban értettek egyet a C. V. Tudor mentelmi jogának felfüggesztésével (35%-uk ellenezte), 61%-ban voltak a Miron Cozma bebörtönzése mellett (28%-uk ellenezte), 33%-ban szorgalmazták a Nagy-Románia Párt törvényen kívül helyezését (ellenezték 49%-ban!), 60%-ban akarták az 50 hektárig terjedô mezôgazdasági területek és 69%-ban a volt magántulajdonú javak visszaszolgáltatását. A januári bányászjárásról a döntô többség úgy vélekedett, hogy az egész társadalom vesztett és senki sem nyert, csupán 25%-uk hozta ki gyôztesnek a bányászokat és 5%-uk a politikai pártokat. 41-41%-ban megoszlanak a vélemények arról, hogy államcsínykísérlet zajlott-e le januárban, vagy sem. Ami a mai hazai politikusok ismertségét illeti, a lakosság 98%-a tudja, ki az államelnök, 92%-a ismeri a kormányfô személyét, 69%-a a szenátus elnökét és 59%-a a képviselôház elnökét.
Az ország európai uniós és NATO-s integrációját, a megkérdezettek szerint, leginkább Franciaország (42%), az Egyesült Államok (7%) és Lengyelország (6%) támogatja, a legkevésbé pedig Oroszország (30%), Magyarország (16%) és az Egyesült Államok (11%). Érdekes viszont, hogy a lakosság jelentôs hányada tájékozatlan ezen a téren és nem tud véleményt mondani (29, illetve 35%-ban). (Ördög I. Béla, Szabadság)

A Nyugat nem huny szemet a kisebbségekkel szembeni jogtiprások felett
Markó Béla visszautasította a párhuzamokat Koszovó és Erdély között
(1. old.)
Markó Béla szövetségi elnök határozottan visszautasította azokat a Romániában egyre hangosabban visszatérô véleményeket, amelyek párhuzamot vonnak Koszovó és Erdély között. Úgy értékelte, hogy a Szerbiában zajló események azt bizonyítják: Romániának is számolnia kell azzal az alternatívával, hogy nem a nyugati integráció felé halad az ország, hanem elfordul ettôl.
- A Nyugat beavatkozását csak helyeselni lehet - hangsúlyozta, kiemelve annak jelentôségét, hogy, íme, a NATO, illetve a Nyugat nem megy el szó nélkül a kisebbségekkel szembeni jogtiprások mellett.
Az RMDSZ elnöke ugyanakkor sajnálatosnak tartotta és visszautasította, hogy Romániában a szélsôséges nacionalista erôk ürügyként használják fel a válságot arra, hogy párhuzamot vonjanak Koszovó és Erdély között. Markó szerint a két térség között nincs analógia, így a válság "áthelyezése" sem lehetséges.
- A Kárpát-medence magyar közösségei, legyenek kormányon vagy ellenzékben, kizárólag politikai, parlamentáris eszközökkel kívánnak változtatni helyzetükön - szögezte le.
- Semmilyen alapjuk nincs azoknak a Romániában elhangzó spekulációknak, hogy a koszovói precedens hasonló helyzetet igazolhatna Erdélyben - idézte Adrian Severin volt külügyminisztert a román sajtó, aki szerint "egyszerûen ostobaság azt hinni, hogy a két térség közt analógia lenne".
Teodor Melescanu, az Iliescu-rezsim egykori külügyminisztere úgy vélte: valóban létezik az a félelem, hogy "az Erdély autonómiáját követelô szélsôségesek lépéseinek kedvez a koszovói precedens". Ennek oka, Melescanu szerint, részint Orbán Viktor magyar kormányfô közelmúltban tett kijelentésében keresendô, mivel a magyar miniszterelnök "a koszovóihoz hasonló elbánást sürgetett a Vajdaság számára is".
A Román Nemzeti Egységpárt nyilatkozata arra hívta fel a román kormány figyelmét: "a most Jugoszláviával szemben alkalmazott politikai, katonai forgatókönyv hamarosan megismétlôdhet Erdélyben". (Szabadság)

A többség és a kisebbség egymásrautaltsága Erdélyben
Schöpflin György, a University of London Kelet-európai Intézetének professzora Londonban nyilatkozott lapunknak

- Professzor úr, Ön már évtizedek óta foglalkozik a nacionalizmus kérdésével, s emellett rendszeresen publikál az erdélyi magyar kisebbség helyzetérôl is. Hogyan látja a román politikai demokrácia alakulását az 1990-1996 közötti idôszakban?
- Kissé rendhagyóan: román szemszögbôl nézve elemezném a helyzetet. Tudom, hogy ez valamennyire illetlenség, de azt hiszem, a magyar kérdés Romániában sok tekintetben a román többségtôl is függ. Tehát érdemes megközelíteni a problémát a románok szemével, hiszen hosszú távon ez a kérdés csak úgy oldódik meg, ha a román társadalom elfogadja: Románia egy többnemzetiségû ország, ahol a magyaroknak is ugyanolyan joguk van a közpolgársághoz, mint a románoknak. Nos, ebbôl a szempontból nézve, szerintem abból kell kiindulnunk, hogy a Ceausescu-korszak nem csak a romániai magyar társadalom számára volt hihetetlenül romboló, hanem a románok számára is. 1990-ben az emberek felébredtek és felmerült bennük a kérdés: mi románok vagyunk, de mit is jelent ez? A Ceausescu típusú román identitással már nem lehetett azonosulni, és fel kellett építeni egy teljesen új öntudatot, amely szerintem mind a mai napig nem alakult ki. Nagyon könnyû volt úgy meghatározni a román identitást, hogy mi azért vagyunk románok, mert nem szeretjük a magyarokat, mert ôk mindent megtesznek az ország feldarabolása érdekében. Míg az átlag román a lakótelepi magyar szomszédját tisztességes embernek tartja, az elitek manipulációjának eredményeképpen már képtelen elfogadni azokat a magyarokat, akiket a szimbolikus politika szintjén gazembereknek könyvelnek el. Tehát a hétköznapok világában a két etnikum képes egymás mellett élni, míg az elitpolitikában sokszor már nem.
- Mitôl léteznek az elitpolitikában ezek az etnikai törésvonalak?
- A romániai magyar társadalom számára óriási balszerencse volt, hogy az 1992-es választásokon olyan nacionalista román pártok jutottak kormányzati szerephez, amelyek tulajdonképpen nem is képviselték a román többség véleményét. Persze nem mondanám azt, hogy mindenki, aki román, ki akarná toloncolni a magyarokat, de tény: a román társadalom 10-15 százaléka ezt szívesen megtenné. Az 1990-1996 közötti idôszak alapvetôen kártékony volt, ám segített abban, hogy a román társadalom egyes csoportjai rájöjjenek: így nem lehet létezni. Egy kis csúsztatással azt is mondhatnánk, ebben a hat évben saját magukkal szembesültek a románok. És az a legfontosabb a romániai magyar társadalom számára, hogy a románok is nézzenek szembe azzal, hogy ôk kicsodák. Nekik is fel kell tenni a kérdést: mit jelent az, amikor egy román azt mondja, hogy én román vagyok? Azt, hogy európai? Ha igen, akkor ez mit foglal magába? Úgy gondolom, a románok többsége kezd szembesülni azzal, hogy ôk is európaiak, aminek viszont tartalma kell legyen.
- Az 1996-os választások fordulópontot hoztak Romániában. Milyen változást eredményezett a romániai magyarság számára az a tény, hogy a demokratikus erôk kerültek hatalomra?
- Az 1945-47 közötti idôszak kivételével a romániai magyarok ekkor érezhették elôször, hogy Románia teljes jogú polgárai, hiszen az RMDSZ belépett abba a kormányba, amelyet tulajdonképpen Erdély és Bukarest választott meg. Az 1996-os választásokból ugyanis kiderült, hogy két Románia létezik, az egyik Erdély és Bukarest, a másik Románia többi része. Egy komoly kormány figyelmet szentel annak, hogy Erdélyben másképpen gondolkodnak, mint Havasalföldön vagy Moldvában.
1990 óta minden évben megfordulok Romániában, s nemcsak Erdélyben, hanem Bukarestben is. Emlékszem, amikor 1997-ben Bukarestben jártam, az emberek azt mondták, furcsa élmény számukra, hogy nincsenek már ellenzékben. Sokak számára kisebbfajta traumát jelentett, hogy azonosulni kell a román állammal, azzal az állammal, amelyet 1918 óta elleneztek. Ennek megfelelôen, amikor 1996-ban az RMDSZ belépett a kormányba, ez nagy megrázkódtatást okozott a romániai magyar társadalomnak.
- Mit ért azon, hogy megrázkódtatás? Nagy volt az ellenállás?
- Ez egy mélyebb szintû reagálás volt az állammal és Bukaresttel való viszony megítélésében. Jó, jó, beléptünk a kormányba, de mit nyerünk mi, romániai magyarok ebbôl? Ez önmagában pedig azt jelenti: bár a magyar társadalom Romániában romániai, de azért nem úgy romániai, mint a románoké. Elvárja, hogy a kormányban való részvételéért kapjon valamit. A probléma viszont az, hogy a román civil társadalom annyira gyenge, hogy nem képes teljesíteni ezeket a jogos igényeket. Itt van például az önálló magyar állami egyetem ügye. Kívülrôl nézve a másfél-két milliós kisebbségi társadalom oktatáspolitikai szempontból mindenképpen képes fenntartani egy egyetemet. Tulajdonképpen az a fontos, hogy a romániai magyar társadalom elmondhassa: van egy egyetemünk, ami azt jelenti, hogy kulturálisan ugyanolyan szinten vagyunk, mint a románok. S ha létrejön a Petôfi-Schiller Egyetem, akkor ez kényszerhelyzetbe fogja állítani a románokat, akiknek el kell majd fogadniuk, hogy Románia igenis egyszerre a románok s a magyarok állama, és a magyar kultúra ugyanolyan státusszal rendelkezik, jelképesen, konkrétan, intézményesen, mint a román.
- Románia, alkotmánya szerint, nemzetállam. Annak elismerése, hogy a romániai magyar közösség egyenrangú alkotóeleme a román államnak, komoly alkotmányjogi változtatást igényelne.
- A nemzetállam még elmenne, de a gond az, hogy ez a román állam egy etnikailag homogénnek képzelt állam. A modern államfelfogás alapján a román államot úgy lehetne definiálni: azok, akik Romániában élnek, tagjai a román polgári államnak. Ôk a polgári nemzet. A románok ezt nem így gondolják. Sokuk azt hiszi, csak az lehet igazán román állampolgár, aki etnikailag román. Ez egy alapvetô probléma: a politika etnicizálása. Ez a tendencia mindenütt létezik Közép-Kelet-Európában, mivel itt a nemzetállam etnikai, míg Nyugaton közpolgári alapon jött létre. Végsô soron, ha az ember román szemszögbôl nézi a problémát, akkor a román etnikai tudatnak kell engednie. El kell ismernie: "területünkön", létezik egy magyar kultúra. Ha nem tévedek, Ion Lãncrãnjan Gondolat Erdélyrôl címû könyvében egy magyar író esetérôl, aki azt állította, hogy Erdélyben született és nevelkedett, tehát tiszta magyar, azt mondta: ez lehetetlen, mivel Erdély román föld. Ez számomra viszont azt jelenti, itt van valaki, aki képtelen elismerni, hogy Erdély mind a kettô egyszerre. És ha a németeket is ide vesszük, akkor három identitással rendelkezik, három történelme, három kultúrája van. Nem lehet kijelenteni, hogy csak a miénk, bár erre hajlamosak a magyarok és a románok is. Igy alakult ki. Pech. Nem lehet egy színmagyar vagy színromán területet létrehozni Erdélybôl.
- 1999 elején újra felvetôdik a kérdés, érdemes volt-e az RMDSZ-nek belépnie a román kormányba?
- Sok tekintetben igen. Nagyon sok magyar olyan tapasztalatokra tett szert, amelyekre másképpen nem lett volna lehetôsége. A magyar társadalom megmutatta: képes és hajlandó együttmûködni a román többséggel, ami a jóhiszemû románok számára azt jelentette, hogy a romániai magyarok romániaiak és nem Romániában élô magyarok csupán. A különbség szerintem teljesen alapvetô. Úgy vélem, hogy a romániai magyar társadalom természetesen nem magyarországi - alapvetô különbségek léteznek, sok tekintetben más tapasztalatokkal rendelkeznek. Magyarországról nézve természetesen magyarok, de nem úgy, mint a magyarországiak.
- Ezzel kapcsolatban felvetôdik a kettôs állampolgárság és Schengen ügye.
- A kettôs állampolgárság nem lenne megoldás. Egy államnak az legyen az állampolgára, aki adót is fizet. Ha Schengen miatt a magyar kormány felajánlaná a határon túli magyaroknak a kettôs állampolgárságot, akkor az a kérdés, hogy ki a magyar Romániában, Szlovákiában és Szerbiában. Ezek megoldhatatlan kihívások, mert mind a három országban van egy réteg, aki azt mondhatja: nagyon jó gondolat, akkor én is magyar leszek. Erre precedens értékû a sziléziai németség példája. Lengyelországban, 1970-80 között, amikor a németeknek lehetôségük volt az NSZK-ba emigrálni, hirtelen kiderült: nem százezer, hanem több mint félmillió "német" van. Ezen az alapon szerintem nem lehet Schengen kérdését megoldani. Hogy mi lesz a kiút, azt majd Brüsszelben, Budapesten és Bukarestben fogják eldönteni.
- Ezt az etnikai problémát a regionalizmus nem oldhatná esetleg fel? Gondolok itt esetleg a Sabin Gherman- féle kolozsvári Pro Transilvania Alapítvány, vagy Adrian Severin volt külügyminiszter elképzelésére, amelyek etnikumoktól függetlenül erdélyi regionalizmust javasolnak.
- Ez idô kérdése, de nem csak erdélyi, hanem bánáti regionalizmus is létezik. Szerintem ezek a kezdeményezések azt jelzik, hogy a többség körében elfogadott az egymásrautaltság fogalma, illetve az erdélyi románok nehezen tudják saját létüket a magyarok nélkül elképzelni, és magától értetôdôen ez igaz fordítva is. A probléma alapvetôen az, hogy a román többség szemében a román állam hatékonysága alacsony, ott kísért az ország szétesésétôl való félelem. Ez lehet reális, vagy nem reális, de nem errôl van szó. Lélektanilag ez egy valódi élmény. Attól tartanak, ha elfogadják a területi autonómiát, Románia szétesése bekövetkezik. Nos, a regionalizmusnak ezzel kell megküzdenie. A román többségnek meg kell tanulnia: a francia típusú jakobinus centralizációnak befellegzett. Egy centralizált államot egyre nehezebb fenntartani. Hiába hivatkozik a román állam arra, hogy európai normákat követ, ez nem igaz. Ma már az európai szabvány a sokféleség, minden kínjával-bajával együtt.
- Az etnikai problémák mellett Románia igen súlyos gazdasági gondokkal küzd. Úgy tûnik, 1990 óta egyik román kormány sem vállalta fel a radikális gazdasági szerkezetváltást. Meddig mehet ez így tovább?
- Azt senki nem tudja, a gazdasági válság, sajnos, újra termeli önmagát. Ez még eltarthat öt-tíz évig, mert a hatalom egyrészt megosztott, másrészt határozatlan.
- Nem gyenge?
- Nem akartam azt mondani, hogy gyenge. Ennél egy kicsit tapintatosabb vagyok, és azt mondom, tapasztalatlan, nem nôtte ki magát. Emberileg ezt meg lehet érteni, hosszú távon viszont csak azt lehet remélni, hogy egy újabb generáció kerül majd hatalomra, amelyik egy keményebb, nyitottabb politikát fog folytatni, más stratégiákat kezd el. De ne bízzunk abban, hogy ez gyorsan fog menni.
- A jelenlegi állapot nem a kommunizmus folytatása?
- Nem, ez egy újabb rendszer.
- Demokrácia?
- Posztkommunizmus. Semmiképpen nem nevezném demokráciának.
Az 1996-os választásokon kiderült, hogy két Románia létezik, az egyik Erdély és Bukarest, a másik Románia többi része.
Míg az átlag román a lakótelepi magyar szomszédját tisztességes embernek tartja, az elitek manipulációjának eredményeképpen már képtelen elfogadni azokat a magyarokat, akiket a szimbolikus politika szintjén gazembereknek könyvelnek el. (Szatmári Friss Újság, Gui Angéla )

"A lovak nem bírtak ki annyit, mint mi, hamar megdöglöttek"

Balogh Pál A népfajok Magyarországon címû, 1902-ben megjelent könyve szerint erôs (40-50 százalék közötti) román kisebbség fejlôdött a magyar Ér-Szent-Királyon, ahol vallási felekezetre nézve a többség görög katolikus és evangélikus református, szórványban élnek izraeliták és római katolikusok.
Révai Nagy Lexikona 1912-ben megjelent VI. kötetében az Érszentkirály címszó után ez áll: "Kisk. Szilágy vm. tasnádi j.-ban, (1910) 1206 magyar és román lak., hitelszövetkezet, postahivatal és telefonállomás."
A Szatmár megye helységei (Localitãtile jud. Satu Mare) címû, 1971-ben megjelent kiadványban Királydaróc községrôl egyebek között a következô adatokat találjuk: a községet alkotó öt falunak 1970 július elsején összesen 3911 lakosa volt. Az 1966-os népszámláláskor a község lakosságának a 43,4 százaléka Királydarócon (Craidorolt), a 9,1 százaléka Krisényben (Criseni), 29 százaléka Érszentkirályon (Eriu Sîncrai), a 11,7 százaléka Érkisfaluban (Satu Mic), a 6,8 százaléka Krasznacégényben (Teghea) lakott. Eszerint tehát 1966-ban Érszentkirályon körülbelül 1100-an éltek.
A Szatmár Megyei Tanács által 1997-ben kiadott Szatmár megye településeinek kismonográfiai kalauza (Ghid micromonografic al localitãtilor jud. Satu Mare) címû kiadvány szerint a Királydaróc községet alkotó öt településen az 1992-es népszámlálás alkalmával 1378 románt, 728 magyart, 140 cigányt, 36 németet írtak össze.
Bár az itteni iskolában már évekkel ezelôtt megszûnt a magyar tagozat, Érszentkirály lakosságának valamivel kevesebb mint a fele még ma is református magyar.
"Ha kiadják a németeket, békét hagyunk a falunak"
Méhi (Juhász) Erzsébet (közismertebb nevén Bozsó), 74 éves: Érszentkirályon már a második háború végén is valamivel több román élt, mint református. Katolikus öt-hat család lakhatott ott összesen: Kudelkák, Juhászok, mi, Méhiek. 1945 január 3-án hajnalban policok jártak összehívni azokat, akiket a katolikusok közül elôzôleg kiszemeltek. Úgy hallottam, azért történt így, mert amikor néhány nappal korábban az orosz katonák megjelentek az elöljáróságon, ezt mondták a bírónak: - Ha kiadják a németeket, békét hagyunk a falunak. Ránk, katolikusokra mondták, hogy németek vagyunk, ezért is szedettek össze néhányunkat a policokkal. Amikor értem jöttek, a szüleim nem engedtek el egyedül, apám, anyám is velem tartott a Szfáthoz. Apám, Méhi Árpád, 69 évesen önmagát ajánlotta fel helyettem. Ebbe a személycserébe nem egyeztek bele. - Ha én túl öreg vagyok, akkor a lány helyett vigyék inkább az öccsét, az fiatal, 18 éves - alkudozott apám. A válasz az volt, hogy három hónap múlva visszahozzák a lányt, a két évvel fiatalabb fiút majd akkor, a következô transzporttal viszik el munkára. Úgy mondták, azért intézik így, mert egyszerre csak egyvalakit visznek el minden családból. Késôbb a Szfátnál papírt, ceruzát nyomtak a kezembe azzal, hogy írjam le a szüleimnek, milyen élelmet meg meleg ruhanemût csomagoljanak be nekem tizenöt napra. Én az írószert elhajítottam, és elindultam haza, hogy személyesen pakoljak magamnak útravalót. Egy orosz katonát rendeltek mellém kísérônek, nehogy megszökjek. Én futottam az utcán, a katona pedig rám szegezett puskával futott utánam. Így értünk haza, ahol ô enni, inni kapott, amíg én csomagot készítettem magamnak.
Dáj vodá!
Az orosz katonák még aznap délelôtt szekérre ültettek, és Érmindszenten át Nagykárolyba kísértek bennünket. Ott legelôbb nem a vármegyeházán, hanem, azt hiszem, a szemben lévô épületben ôriztek, ahonnan sokan megszöktek. Az udvari vécébôl ki lehetett bújni a szomszéd kertbe vagy udvarra, onnan aztán mehetett, ki amerre látott. Sajnos, mielôtt sorra kerülhettem volna, egy orosz katona észrevette, mi folyik, és az éppen szökésben lévô nôt elkapta. Az illetôt Ghicu Mariának hívták, és Csomaközrôl, vagy Márnáról származott. A katona közvetlenül a szája elé tartotta a puskája csövét, úgy kísérte be a parancsnokságra. A nô ettôl annyira megrémült, hogy egy idô után rosszul lett, elájult és összerogyott. Késôbb magához tért ugyan, de akkor is csak reszketett, reszketett. Idegronccsá vált, úgyhogy nemsokára onnan, Nagykárolyból hazaengedték, mint beteget. Ezt követôen átvittek a vármegyeházára, ahonnan szintén többen kiugrottak az ablakon, de én azok után, ami a másik épületben történt, már nem mertem próbálkozni. Azt mondtam, inkább kibírom azt a három hónapot. (Akkor még mindig abban a hiszemben voltunk, hogy tényleg csak ennyi idôre visznek el bennünket.)
Január 12-én indult el velünk a vonat Nagykárolyból. A negyvenkét nô közül, akikkel egy vagonba kerültem, a legtöbb mezôfényi volt. Körülbelül egy hónapig utaztunk. Közben ennivalót csak füstölt kecskehúst adtak be, de azt se ettük meg, mert még tartott a hazaiból. Annál többet szenvedtünk a szomjúságtól. - Dáj vodá, dáj vodá - kiáltoztuk az állomásokon, megállások, veszteglések alkalmával az orosz katonák felé, de vizet mégis csak ritkán kaptunk.
Nem merték bevallani, hogy tudnak németül
Éjszaka érkeztünk meg Dombászra. Remény ébredt bennünk, mert a sötétben kivilágítva szép helynek látszott. Csak reggel derült ki, hogy ameddig a szem ellát, mindenhol bányák vannak. Én a vagonban beteg lettem. Mikor megérkeztünk, olyan gyenge voltam, hogy nem bírtam vinni a batyumat. A többiek elindultak, azt mondták, majd értem jönnek. Én ott maradtam, leroskadva. Egy helybeli idôs néni odajött hozzám, és megkérdezte: - Bálnoj (beteg)? - Igen - válaszoltam. Felrakott a kisszekerére és behúzott rajta a lágerbe. Utána egy hétig minden nap hozott nekem fél liter tejet. Cserébe kapott tôlem szalonnát, de még a penészes kenyeret is elfogadta. Talán éppen a nénitôl kapott tejnek köszönhetôen nemsokára kigyógyultam a betegségbôl. De elôtte, amíg gyengélkedtem, odajött hozzám egy német orvos, és megvizsgált. Megkérdezte, ki tud közülünk németül. Mindenki hallgatott, pedig a fényiek tudtak, csak féltek bevallani, mert az oroszok a németekkel rosszabbul bántak. Az oroszok nekünk is mondogatták, hogy azt kellene tegyék velünk, amit a németek tettek az övéikkel, vagyis szuronyhegyre kellene tûzzenek bennünket. Bár nem merték megmondani, hogy tudnak németül, miután a német orvos elment, a fényiek elárulták: a doki azt mondta, vakbeles vagyok, meg kellene operálni. Szerencsére a vakbél-diagnózis nem bizonyult helyesnek. Még a vagonban vérhast kaptam, amikor abból kigyógyultam, a hasmenéssel együtt elmúltak a görcseim is. Abban a Jungkom közelében lévô lágerben, ahova elôször vittek, felszíni munkára rendeltek: bányafát hordtunk, szenet lapátoltunk. Egy alkalommal, amikor a sínek mellett dolgoztunk, hadifoglyokat szállító szerelvény állt meg a közelünkben. Az orosz katonák sorra kinyitották a vagonok ajtaját, és ezeken megfagyott, vagy talán éhen pusztult emberek tetemeit lökték ki, csomóra. Némelyik szerencsétlen még rúgott, mozgott, mégis a hullarakásra vetették. Többet nem tudok errôl, mert minket nemsokára elzavartak onnan.
Dornoj nyemec
Jungkomban csak egy hónapig maradtunk. Amikor továbbindítottak bennünket, nagyon örültünk, azt hittük, hazamegyünk. Így okoskodtunk: egy hónapig tartott az út idáig, egy hónapig dolgoztunk, egy hónap a visszaút, így éppen kilesz a három hónap, amennyit akkor mondtak, amikor elhoztak bennünket. Persze, hazamenés helyett csak a dombi (ott mindenki így nevezte) lágerbe költöztették át a társaságot. Egy nagy, emeletes, lebombázott, ablaküvegek nélküli épület lett az új szállásunk, ahol jeges deszkán aludtunk. Egy ideig itt is felszíni munkán voltam, de aztán lehelyeztek a föld alá, a 30-as bányába. Talán azért, mert már majdnem teljesen kifogyott belôle a szén, erre azt mondták, sztári sahta, öreg bánya. Nagyon nedves volt. Bokáig vízben jártunk, és miközben a csilléket toltuk, felülrôl is állandóan csepegett ránk az áldás. De legtöbb víz akkor csorgott ránk, amikor a ducskinak, vagyis annak a fából készült alkalmatosságnak a végét tartottuk, amelyen a mennyezeten dolgozó szénvájók a kitermelt szenet lecsúsztatták. Ilyenkor végigszivárgott a karunkon, be a hónunk alá, így mindenünk nedves lett. Télen, amikor munka végeztével a felszínre értünk, és ott a szálláshelyünk felé tartottunk, ránk fagyott a ruha. Az orosz munkatársaink nem voltak rossz emberek, de velünk nem szerettek dolgozni, azt mondták ránk, dornoj nyemec, bolond német. Ennek az volt az oka, hogy, mivel mi rendesen dolgoztunk, nem csak mímeltük a munkát, az ô normájukat is folyton felemelték. Mezôfényiekkel, kálmándiakkal, kisdengelegiekkel, nagykárolyiakkal, érmindszentiekkel, királydaróciakkal, gilvácsiakkal, csomaköziekkel, szentkirályiakkal voltam egy helyen. Például Kreiger Bertával, Lutz Marikával, Löchli Rózával Csomaközrôl, Keszenheimer Herminával Kálmándról.
Amíg a dombi lágerben voltunk, elsô évben, nyáron kiütött a tífusz, akkor sokan meghaltak. Nagyon kevés ennivalót adtak, de még az a kevés is olyan rossz volt, hogy én nem tudtam mindet megenni. Teát kaptam, egy kevés híg levest, egy evôkanálnyi kását (néha egy kis zafttal), meg (mivel lent dolgoztam a bányában) egy kiló húsz deka kenyeret. A kenyér tartott életben, mert a levest képtelen voltam megenni, teára cseréltem. A dombi lágerben talán egy évig lehettünk, azt követôen átvittek az egy-kettes lágerbe, majd onnan Hecepetrovkába.
Mivel nem volt elég hely a vagonban, még maradtunk két évet
Én mindenhol szénbányában dolgoztam. Idô múltával lovakat hoztak le a csillékhez, de azok nem bírtak ki annyit, mint mi, hamar megdöglöttek. Legvégül villanyárammal mûködô libiotkával vontattuk a csilléket. Akkor nekünk már csak összeakasztani, kiakasztani, megtölteni, illetve a felhordóba betölteni kellett.
Mivel állandóan azt hallották tôlünk, hogy magyarok vagyunk, az oroszok magyarországiaknak hittek bennünket, ezért '47 nyarán három teherautóra pakoltak, és bevittek Sztalinóba, azzal, hogy onnan vasúton hazaküldenek. Sztalinóban odajött hozzánk egy fehér köpenyes alak, és megkérdezte, hányan vagyunk az 1040-es lágerbôl. Amikor meghallotta, hogy 160-an, pörölni kezdett: miért hoztak 160-at, amikor meg lett mondva, hogy a vagonokban csak 120 hely van?! Akkor mi ennek nem tulajdonítottunk jelentôséget, de öt napi várakozás után egyszer csak halljuk, hogy Antel Bözsi meg Antel Mari nagyon sírnak. Valahogy elôre megtudták, hogy a hazainduló szerelvényen valóban csak 120 hely van, és az irodán valaki annak a 40 deportáltnak a névsorát is megmutatta nekik egy füzetben, akik aztán tényleg ott kellett maradjanak közülünk, miközben a többieket hazaindították. A két Antel lányt meg engem is a pechesek közé soroltak, így minket visszavittek a lágerbe, ahonnan csak két évvel késôbb szabadultunk. Igaz, számomra nemsokára ismét már-már elérhetô közelségbe került a hazamenés. Az orvosok megállapították, hogy szívbeteg vagyok, és felkerültem a következô betegtranszporttal hazaküldendôk listájára. Csakhogy Nagy Zoltán, a szentkirályi tolmács erre betett a konyhára. Én mondtam neki, hogy ez így nem lesz jó, mert a konyhán majd felhízok, és úgy nem fognak hazaengedni, de ô nem hallgatott rám, azt mondta, fel kell javulnom, mert különben hogyan áll ô majd odahaza apám elé, ha megkérdi, vigyázott-e a lányára. Amitôl féltem, bekövetkezett. Mire a következô betegtranszportot tényleg hazaindították volna, én megerôsödtem, ismét komisszió elé vittek, és maradnom kellett. Így végül csak 1949 novemberében kerültem haza.
HOLLEITER (?, olajbakosnak mondták, mert Érszentkirályon az olajütônél dolgozott), JUHÁSZ Géza (apa), JUHÁSZ Kálmán (fia), KUDELKA András, KUDELKA Erzsébet, KUDELKA Sándor, MÉHI Béla, MÉHI (Juhász) Bozsó, MÉHI Gyula, MÉHI Zoltán, NAGY Zoltán, NAGY Zoltánné (a Székelyföldrôl került Érszentkirályra), ÜTÔ (?) és a felesége (tasnádiak voltak, de a Szentkirályon lévô boltjukból vitték el ôket).
Holleiter (?), Kudelka Sándor, Méhi Béla (Boros Ernô , Szatmári Friss Újság)