07/28/99

"Hálás vagyok az államelnöknek..."

(Beszélgetés a regionalizmusól, a devolúcióról, Erdély jövôjérôl)

MOLNÁR GUSZTÁV az a magyarországi politológus, akirôl az utóbbi idôben igen sokat beszéltek, írtak, cikkeztek Romániában. Magyar körökben eddig sem volt ismeretlen a neve, a román nyelvû sajtóban viszont azután lett néhány hétre az egyik központi téma, miután Marosvásárhelyen Emil Constantinescu államelnök szóba hozta a tíz évvel ezelôtt keletkezett úgynevezett Budapesti Nyilatkozatot, és a mostanában esedékes Kolozsvári Nyilatkozatot, úgy állítva be ezeket, mint valami "nagy veszély" hírnökeit, mely Románia integritását fenyegeti. Azóta - mint ismeretes - Bukarestben a Társadalmi Dialógus Csoport székhelyén lezajlott az a román-magyar értelmiségi találkozó, melytôl annyira óvott az államelnök, és sokan mások. A román állam pedig - egységes egész. A viharfelhôk eloszlottak, és Molnár Gusztáv neve lekerült a román sajtó napirendjérôl. De a téma, amelyrôl a párbeszéd során szó esett, a folyamat, melyet a magyar és román
értelmiségiek elindítottak, nem konjunkturális jellegû. A jelenleg Budapesten élô
politológussal a tusnádi nyári szabadegyetem sátorának oltalmában beszélgettünk, ahol szintén otthon volt az a témakör, melyet a bukaresti rendezvény felkarolt.

Constantinescu elnök marosvásárhelyi vészjósló kijelentése óta eltelt néhány hét. Ön hogy látja, mennyiben ártott, mennyiben használt az ehhez kapcsolódó eseményláncolat a magyar kisebbség ügyének, a román társadalmi reformnak?

– Azt hiszem, hogy a bukaresti Társadalmi Dialógus Csoport székhelyén megtartott vita jó befejezése, vagy inkább feloldása volt az egész hisztériának, amit az elnök vásárhelyi beszéde nyomán a román sajtó keltett. Bár nem értek egyet azokkal, akik az elnököt megpróbálják valamilyen módon kimagyarázni, hogy tulajdonképpen jóhiszemû volt, és csak a sajtó volt az aljas, az csinált elefántot a kisegérbôl... Az elnök sajnos, hozzájárult ahhoz, hogy elinduljon a lavina. Õ beszélt a föderalista veszélyrôl, a koszovói hasonlatról.
De nem akarok ehhez visszatérni. A lényeg az, hogy annak a Kolozsvári
Nyilatkozat-tervezetnek én vagyok a szerzôje, de a nyilvánosságra került változat egy kollektív munka eredménye. Mert ebben a több emberrel folytatott beszélgetések nyomán már módosulások következtek be, amelyeket én érvényesítettem. Ennek a nyilatkozat-tervezetnek a legfôbb célja teljesült. Mégpedig az, hogy az erdélyi regionalizmus kérdése komoly vita tárgyát képezze. Ilyen értelemben tulajdonképpen hálás vagyok az elnöknek is, ha úgy vesszük, mert hozzásegített ahhoz, hogy ezt a témát ilyen szinten, ekkora érdeklôdés közepette az asztal közepére lehessen letenni. Ez most már ott van.

Valóban ha egy államelnök foglalkozik egy témával, az már semmiképpen sem nevezhetô mellékesnek.

- Természetesen. Egyébként a mód, ahogyan én a regionalizmus témáját az említett nyilatkozatban és más írásaimban is megközelítem, túlmutat a szokásos regionalista frazeológián. Sokan beszélnek régiókról - a gazdaságfejlesztéssel és más témákkal kapcsolatban. Én ezen egyértelmûen az intézményi regionalizmust értem, vagyis azt, hogy olyan lokális politikai közösségekre gondolok, melyek megfelelô képviseleti intézménnyel, egyfajta helyi parlamenttel rendelkeznek. Ilyen Európában sok helyütt létezik. Ezek nem csorbítják az országos, úgynevezett nemzeti parlamentek szuverenitását és központi
hatáskörét. Ezek lokális képviseleti testületek, amelyek helyi ügyekkel foglalkoznak. A helyi képviselô testületekhez természetesen egyfajta helyi, úgynevezett kormány is társul. Azért használom idézôjelben ezeket a fogalmakat, melyeket Nyugaton normális módon kormánynak, parlamentnek neveznek, a helyieket is, mert ma itt, nálunk ezt így kimondani borzasztó dolognak számít... Tehát még egyszer mondom, ez volt az elsô benyomásom,
hogy sikerült leépíteni a hisztériát, és kommunikálni lehet ezekrôl a dolgokról. A második megjegyzésem az lenne, hogy a bukaresti vitán kiderült: most már nem az én egyszemélyes ügyemrôl van szó. Akár a hiúságomat is legyezhetné, hogy mekkora zûrzavart keltettem. De itt egészen másról van szó, éspedig arról, hogy fiatal erdélyi értelmiségiek, magyarok és románok koherens módon, racionális nyelvezetet használva nagyon komoly üzenetet tudtak közvetíteni a bukaresti román elit felé ezzel a témával kapcsolatban. Én ehhez csak hozzájárultam. Kiemelném ebben a Bakk Miklós, a Kolumbán Gábor szerepét, de ugyanúgy az erdélyi románokét is. Ott volt Alexandru Cistelecan Marosvásárhelyrôl, Daniel Vighi Temesvárról, Marius Lazar szociológus Kolozsvárról. Bukarestben az erdélyi és fôvárosi értelmiség találkozója volt a lényeg.

Tehát ön azt mondja: elkezdôdött a folyamat. Úgy gondolja, hogy ennek további lépései lesznek?

- Azt hiszem, eljött az ideje annak, hogy az Erdély–Bukarest párbeszéden túl valami mást tegyünk. Ez egy új politikai nyilvánosságnak a megteremtése kell hogy legyen Erdélyen belül, ahol úgy tudunk beszélni egymással románok és magyarok, hogy a fogalmakat, melyeket használunk, egyféleképpen értelmezzük, hogy végre kialakítsunk egy koherens beszédmódot, amelyet a magyarok és románok is megértnek, s nem megy minden vakvágányra. Ez egy építkezés. Nem ugyanaz, mint amit a Sabin Gherman tesz, aki engem egyre jobban zavar. Ez az ember látványos akciókat jelent be nap mint nap, anélkül, hogy a legminimálisabb módon is felkészítene bárkit erre. Ilyen értelemben lehet, hogy azt a célt szolgálja az egész, hogy lejárassa az ügyet. Nem azt akarom mondani, hogy ô ágens, és ezt tudatosan csinálja. De így kárt okoz. Ebben a kérdésben nincs még itt a közvetlen politikai cselekvés ideje. Ennek tudatában vagyok, és nem is volna helyénvaló, hogy én, aki ugyan erdélyi vagyok, de nem itt élek, ilyesmibe belefognék. Amiben viszont én részt tudnék vállalni, elsôsorban Alexandru Cistelecannal, az a megfelelô szellemi közeg megteremtése, ehhez való hozzájárulás. Itt arról van szó, hogy a hagyományos nemzetállami sztereotípiákat nemcsak romániai vonatkozásban, hanem magyar vonatkozásban is le kell építeni. Sok mindent újra kell gondolni. A XIX. századi
hagyományokból is. Például az erdélyi románoknak az autonomista hagyományát, azt amit mi annakidején elôkelôen ignoráltunk, mondván, hogy ez egy osztrák manipuláció.
Objektív módon meg kell állapítani, hogy az egy nagyon racionális tervezet volt
annakidején. Ezt csak példaként hoztam föl. Aminek ma történnie kell Romániában, az egy nagyon komoly kulturális, ideológiai építkezés, ami szerintem a következô években egyre erôteljesebb lesz. És azt is jelentheti, hogy meg fogjuk találni azokat a fórumokat, magyar és román kiadványokat, amelyek ennek a szócsövei lennének.

Magyarországon a vezetô értelmiség foglalkozik-e ezzel a témával? Nincs-e egy olyan vélemény, hogy immár magyar állampolgárként ön túlságosan exponálja magát a témával kapcsolatban?

- Nyilvánosan a magyar értelmiség tudomást sem vett errôl az egész nyilatkozat-ügyrôl. Persze foglalkoztatja a dolog az embereket, de ami nem került nyilvánosságra, arról nem szólhatok. Azt viszont szeretném leszögezni, hogy az, amit én csinálok, az az én személyes szakértôi tevékenységemnek és elkötelezettségemnek az eredménye, semmiféle kormányzati szándékot nem képvisel.

Ebben az egész történetben vannak kifejezések, melyek tóba dobott kôként csobbantak a román köztudat tükrébe, és ott jelentôs hullámköröket keltettek. Ilyen például a devolúció fogalma. Szeretném, ha ezt kifejtené.

- A devolúció Angliában és az angolszász világban használatos terminus. Tulajdonképpen azt jelenti, hogy a központi hatalom bizonyos kompetenciákat átenged helyi intézményeknek. Erre a skót devolúció a legegyszerûbb példa. A devolúció nem föderalizmus. Egy föderális struktúra azt jelenti, hogy a szövetségi állam helyi entitásokból épül föl, mint az Amerikai Egyesült Államok vagy Németország. Ott az állam teljes egészében lebomlik helyi entitásokra. A devolúció azt jelenti, hogy az egységes nemzetállam érintetlenül, intézményesen megmarad, tehát a brit parlament nem egy szövetségi állam parlamentje, de egy bizonyos tartomány számára a központi hatalom kompetenciákat delegál. Kisebb kompetenciákat Wales is élvez. De ettôl Nagy Britannia szövetségi állammá abban a pillanatban válhatna, ha maga Anglia is két, három ilyen szövetségi részállamra bomlana. Egyébként nyitott a kérdés, lehet, hogy ez is be fog
következni. De errôl még nincs szó. Tehát én nem véletlenül használtam ezt a kifejezést Románia vonatkozásában. Tudatában vagyok annak, hogy itt ugyan a történelmi feltételek adottak volnának arra, hogy valamennyi egykori tartomány egyfajta sajátos intézményrendszerrel rendelkezzék, de nem biztos, hogy a Kárpátokon túli területeken hasonló igény mutatkozik ilyesmire. Tehát ezt teljes mértékben a polgárok döntik el. Ha ki fog derülni, hogy Erdélyben - és ezt nem én fogom eldönteni - van egy ilyen igény, máshol azonban nincs, akkor egy aszimetrikus állapot alakulhat ki, amire van nemzetközi példa, éppen Nagy Britannia. Ezt is meg lehet oldani. Tehát nemcsak két alternatíva létezik: a
merev, centralizált nemzetállam és a teljes föderalizáltság. Vannak átmeneti formák, ilyen a devolúció.

Bizonyára sokan nem tudják, hogy ön miként, miért hagyta el Romániát...

- Kénytelen voltam elhagyni az országot. 1988 februárjában házkutatást tartottak
lakásomon, ez a Limes kör tevékenységével függött össze, ami nem politikai jellegû társaság volt. De egyértelmûen ellenzéki. Lényegében egy csoport értelmiségi ebben a körben a kommunizmus utáni helyzetre próbált felkészülni. A securitate nyomon követett bennünket, a házkutatás célja az volt, hogy a Limes kör anyagaira rátegyék a kezüket. A kör tagjai voltak Bíró Gáspár, aki ma szintén Magyarországon él, Fábián Ernô Kovásznáról, Bíró Béla Sepsiszentgyörgyrôl, Balázs Sándor Nagyváradról, az utolsó fázisban Gyimesi Éva Kolozsvárról és még néhányan. A házkutatás után kitettek állásomból, a Kriterion Kiadótól. Gyakorlatilag lehetetlen helyzetbe kerültem. Családostól kértük az áttelepülést, tehát hivatalos úton távoztunk. Tulajdonképpen szívesen megszabadult tôlem a hatóság. Romániával, Erdéllyel szoros a kapcsolatom, hiszen a Teleki László Alapítványhoz tartozó Közép-európai Intézet keretében ezzel foglalkozom.
Viszont ami most történik, az már nem egyszerû szakmai kérdés, hanem annál több. Nekem exisztenciálisan fontos az, hogy Erdélyben mi történik, Magyarország számomra olyan közeg, ahol élek, de érzelmileg Erdélyhez kötôdöm. Ez nem vagy-vagy kérdésként tevôdik fel. A különbözô identitások és kötôdések egymásra tevôdnek. Nem éles alternatívák. Lehet valaki magyar, erdélyi, nyugati, európai, ennek semmi akadálya. Ez a visszatérésem az erdélyi problematikához kulturális-ideológiai síkon részvétel az új erdélyi
identitásnak a megteremtésében. Ha ez a stratégia sikerrel jár, oda vezethet, hogy olyan intézményrendszer alakulna ki, amitôl a magyarok ténylegesen otthon éreznék magukat ebben az országban. Ez a magyarsággal 1919 óta nem történt meg. Lehetsz lojális állampolgár, de érzelmi kötöttséget csak akkor lehet elérni, ha olyan intézményeket tudsz teremteni, melyek valóban kifejezik a lakosság érdekeit. Ez nem dezintegrációs, hanem integrációs stratégia.

(MÁTHÉ ÉVA, RMSZ)