05/07/99

II. János Pál Romániában
Hangulathullámzás elôzte meg a látogatást

Öröm és szomorúság, remény és kétely, politikusi bölcsesség és a politikai hiúságnak az eseményhez méltatlan megnyilvánulása egyaránt jellemzi a pápát váró Románia hangulatát. Mindenki tudja, hogy történelmi pillanat következik, de abban senki sem biztos, hogy az majd várakozásainak teljesülését hozza.
Részint a lehetséges csalódás enyhítését szolgálja, hogy mind a Szentszék, mind a Román Ortodox Egyház (BOR) nagyon óvatosan használja a történelmi jelzôt. A Vatikán bukaresti nagykövete arra hívta fel a figyelmet, hogy nem elsô alkalommal jár a katolikus egyházfô ortodox többségû országban, hiszen elôbb VI. Pál 1967-ben, majd II. János Pál 1979-ben ökumenikus látogatást tett Isztambulban az ökumenikus pátriárkánál és a Konstantinápolyi Ortodox Egyháznál.
Teoctist pátriárka, a BOR feje a maga részérôl így fogalmazott: "Az egyházaknak az a kötelességük, hogy ne csak új lapot írjanak a történelemben, hanem bensôséges üzenetet küldjenek a Nyugaton és Keleten élô embereknek".
Ennek ellenére teljesen egyértelmû, hogy a bukaresti meghívás áttörés, az 1054-ben történt elsô nagy egyházszakadást követôen most ténylegesen közelebb kerülhet egymáshoz a kereszténység katolikus és ortodox szárnya. A Román Ortodox Egyház lépésének külön jelentôséget ad az, hogy az elmúlt években rendre meghiúsult II. János Pál és II. Alekszij moszkvai pátriárka találkozása, mivel az Orosz Ortodox Egyház Szent Szinódusa még azt sem tudja elfogadni, hogy a két egyházfô "semleges" területen (Pannonhalma is szóba került) találkozzon egymással.
Az ortodox világ 15 autokefál (önálló) egyháza közül a román a második legnagyobb, bár a bukaresti patriarchátus fiatal: 1925-ben alapították. Igaz ugyan, hogy az isztambuli ökumenikus pátriárka "elsô az egyenlôk között", de tényleges súlya kicsi. Az ortodox világban mindenki Moszkvára tekint, s mivel az ismételt moszkvai nem után a Román Ortodox Egyház igent mondott, ez elgondolkoztathatja a többi ortodox egyház vezetését.
A pápa romániai meghívása azonban nyílt vitákat a katolikus egyházon belül okozott, elsôsorban azzal, hogy az ökumenikus célok érdekében a Vatikán elfogadta azt, hogy II. János Pál csak Bukarestet keresse fel, ne utazzon el Erdélybe és Moldovába, ahol a romániai katolikusok - a római és a görög katolikusok - döntô többsége él.
A pápa romániai látogatásának létrejöttéhez alapfeltétel volt, hogy valamiféle megegyezés jöjjön létre a romániai ortodoxok és görög katolikusok között vitájuk békés eszközökkel történô rendezésérôl. A román kommunista rendszer 1948-ban betiltotta a majd 2 millió hívet számláló görög katolikus egyházat, annak ingatlanait kisajátította, templomait az ortodox egyháznak adta.
A görög katolikus egyház az 1989 decemberi fordulat után ismét törvényesen mûködhetett, s természetesen visszakövetelte javait. Az ortodox egyház önként nem volt hajlandó a visszaszolgáltatásra. Viták, perek, nem egyszer erôszakos templomfoglalások követték egymást. A két egyház csak tavaly októberben jutott el odáig, hogy képviselôik tárgyalóasztalhoz üljenek. Az eddigi két tárgyalási forduló során megegyeztek arról, hogy vitájukat békésen, a világi igazságszolgáltatás kizárásával próbálják megoldani. A nyilt ellenségességnek egyelôre vége lett, de a hamu alatt tovább ízzik a parázs, hiszen a görög katolikusok az egykoron elvett 1800 templomukból eddig csak százat szereztek vissza.
A római katolikus egyháznak alapvetôen a román állammal van vitája, az államtól képtelen visszakapni kisajátított javait. A római katolikusok helyzetét azonban bonyolítja az, hogy híveinek döntô többsége magyar nemzetiségû, igy kapcsolatait a nemzetiségi kérdés problémái is terhelik. A pápa jelenléte Erdélyben annak elismerését is szolgálta volna, hogy az egyházak milyen rendkivül fontos szerepet játszanak a nemzeti azonosságtudat fenntartásában, az anyanyelv megôrzésében.
Sok erdélyi katolikusnak az, hogy a pápa látogatása Bukarestre korlátozódik, nagyon nehéz konfliktust okoz: a Szentatya iránti szeretet és feltétlen engedelmesség parancsát kell összeegyeztetniük azzal az érzéssel, hogy ennél a látogatásnál saját katolikus közösségük háttérbe szorul. A költségek, a távolság, az elszállásolási gondok mellett ez a tényezô is csökkentheti az Erdélybôl Bukarestbe utazó katolikusok számát (kezdetben egyes erdélyi püspökök sem zárták ki, hogy esetleg el sem mennek a fôvárosba az eseményre).
Az ökumenikus párbeszéd egyetemes érdeke és a romániai katolikusok sajátos problémái így különleges tétet adnak a pápa bukaresti látogatásának, amelynek eseményeit várhatólag igen nagy figyelemmel fogják követni Románia határain belül és kívül egyaránt - mérlegét pedig sokan próbálják majd megvonni, sokféle szempontból. (Népújság)

A jövô csodás kátyúi

Jól rendelték az istenek, hogy a szegény ember is tudjon örökbe fogadni. Amikor ugyanis bajba jut a világ, elôször válságkezeléssel próbálnak rajta segíteni, majd egy darabig menedzselik, és amikor már-már a halálán van, örökbe fogadják. A dolog persze nem ilyen egyszerû, legalább akkora ceremóniával jár, mint ha valaki be akar lépni: a Jordán folyóba, a pártba, az Európai Unióba.
Ha Koszovóban háború dúl, akkor a civil lakosságot hol az albánok, hol a szerbek fogadják örökbe. A térség pedig nem ússza meg a NATO gyámatyai pofonjai nélkül.
A román demokrácia eddigi legnagyobb vívmánya, úgy tûnik, a külföldi kölcsönök tartós örökbefogadása.
Belpolitikai téren pedig az adófizetô állampolgárok pénzének a menedzselése. Minek következtében ez a fogalom jelentésváltozást szenved, körülbelül azt jelenti, hogy Sobri Jóskával találkozunk a pusztában, de nem bánt, sôt kedélyesen iszogatunk egy csárdában, utána pedig neki ajándékozzuk ingünket- gatyánkat is, ha még megvan. Mert a pénzünk titokban már rég az ô bankjába utalódott át. A pénzünk azt játssza, amit Copperfield Dávid, a szabadulómûvész: zsebünk börtönébôl az ég kék óceánjába illan el. Elég, ha a modern betyárok ennyit mondanak: prozsekt, lízing, portfólió - és a pénzünk már el is van varázsolva.
Egyébként ilyen átutalással lehet megoldani a gazdaság minden gondját. Ugyanis minden gondot elég, ha átutalunk a másik párt, tábor vagy látványtervezô csatorna, közvéleményugrató intézet számlájára, és Pilátust utánozzuk, persze a legjobb minôségû szappannal, mert a piacgarázdálkodás lelke mégiscsak a jó reklám.
A szegény ember fôleg gyermeket fogadott örökbe. Ezidáig. Mert most egészen beláthatatlan örökbefogadási távlatok nyílnak elôtte. A demokrácia azzal jár karöltve, akiben igen erôs az örökbefogadási hajlam, sôt ezt már készséggé is fejlesztette. Ha Kecseti Pityu például megjelenik Marosvásárhelyen az anyafarkas elôtt egy csokor virággal, akkor ne nôügyre tippeljünk, hanem örömteli találkára a demokráciával.
Ha viszont prefektust látunk kátyút dugni, akkor minden pajzán gondolatot számûzve legyünk meggyôzôdve róla: itt is örökbefogadás esete forog fenn. A mozgás, mint tudjuk, maga az élet. Hol volnánk ma, ha az ôstojásból nem jön ki az ôshüllô. Ha az ôshal nem jön ki a vízbôl, és nem növeszt ôstüdôt magának, azután pedig lábat meg szárnyat, meg, hát igen, erszényt is, mint emlôs. Ha a majom nem megy fel a fára, azután pedig - önként, senkitôl sem kényszergetve - ugyanúgy le is nem jön; hogy mi is végre emberré válhassunk, a teremtésit .
Az ôsembert örökbe fogadta a természet, azután az ôsember modernizálódott, és már ô vált örökbefogadóvá. Ma úgy beszélünk, hogy az egész Föld, sôt a Galaktika meg a Kozmosz is a mi egyedüli örökségünk. Errôl azonban egyetlen közjegyzôi hivatal sem tud hiteles papírt felmutatni.
Az evolúció voltaképpen az örökbefogadás végtelen variációja, állapíthatjuk meg az akadémiával karöltve, ahol az eszméinket lízingelik. Az örökbefogadás tulajdonképpen az emberiség nagy prozsektje is egyben. Summa summárum pedig a jóisten portfóliója.
De addig még sok kátyú keletkezik útjainkon. Holott élnünk adatott, és mozognunk kell. A mozgás az ezredvégen hovatovább nyüzsgéssé sûrûsödik, és azt a látszatot kelti, mintha az emberiség nem férne meg a bôrében. Új világokat keres az ûrben, olyan intergalaktikus folyosókat, melyek nem kívánnak egy lapátnyi flasztert sem. Nyilván az a célja, hogy az új galaktikákat, sôt a világegyetemnél is nagyobb spáciumokat az isten nevében örökbe fogadja. Az emberiség tehát voltaképpen egy rendkívül jólnevelt , szigorú etikai normák szerint harcoló kozmikus konkvisztádor.
A dologban persze van egy kis turpisság is. Az tudniillik, hogy idelent a Földön megdrágult a flaszter. Idegen világok flasztereit importálni még teleportálással is rendkívül költséges mulatság, azonkívül veszélyes is, mert sosem tudhatjuk, melyik típusú flaszterbôl ugrik ki egy vadonatbarbár új világszörny, amely katasztrófát idéz elô kék bolygónkon.
Ezért kell tehát nem a flasztert, hanem az egyre szaporodó emberiséget teleportálni a világûr újabb és újabb Tasmániáiba, hogy örökbe fogadhassa azokat is.
Ilyen nagy összefüggésben kell szemlélnünk idehaza a flaszter helyzetét. Nyilván elôjegyzéses alapon kell kivárnunk, míg rang és cím, faj és mód szerint mindenki áttelepülhet a neki örökbe szánt új világba. Ez azért is komplikált egy kicsit, mert már alkotott nekünk valaki egy másvilágot, sôt kettôt is, érdemeinknek megfelelôen, ezek egyikében bôven volna flaszter, csakhogy rendkívül olvasztott állapotban. Emiatt ebben a forró másvilágban olyannyira felgyorsul a mozgás, hogy az már örök kínszenvedés, melyet állítólag igen kevesen úszunk meg. Legjobbjainkat igazából az a remek érzés tart mindvégig kitûnô formában, hogy nem ebbe a buliba nyerünk besorolást, miután leszereltek, hanem a másikba, mely légies és könnyed, galambok pletykálnak benne a vércsékkel; s - effélék. Csak suttogják, de igaz: rettenetesen unalmas!
Ha tehát jobb lábbal kívánunk belépni a harmadik évezredbe, meg kell oldanunk földi forgalmunk bonyolult problémáját. És mint világrendezô elv, ebben is az örökbefogadás jelenti a legtökéletesebb üdvöt.
Íme tehát, mi áll amögött, hogy a demokrácia jelesei örökbe fogadnak egy-egy gödröt. Marosvásárhelyen politikai, sôt etnikai színezetet is kaphat az ügy. Mert ha a prefektus az 1918. December 1. nevû Hosszú utcát választja, akkor ez nyilvánvalóan a kormányzó parasztpárté kell hogy legyen, és minden gödörnek kerül egy-egy jeles gazdája. Akarom mondani a nagyobb gödröknek nagyobb gazda dukál, a kisebbek
érjék be közemberekkel, azaz közpárttagokkal. A liberálisok vegyék át a Szabadság utcát és a környékét. Az RMDSZ állandó támadások össztüzében harcolja ki magának a Kossuth utcát, s nagy nehezen talán a Bolyai utcát is. A teret, sok mással, például a fôtérrel egyetemben, a nagyromániások vindikálják. A demokraták kivállalják a Somostetôt és Marosszentannát. És így tovább. Az Arató és a Legelô utcákat bizonyára a mi magyar kisgazdáink fogadják örökbe, a kereszténydemokraták pedig körmenetben aszfaltozzák le a Palásközt, mert kevesen vannak.
Dalolnánk aszfaltozás közben . Mi, új örökbefogadók. Azt is, hogy öröködbe, Uram, új pogányok jöttek.
Most már azt gondolhatná a nyájas földönkívüli, aki az interneten olvassa ezt a tudósítást, hogy ezzel sikerül kivívni a szabad mozgást Novum Forum Siculorumban, vagy abban a kies konglomerátumban, ami Székelyvásárhelybôl mára sikeredett. Ah, kedves E.T., mekkorát csalódtál.
Mert nézzük csak, mi van. Minden jeles személyiség gödre mellé jelt állítunk. És természetesen elnevezzük. Megvan már a Prefektus Kátyúja. Oda szép faragott tábla is illik, melyen a kormánymegbízott képének is jut hely. De mellette helyet követel majd a párt kátyúja is, ez azért jó, mert jól látható, mint mondottam: jelezve van. Nem kell tehát belépnünk. Aztán jön az egyház, és hármasoltárt, troicát emel a prefektus kátyújának tôszomszédságába, mert ez egyben az állam és egyháza eszményi együttmûködésének a félreérthetetlen jelképe. Jönnek a többi notabilitások, és ki-ki állíttat magának egy-egy jelet a kátyúja mellé. Közben kátyú-kincstárjegyet bocsátanak ki, öt napon át ostromolják az emberek a kasszákat, hogy meghitelezzék az államot a garantált, gazdag kamat bizonyosságának reményével. A Kossuth utcában és a Bolyain lesz Markó Béla-kátyú, Frunda-kátyú és Kincses-kátyú, lesz Bernády-kátyú és Petôfi - Schiller-kátyú, lesz Funár- kátyú, és aztán jönnek az egyházaink és az intézményeink, sajátosságunk méltóságával jelöljük meg legfontosabb kátyúinkat. Kopjafák erdeje jelzi a romániai magyarság nagyszerû tengelytöréseit.
Minden kátyú gazdára talál. Ha mégis maradna út kátyú nélkül, ki lehet adni a koszovói menekülteknek, ugyancsak lízingbe. Gondoljunk bele, micsoda forradalmi örökbefogadásnak vagyunk a hôsei!
Ha már minden gödör elkelt, újakat kreálunk, ez nekünk nem gond. A még gazdára nem talált gödröket ugyanolyan módszerrel tartják nyilván, mint a temetôi parcellákat. F - 6, H - 4, satöbbi.
A mûvészetek megújulását várom a kátyúk örökbefogadásától. Lelki szemeim már olvassák is a világirodalom egyik legszebb szerelmes versét: " Gödreink közt már az ôsz barangol, / Kóró lett a fényes kopjafa, / Zizegô- szép flaszterzöld hajadról / Nem álmodom többé már soha…"
Kedves E.T., ne hidd, hogy gépjármûvek népesítik be Marosvásárhely és a megye és a régió és az ország útjait, és úgy siklunk gépkocsijainkkal, mint az ûrrepülô, mert nem ez itt a cél. Hiszen az örökbe fogadott kátyúkat nem lesz mivel betömni. A prefektus úr demonstrációja hogy úgy mondjam, metafora volt.
Nem is kell betömni a kátyúkat, hiszen ha mindet megjelöljük, az már nem közút, hanem ezredvégi erdélyi skanzen. A jelek, hármaskeresztek, kopjafák között szerelmesen andaloghat még a megrögzött agglegény is, új hippik foglalhatnak maguknak hazát, politikai rendezvények színhelyeivé válnak sugárútjaink, és így tovább. Ha betömnénk a gödröket, semmibe foszlana az egész. Nem azért fogad örökbe valamit az ember, hogy aztán mindenki végiggázolhasson rajta.
A szegény emberrel kezdtem, vele végzem. Azt szeretném kiharcolni, hogy jusson minden nyomorultnak legalább egy gödör. Na jó, legalább egy fél gödör. És azt is jelöljék meg valamivel, az adózók költségén. Mondjuk így: "Kecseti Pityu kátyúja." Vagy így: "Székely-Magyar Örökség. Tulajdonos: Kecseti István." Ennyi elég volna, és Kecseti Pityu mindennap megtekintené, hogy mit csinál a gödre, és ettôl jobb lenne a közérzete. Esetleg emléktárgyakat árulhatna a sétafikáló, gesztikuláló, társasági életet élô polgári tömkelegben, és evvel nemcsak a turizmus lendülne fel, hanem Kecseti Pityu is.
Szóval a gödör-ügy ezzel egyszer s mindenkorra meg lenne oldva. Leginkább már csak szerelemgödrökkel, gödröcskékkel fogalkozna a társadalom, és szorgalmasan fogadna továbbra is örökbe mindent, ami csak örökbe fogadható.
És amikor, már a harmadik évezred közepe felé, egy megszállott idióta feltaláló valami olyan anyagot kísérletez ki, amelyen gördülô jármûvek embert szállítanának viszonylagos kényelemben és jólesô sebességgel, akkor, remélem, lesz annyi civis tartás, annyi karakánság a helyi bíróságon, hogy minden teketória nélkül életfogytiglani ûrrepülésre ítéli az illetôt.
Aki majd a kimondhatatlan nevû csillagképek elképzelhetetlen pofájú népségének magyarázza kétségbeeseve, mi az, hogy: flaszter. (Bölöni Domokos, Népújság)

Anyagi okok miatt a román légierô felkészültsége gyenge

A szegénység ellenére pazarlás folyik

A hadsereg 10 százalékban van felkészülve, mivel költségvetése 10 százalékban fedezi a szükségleteit - jelentette be a honvédelmi miniszter, aki a koszovói válság kapcsán körülbelül 1000 milliárd lejes költségvetés-kiegészítést kért a kormánytól.
Arról, hogy jogos-e az igény, s ha igen, milyen pénzbôl fogják teljesíteni, Szabó Károlyt kérdeztük.
- A honvédelem idei költségvetése, amely megközelíti a 800 millió dollárt, távolról sem elég ahhoz, hogy a hadsereg készenléti állapota megfelelô legyen - nyilatkozta lapunknak Szabó Károly, a Szenátus honvédelmi bizottságának tagja. A szenátor úgy véli, hogy a készenléti állapottal párhuzamosan a hadsereg átszervezésével is foglalkozni kell. Utóbbi legfontosabb eleme az ésszerû létszámcsökkentés, melyet mielôbb véghez kellenne vinni. Szabó szerint megállapított tény, hogy túlságosan nagy méretû a hadsereg, harcászati szempontból ez a túlméretezett létszám mégsem jelent lényegesen nagyobb hatékonyságot. Romániában ugyanis a honvédelem költségvetését nem a hadsereg teljesítôképességének a növelésére és felszerelésekre fordították, hanem a fizetések biztosítására. Ez oda vezetett, hogy a szegénységgel együtt pazarlás történik. A hadsereg karcsúsítása azonban nagyon nagy politikai támogatottságot igényel - közölte a szenátor.
A Honvédelmi Bizottság tagja elmondta: kétségtelen, hogy a Jugoszláviában zajló háború többletfeladatokat jelent a román hadseregre nézve is. Bizonyos védelmi alakulatoknak készenléti helyzete, illetve megfelelô felkészítése anyagi kiadásokkal jár, amellyel még nem számolhattak a költségvetés összeállításakor.
- A román légierô felkészültsége igen-igen gyenge, túl keveset repülnek pilótáink. Átlagban 180 órát kellene évente egy pilótának, egy vadászgépnek repülnie, ezzel szemben ma ennek a 15-20 százalékát érik el - tájékoztatott a szenátor.
Arra a kérdésre, hogy ha jóváhagyják a honvédelem kérését, akkor milyen forrásból folyósítják majd a pénzt, Szabó egyelôre nem tudott válaszolni. Úgy gondolja, hogy nem valahonnan történô elvonásról lesz szó, hanem míg a költségvetés bírja, addig a deficit növelésével teljesítik ezt az igényt.
(Gui Angéla, Szatmári Friss Újság)