08/05/99

Tanulhatnánk a finnektôl

Beszélgetés Smaranda Enachéval, Románia finnországi nagykövetével

-- Pár hónapja nevezték ki Románia finnországi nagykövetének. Milyen tapasztalatokat szerzett, milyen benyomásokat közvetíthet?

-- Október végén neveztek ki finnországi nagykövetnek, azóta ott vagyok és kiváltságnak tekintem azt, hogy Finnországban tartózkodhatom.
Finnország egy olyan Európai Unió-tagállam, amelyet 1995-ben vettek fel, stabil demokrácia, dinamikus gazdaság és olyan társadalom jellemzi, ahol a másságot tiszteletben tartják és értékként kezelik. Ilyen szempontból számomra egészen különleges tapasztalat és lehetôség, hogy ott tartózkodhatom és Romániát képviselhetem nagykövetként. Jövôre lesz 80 éve, hogy diplomáciai kapcsolatok jöttek létre Románia és Finnország között. 1990 után, és fôleg az utóbbi két évben, amikor nem volt ott román nagykövet, a kétoldalú kapcsolat stagnált.

-- Amikor még csak szó volt arról, hogy esetleg kinevezik finnországi nagykövetnek, ön úgy nyilatkozott, hogy nem megy olyan országba, ahonnan kevesebbet tehet a saját hazájáért, mint itthon, illetve, hogy még nem akar nyugdíjba vonulni. Hogy érzi most, nyugdíjba vonult?

-- Valóban nem vonultam nyugdíjba, ellenkezôleg, habár Finnország egy olyan ország, ahol az ember kipihenhetné az itthoni fáradalmait. Naponta körülbelül 16 órát dolgozom, s nem mondhatom, hogy sok szabad hétvégém volt, amióta ott vagyok. Ez azért van, mert a román--finn kapcsolatoknak új dinamizmust kellett adni. Annak köszönhetôen, hogy röviddel kinevezésem után -- miután több mint 2O évig ilyen magas szintû látogatás nem történt --, Constantinescu elnök és Plesu külügyminiszter látogatást tettek Finnországban, így nagykövetként az elsô pillanattól fogva, vizibilis személlyé válhattam, és rögtön megismerhettem azokat a személyiségeket és intézményeket, akikre épülhetnek kétoldali kapcsolataink. Ugyanakkor már 1999. január elsején Finnország bekerült az EU-trojkába, most július elsejétôl pedig átvette az elnökségi tisztséget. Mivel Románia, valamint négy más társult kelet-európai állam azt remélik, hogy a decemberi helsinki EU-csúcstalálkozón meghívást kapnak a csatlakozáshoz, követségünkre fontos szerep hárul. Nagyon keményen kellett dolgozni, mind politkai szinten, mind a gazdasági és a kulturális kapcsolatok újjáélesztése terén. Most, ha visszapillantok az elmúlt 9 hónapra, elmondhatom, hogy sokat teljesítettünk: politikai téren felélénkültek a kétoldali kapcsolatok (Finnországba látogatott a parlament külügyi bizottságainak két elnöke, a Román Akadémia elnöke, a környezetvédelmi miniszter), májusban felavattuk Románia elsô finnországi tiszteletbeli konzulját, mely alkalommal maga a finn miniszterelnök, Paavo Lipponen is meglátogatta követségünket,a politikai pártok és parlamentek közti kapcsolatokat építettük ki. A kulturális kapcsolatok terén elsô alkalommal szerveztünk Helsinkiben és Turkuban román filmgálát, képkiállításokat, barokkzene-hangversenyt, színházi elôadássorozatot rendeztünk. Tíz év után, szeptembertôl sikerül újraindítani a románnyelv-tanfolyamot a helsinki egyetemen. Ezenkívül a közvetlen emberi kapcsolatok is szépen fejlôdtek: iskolák, nemkormányzati szervezetek, egyházak, testvérvárosok szintjén is.Végre elmondhatom, sikerült Romániát visszahelyezni a finnek érdeklôdésébe. Ebben sokat segített, hogy Finnország bukaresti nagykövetével is rendkívül jók a kapcsolataink.

-- Ön, aki nem hivatásos diplomata, nem ütközött nehézségekbe esetleg kollégái körében, nem tekintették kívülállónak?

-- A stabil demokráciák diplomáciájában hagyomány, hogy hivatásos diplomaták töltik be ezeket a tisztségeket és csak rendkívüli esetekben neveznek ki nem hivatásos diplomatákat. Románia és más tranzíciós országok esetében elfogadják, sôt mondhatnám, elvárják, hogy felfrissüljön a diplomáciai gárda, mivel a múltban elfogadhatatlan konotációi voltak. Úgy értékelhetjük, hogy ez a felfrissülési folyamat gesztust jelent a szilárd demokráciák irányába, ami a politikai reform hitelességét erôsíti. Tehát elégedettséggel fogadta, úgy a finn külügyminisztérium, mint az EU és a NATO-államokat képviselô helsinki nagykövet kollégáim azt a reformfolyamatot, melynek jómagam is része vagyok. Az itthon zajló átvilágítási törvényhez kapcsolódó viták peremén ki szeretném hangsúlyozni, hogy mennyire fontos volna a diplomácia hitelessége szempontjából, hogy a diplomaták ne képezzenek kivételt az átvilágítás alól. Ideje volna, hogy azok a külügyiek, akik kiszolgálták a régi rendszert, távozzanak. Ezt a döntést pozitív jelként könyvelnék el az EU- és a NATO- államokban, mivel ez is megerôsítése annak a vonalnak és külpolitikai opciónak, amely Romániát a NATO és az Európai Unió felé irányítja.

-- Románia számára Finnország nem nagy jelentôségû sem gazdasági, sem politikai, sem kereskedelmi szempontból. Mennyire sikerült önnek felértékelnie ezt a kapcsolatot, annál inkább, mivel jelenleg Finnország tölti be az Európai Unió soros elnöki tisztségét?

-- Nekem volt szerencsém több ízben is Finnországba látogatni, mielôtt nagykövetnek neveztek ki. Nagyon megszerettem és tisztelem ezt az országot és népet, azt a szilárd demokráciát, amit ki tudtak alakítani, azt a hazafiságot, amely ugyanakkor nyitottságot jelent a másság iránt. Annak ellenére, hogy földrajzilag egy kissé távol esünk egymástól, s talán kulturális szempontból is, sok hasonlóság is van a két ország között. Finnország a Nyugat legkeletibb állama. Az a tény, hogy ötven éven keresztül Finnországnak is meg kellett birkóznia a maga módján az egykori Szovjetunió politikai és gazdasági nyomásával, azt eredményezi, hogy Finnország, mondhatnám, az a nyugat- európai demokrácia, amely képes megfelelôképpen megérteni az átmenet nehézségeit és szolidaritást nyilvánítani. Az, hogy Finnország többszínûséget képvisel, hogy két kultúra él ott, a finn és a finn-svéd, olyan tényezô, ami közel hozza a két országot. Mi több, a finnek nagy érzékenységet és érdeklôdést tanúsítanak a finnugor testvérnépek iránt, s mivel Romániában nagyszámú magyarajkú közösség él, Finnországot ilyen szempontból is érdekeljük. Gazdaságilag Finnország egyike a legdinamikusabb EU- országoknak. Amikor odakerültem, Finnország a romániai befektetôk között alig a 39. helyen szerepelt. Ez is kihívást jelentett, úgy hogy mindenekelôtt a gazdasági minisztériumokba látogattam el, felkerestem számtalan olyan potenciális befektetôt, a Nokiától kezdve, amelyeket megpróbáltam meggyôzni, hogy érdemes nálunk befektetni és szorosabb gazdasági kapcsolatokat kiépíteni. Finnország, mint mondtam, fiatal EU-tagállam, az euró- rendszer része és ilyen szempontból inspirálhat bennünket abban, hogy miképpen tehetünk eleget az uniós feltételeknek, de ugyanakkor hogyan védelmezzük saját gazdasági érdekeinket. Ebben a finnek nagyon tudnak európaiak és ugyanakkor finnek lenni.
Románia részére Finnország azért is fontos, mert jelenleg kiemelkedô nemzetközi szerepet tölt be. Közismert Martti Ahtisaari elnök kulcsszerepe a koszovói válság megoldásában, valamint a délkelet- európai stabilitási egyezmény megvalósításában.

-- Gyakran hivatkozunk mi, a magyar kisebbség, a finn modellre a kisebbségi jogok ügyében. Ön ilyen értelemben milyen tapasztalatokat szerzett, s esetleg hogyan próbálja átültetni ide is azt a felfogást, hogy a kisebbségek jogait biztosítani kell?

-- Szerintem mindenki tudja, hogyan mûködik a finn kisebbségi modell és hogy Finnországban a svéd- ajkúak és a lappok milyen státussal bírnak. Ez egész Európa részére modellértékû. Amit kevésbé tudunk mi, közép- európaiak, az, hogy ez egy folyamat eredménye, és hogy léteztek ám nyelvi harcok ott is még a két világháború között, amíg ez a modell kialakult. De ezek a "harcok" is a másság iránti érzékenységgel és pozitív felfogással folytak. Így lehetett elérni és alkalmazni azt a státust, amit most Finnországban látunk és becsülünk: a kétnyelvûséget, a nyitottságot, a tiszteletet a másság iránt. Habár a finnek ezt a modellt is tökéletesíthetônek tekintik és most is nagyon kritikusan viszonyulnak azokhoz a kérdésekhez, amelyeket az állam még nem oldott meg. Ha vannak is még kisebbségi elvárások, erre a többség válasza nem az idegesség, nem a türelmetlenség, hanem legtöbbször a racionális reflexió. Ha a kisebbség felhozza például azt a problémát, hogy apad a svédül jól beszélô finnek száma -- különösképpen az angol nyelv konkurenciája folytán --, erre a válasz rendszerint az, hogy az országelnök, vagy a kormányfô felhívja a finn többség figyelmét arra, hogy a svéd nyelv alapvetô értéke a finn társadalomnak, és ezért védelmezni kell. Egyébként a legfontosabb politikai személyiségek legtöbbször két nyelven -- finnül és svédül is -- szoktak szimbolikusan felszólalni különbözô alkalmakkor. Ennek a többségi magatartásnak az eredménye egy erôs finn patriotizmus a svédajkú finnek részérôl is. Gondolom, ezen el kell nekünk is gondolkodnunk, és amikor a román modellrôl beszélünk, akkor számításba kell vennünk azt a dimenziót is, hogy mennyire lehet egy olyan státust kialakítani a kisebbségi közösségeknek, hogy azt az országot érezzék magukénak, ahol születtek és élnek. Azt nem szabad elfelejteni, hogy a finn kisebbségi modell egy folyamat eredménye.

-- Megpróbálta ezt a mentalitást átültetni Romániába?

-- Elsôsorban a magam részére próbáltam megvilágítani. Nyilvánvaló, ha a küldetésem lejár, ezt a tapasztalatot szeretném valami módon itthon is érvényesíteni. Ez különben szervesen beillik a Pro Európa Liga eddigi eszmerendszerébe.

-- Ön volt az egyik elindítója a bálványosi nyári szabadegyetemnek. Az idén viszont a Pro Európa Liga nem szerepelt a szervezôk között. Mi a véleménye arról, hogy bár egyesek sokra értékelik, mások annyira vehemensen támadják a rendezvényt? Milyen jövôt lát ennek a rendezvénynek?

-- Szerintem ez a kétféle megközelítés mindig megvolt a bálványosi táborral kapcsolatosan, mindig is voltak olyan erôk, amelyek vehemensen támadták a román--magyar közeledést és a párbeszéd minden más formáját. A PEL nyolc évig volt társszervezôje a tábornak és én magam is aktív részt vállaltam minden esztendôben. Az idén, az EU-tag- és társult államok környezetvédelmi minisztereinek találkozója egybeesett a bálványosi nyári egyetemmel. Ezt annál inkább sajnálom, mivel éppen a tizedik évfordulóra nem jöhettem el és nem tehettem eleget a szervezôk kedves meghívásának. Csak itthon értesültem arról, hogy a Táborhoz intézett üdvözlôlevelem nem került felolvasásra. A véleményem az, hogy ezt a tábort folytatni kell. Szélesíteni kell a résztvevôk spektrumát, mert a tábor legerôsebb pontja mindig a román--magyar párbeszéd volt. Ezért jó, ha a hallgatóság is lehetôleg egyenlô arányban román és magyar, valamint ha a politikumhoz továbbra is társul a civil szféra. A bálványosi tábor egyike a legfontosabb polgári és politikai kezdeményezéseknek Közép-Európában, mert kulcsszerepet töltött be a román--magyar közeledésben. Bálványos ôszinte, nyitott szelleme hatott -- és hathat még -- a politikára.

-- Saját diplomáciai jövôjét hogyan látja, mik a tervei az elkövetkezendôkben? És végül, mit üzen a Népújság olvasóinak?

-- Én ezt a küldetést elvállaltam, bár nehéz szívvel, mert életem legfontosabb teljesítményének a Pro Európa Ligát tekintem. Elvállaltam, mert egy olyan pillanatról van szó, amikor Románia elôtt az a lehetôség nyílik, hogy csatlakozzon az EU-hoz, és ebben én is szerepet vállalhatok. Ez összhangban van a PEL tíz évvel ezelôtt, Romániában elsôként megfogalmazott páneurópai értékrendjével. Ezt próbálom megvalósítani nyilván más eszközökkel, mert a diplomácia különbözik a militantizmustól. Semmilyen ellentmondást nem látok ebben, mivel úgy éreztem, hogy azt a kormányt és azokat az értékeket képviselem ott, amelyek egy demokratikus és európai Romániáért próbálnak valamit tenni. Nem gondolok arra, hogy karrierdiplomata legyek. Én egy adott idôszak és momentum diplomatája vagyok. Finnországból úgy látom, hogy ott is sokat lehet tenni az országért, de gondjainkat mégis itthon lehet csak megoldani. Tehát arra számítok, hogy ha egészségem lesz, amikor visszajövök, azt folytathassam, amit itt elkezdtem. Mert igazából a jövônket itthon kell kialakítanunk. Ezt az idôszakot fontos tapasztalatszerzési lehetôségnek tartom a magam és a szervezetem számára, amelyet még mindig társelnöki minôségben képviselek. Merem remélni, hogy decemberben két fontos esemény részese lehetek: Románia meghívásának az EU- csatlakozás folyamatához Helsinkiben és a Pro Európa Liga tizedik évfordulójának itthon. Bevallom, hogy honvágyam van, hiányzik szülôvárosom, Marosvásárhely, hiányzik szûkebb pátriám, Erdély, hiányoznak azok, akiket szeretek és tisztelek. Mindenkinek jobb nyarat kívánok. Azzal a meggyôzôdéssel térek vissza Finnországba, hogy tennem kell és tehetek valamit azért, hogy közelebb kerüljünk Európához.

(Mózes Edith, Népújság)

Ilyennek láttam Marosvásárhelyt...

Nemrég egy magyarországi kirándulócsoportot kalauzoltam végig városunk központi részén, megmutatni mindazt, ami jellegzetesen vásárhelyi és ami egy kb. négyórás városnézésbe belefér. Úgy gondolom, nem érdektelen, hogyan vélekedtek ôk a városról.
El kell mondanom, hogy vendégeinknek van összehasonlítási alapjuk, hisz két történelmi nevezetességû város vonzáskörében élnek: Szigetvár (1566, Zrínyi Miklós) és Pécs (a négytornyú Dóm a XI. századból, középkori városfalak, dzsámi, Hunyadi János szobra, számos reneszánsz és barokk épület stb.) Másrészt többségük nyugatabbra is megfordult; Bécs, Gratz, Rijeka (Fiume), Dubrovnik (Raguza) és máshol, olyan helyeken, amelyek bôvelkednek mûemlék épületekben.
Ugyanakkor próbáltam visszafogott lenni, azaz csak a tényekre szorítkoztam, távol állt tôlem még csak a sugalmazása is annak, hogy amit itt látnak, ahhoz fogható sehol sincs.
Nos, általános vélemény volt, hogy a város -- legalábbis az a része, amit láttunk -- történelmi levegôt áraszt. Látogatóinkat meglepte mûemlékeink nagy részének magyar jellege. Pedig a görögkeleti és görög katolikus katedrálisokat éppenúgy bemutattam, mint a katolikus vagy református templomokat. Arról mi igazán nem tehetünk, hogy ez utóbbiak kissé régebbi keletûek.
A látogatók tetszését fôleg a XVIII. sz. végén, XIX. sz. elején épült paloták ragadták meg: Apolló-palota, Toldalagi-palota, Görög- ház, Teleki-ház, Haller-ház, Kendeffy-ház stb. A vár és a vártemplom méretével és viharos történelmével tett rájuk nagy hatást.
A pálmát azonban két intézmény vitte el: a Teleki Téka és a Kultúrpalota. Elôbbi azért, mert értékeivel, állományának gazdagságával bármely európai nagyvárosba beillene. Persze, arra is figyelmeztettek, vigyázzunk, hogy e páratlan érték továbbra is a mienk maradjon. A Kultúrpalota egészében lenyûgözônek tetszett, az pedig, hogy mindezt annak idején -- sok más jelentôs épülettel együtt -- egy alig huszonötezer fôs kisváros teremtette meg, az valóságos csoda. Mikor felsoroltam a palota alkotóinak nevét, Vanyúr István szigetvári szobrászmûvész kijelentette: ezek mind a korszak legjelentôsebb alkotói voltak, az építôanyag pedig a ruskicai márványtól a Zsolnay-cserépig a kor legjobb minôségét képezte. A mûvész még hozzáfûzte: a stílus, amelyben épült, a szecesszió, újra divat, egy ilyen épület pedig az uniformizálódó világban egy üde színfoltot jelent. (A mûvész úrnak különben még volt egy észrevétele: a vásárhelyi nôk nagyon csinosak. Ez utóbbi észrevételt a társaság férfitagjai élénken helyeselték!)
Gondolom, nem érdektelen egynéhány egyéni észrevételt idézni: Balogh János: a város nagyon hangulatos, jármû-, forgalmi szempontból a belváros kissé zsúfolt. Kellemes meglepetés a gyakori magyar szó és érzôdik a magyaros temperamentum. Ez utóbbit emelte ki Sôrényi Ferenc is.
Varga Mátyás: a Téka óriási értékeket rejt magában, ezt védeni és használni kell. Pays László: a vendégszeretet megkapó. Peti Géza, Patapoklosi falu alpolgármestere, valamint neje szerint becsülendô az, hogy az itteni magyarok megôrizték önazonosságukat és szépen beszélnek magyarul. Sokan elmondták -- nem kérdeztem és nem sugalmaztam -- azt, hogy milyen kár, hogy ez a sok érték nem az anyaországban van, illetve ez a város nem az anyaország része.
Végül pedig Pajzs József bankszakember, Patapoklosi polgármestere: Megdöbbentô, hogy a Kultúrpalotán nincs magyar felirat, és úgy általában hiányoznak a kétnyelvû feliratok. Azt, hogy itt magyarok is élnek, úgysem lehet letagadni. A helyi magyar vezetôk részérôl több civil kurázsira van szükség. A hatóságtól való félelem most is él az emberekben. A román--magyar viszony rendezésében nem kerülhetô meg az a történelmi tény, hogy ez a térség a magyar kultúrának is egyik bölcsôje, és a kulturális értékeket ennek szellemében kell megbecsülni és védeni. Ezek a kulturális értékek, amelyek itt találhatók, az egész európai civilizáció részei, tehát közös kincs. Meg vagyok gyôzôdve, hogy az uniós csatlakozással a helyzet javulni fog, és azt is remélem, hogy Románia ebbôl nem fog kimaradni. Nekünk pedig az a feladatunk, hogy a meglevô kapcsolatokat ápoljuk és fejlesszük.
Így látnak minket mások, így néz ki városunk egy magyarországi átlagpolgár szemével. Persze nemcsak elismerô szavak hangzottak el, hisz történt itt említés az utak állapotáról, az utcák tisztaságáról, a kávé minôségérôl, a tökmagköpködés divatjáról stb. De ne legyünk ünneprontók. Ha vendégeink elsôsorban a szépet és a jót látták meg, örvendjünk ennek.

(Gábor Attila, Népújság)

Megfogyva bár, de törve nem. A csángók eredete

Moldvában csángók jelenleg három csoportban élnek: az északi csángók Románvásár környékén, a déli csángók fôleg Bákó várostól délre, a székelyes csángók Bákó megyében, fôleg a Tatros és a Tázló völgyében.
A csángó megnevezés eredete nem tisztázott. Ezzel kapcsolatban három különbözô nézetet vallanak: egyesek szerint a csángó népnév a 16-17. században született, és azokat a csoportokat nevezték így, akik Erdélybôl származtak és sót vágtak Moldvában. Egy széles körben vallott nézet szerint a csángó szó a kószál, csavarog, vándorol jelentésû csang/csáng ige származéka; a név világosan utal a csángók költözô, telepes mivoltára. A harmadik, legkevésbé valószínû felfogás szerint a csángók egy török, a csánguru törzs leszármazottai.
Ma a csángó megnevezést hasznosnak tartják fôleg a néprajzi megkülönböztetés szempontjából. Ugyanakkor a se ide, se oda nem tartozót, illetôleg a románságtól és a magyarságtól egyaránt eltávolodottat jelenti, magában hordozva az elfajzottság, keveredettség pejoratív jelentéstartalmát is.

A csángók moldvai letelepedése
A moldvai magyarokat a 13. századtól kezdve említik a történeti források. Eredetük kérdése azonban máig sem tisztázott. Elfogadottá az a nézet vált, hogy a moldvai magyarok nyugatról, a Kárpát-medencébôl érkeztek mai településhelyükre a középkor folyamán. A kutatók többsége a csángókat a Szamos-völgyi és Felsô-Tisza-vidéki magyarokkal hozza rokonságba.
Valószínû, hogy a csángók ôsei egy tervszerû magyar birodalmi politika támogatásával érkeztek Moldvába, feladatuk a középkori magyar királyság keleti határainak ellenôrzése, védelme volt. 1241-ben Batu kán szétverte Kunországot, végigpusztította Magyarországot. Mivel egy újabb mongol betöréstôl tartott, IV. Béla újabb magyar csoportokat telepített a Kárpátok szorosaiba és keleti lejtôire, a nagyobb folyók völgyeibe.
A 14. században a magyar királyok védelmi területet hoztak létre Moldvában, kitelepítve fôleg erdélyieket: magyarokat a Mezôségrôl, románokat Máramarosból. Feltételezhetô, hogy a csángó akkor még külön magyar népcsoport volt, amely határvédelmi feladatokat látott el, hasonlóan a székelyekhez. A magyar befolyás eredményeként a kivándorlás Magyarországról Moldvába évszázadokon át folytatódott, megerôsítve a már ott lévô magyarság sorait. A 15. században magyar husziták menekültek a Kárpátok vonalán kívül esô területekre, ahol Husz (Husi) városát alapították. A magyar kivándorlás többé-kevésbé szervezetten folyt. A magyarok Moldvában kereskedelemmel és különféle mesterségekkel foglalkoztak, de a moldvai vajdaságban magas beosztású tisztviselôk is kerültek ki közülük.
A csángók a mohácsi vészig (1526) az erôs, központosított Magyar Királyság védelmét élvezték, hiszen a 15-16. század fordulóján az etnikai szempontból sokszínû Moldva lakosságának legszámosabb nem román népe a mintegy 20-25 ezer fônyi magyarság volt.
A növénytermesztéssel foglalkozó, etnikailag és vallásilag homogén csángó falvak lakosai eredetileg szabadparasztok voltak, a faluközösségek testületileg és közvetlenül, bojári közvetítés nélkül a vajdának adóztak. Valószínû, hogy innen ered a középkori moldvai szabadparaszt falvak népének elnevezése, a rãzes, ami a magyar részes szóból származik.
A késô középkorban a tatárok és törökök fenyegették és pusztították Moldvát, aminek következtében kisebb csángó csoportok visszaköltöztek a Kárpátok védelmébe. Azok a csángómagyarok, akik Moldvában maradtak, küzdöttek identitásuk, nyelvük, kultúrájuk és római katolikus vallásuk megôrzéséért.
A 18. század közepétôl - különösen a madéfalvi veszedelem (1764) után - a magyarok száma Moldvában ismét gyarapodni kezdett. Ekkor keletkezett a székelyes csángó falvak többsége azokból a katolikus székelyekbôl, akik Csíkból, Gyergyóból, valamint Háromszékrôl menekültek ide.
1859-ben Moldva egyesült Havasalfölddel, megalakítva a román államot. Az esemény mellékterméke a román nacionalizmus erôsödése volt. A kisebbségek asszimilálásának új távlatai nyíltak. A csángómagyarok - kezdetleges - anyanyelvi oktatása megszûnt, papjaikat pedig arra nevelték, hogy nemzeti öntudatukat megszüntessék, nyelvüket, kultúrájukat megsemmisítsék. A második világháború után a csángók részére magyar nyelvû iskolákat alapítottak. Ezeket az 1950-es években a hatalom egymás után bezáratta.
A Ceausescu-diktatúra idején kutatóknak nem volt tanácsos belépni a csángó falvakba. A csángómagyarok létezését a román kormány tagadta, fel sem merült annak gondolata, hogy népszámláláskor ôket a "magyarul beszélô román állampolgárok" kategóriájába sorolják.

A hatalomváltás után
Az 1859. évi népszámlálás még 37 823 magyart mutatott ki Moldvában (a római katolikus népesség 71,6 százalékát), az 1930-as már csak 23 886 (21,7 százalék), az 1992-es pedig - a mai megyehatárok között összeírt 4749 magyar katolikus közül a közigazgatásilag Bákóhoz csatolt Gyimesbükk magyarjait leszámítva - mindössze 1800 csángómagyarról tud a moldvai megyékben.
A moldvai katolikusoknak - akiknek legnagyobb része bizonyítottan magyar származású - ma már csak 43 százaléka (103 543 a 239 938 fôbôl) él olyan településen, ahol egyáltalán beszélik még a magyar nyelvet. Ez utóbbi települések mintegy százezer fôs katolikus lakosságának jelentôs része nyelvileg is elrománosodott. A Moldvában élô, magyarul is beszélô csángók számát ma mintegy 62 ezer fôben állapíthatjuk meg, ez a moldvai katolikusoknak csak mintegy negyedét (25,8 százalékát) jelenti.
A csángó falvakban ma is nagyrészt a 15. századi archaikus nyelvet beszélik. A csángó kultúra sok régi, több évszázados elemet ôrzött meg: a nyelv és a nyelvi szokások, énekek, mesék, imák, rítusok, öltözködés, a gyermekek nevelése, élet- és világfelfogások, néhány mesterség, viselkedés stb.
A moldvai magyarok közül sokan úgy vélik, hogy a csángó kultúra egyenlô a lemaradással, ezért folyamatosan eltávolodnak tôle. Az értelmiségi réteg csak most formálódik. A magas végzettségûek nagy része elfelejti származását, mert úgy gondolja, hogy gátolja az érvényesülésben.
A csángómagyarok legnagyobb része falvakban lakik. Az értelmiségi réteg a lakosság 1 százaléka. A falvak 10 százaléka írástudatlan, 40 százaléka félanalfabéta. Magyarul tud olvasni körülbelül 2 százaléka, írni körülbelül 0,5 százalék. A diákok 10 százaléka érettségizik, közülük minden tizedik jelentkezik egyetemre.
A moldvai magyarok általában elég alacsony mûveltségi és civilizációs szinten élnek. Vannak szociális problémák is, mert a munkaképes férfiak 60 százaléka munkanélküli. Az asszonyok nagy része a háztáji gazdaságban dolgozik, patriarchális állapotok között. A családok többsége földmûvelésbôl él, habár a föld kevés és szegény, nincs modern eszköz a megmûvelésére.
A Kárpátok vonalán kívül élô katolikusok szinte semmit sem tudnak származásukról, történelmükrôl. Csak románul olvasnak könyveket, és ezek nagy része jócskán ferdíti a történelmi tényeket. A legtöbb román történész semmibe veszi a csángókra vonatkozó történelmi dokumentumokat. Sok történeti irat, dokumentum tartalmaz leírásokat vagy moldvai magyar vonatkozásokat, de többségük hozzáférhetetlen, magyarországi és vatikáni levéltárakban ôrzik. Ugyanott fellelhetô sok moldvai közösség kérése magyar papra és misére, amelyek mindmáig megoldatlanok maradtak.

Lesz-e magyar iskola Moldvában?
A csángóknak 1990-tôl legitim érdekképviseleti szervük van. A Moldvai Csángómagyarok Szövetségének célja "a közösség képviselete és érdekeinek védelme. Tevékenysége ezért az identitástudat és az összetartozás erôsítése, az öröklött nyelvi, kulturális, mûvészeti és tudományos ismeretek elsajátítása". A szövetség 1990-tôl segítette a magyarul Erdélyben tanulni vágyó csángómagyar diákokat. Ezt a tevékenységet 1992-tôl teljesen átvette a csíkszeredai Domokos Pál Péter Alapítvány.
A Moldvai Magyarság, a csángók havonta megjelenô lapja immár kilencedik évfolyamában jár. Sôt a klézseieknek tavaly szeptembertôl saját kétnyelvû lapjuk is van: Mi Magunkról - Noi Despre Noi. Duma István András klézsei lakos, a helyi lap szerkesztôje annak a csoportnak a fô szervezôje, amely hónapok óta kéri, hogy iktassák be a magyar nyelv tanítását a tantervbe a csángó falvakban. Azonban saját közéleti képviselôk nélkül nehezen mozdulnak a dolgok. A szerény szülôi terv a hivatal minden körmönfont fogását ismerô bürökraták ellenállásába ütközik. A szülôi kérvényeket az iskolában nem iktatják azért, hogy a meg nem tagadható jogos igényt nemlétezônek lehessen tekinteni.
Moldvában valami megmozdult. A klézsei szülôk egy csoportja nem hátrál meg. A Moldvai Magyarság 1997 november-decemberi számából idézve: "újra és újra megpróbálja ledönteni a butaság és értetlenség falát: kitartóan próbálkozik, hátha végre-valahára meghallgatná az ô panaszát is valaki".

Agyagási Levente

A fenti írás megszületése óta eltelt egy kis idô, csak épp a várva várt pozitív változások nem következtek be. 1997 végén a sepsiszentgyörgyi bejegyzésû Moldvai Csángómagyarok Szövetsége Bákóba költöztette a meglévô felszerelést és ott irodát nyitott, amelyet két fôállású alkalmazott mûködtet egy bérelt helyiségben. Az iroda tevékenységébe még besegít kb. tíz önkéntes. (Levélcím: AMCM, 5500 Bacãu, Of. p. 1., C. p. 124., Romania. Tel.: 0040/34/18-82-78.) Az MCSMSZ jelenlegi vezetôje Csicsó Antal (Anton A. Ciceu) alelnök, titkára Duma István András. Az elnöki funkció betöltetlen - nemigen vállalja senki, elsôsorban a hatósági zaklatásokat elkerülendô. 1998-ban megalakult a Via Spei (A Remény Útja) nevû csángómagyar ifjúsági szervezet, vezetôje Farkas János (Ioan Fãrcas).
A Csicsó Antal nevével fémjelzett szövetség tevékenysége új fejlôdési szakaszba lépett a Bákóba való költözés után. Egy hosszu távú, globális terv alapján, összehangolt aprómunkával igyekeznek megállítani a moldvai magyarság asszimilációját s egyúttal megalapozni e népcsoport általános fejlôdését, felemelkedését. Román és angol nyelvû felvilágosító anyagokkal, nem kormányzati szervezetek segítségével, a nemzetközi porondon való megjelenéssel próbálják tudatosítani a hazai és külhoni közvéleményben: kik a csángók és mit akarnak. A központi román államhatalom elnézô nemtörôdömséggel, a helyi közigazgatás ellenséges magatartással, a moldvai román sajtó szélsôséges, agresszív, uszító nacionalizmussal viszonyul az MCSMSZ tevékenységéhez, a csángómagyarok kollektív jogköveteléséhez. Az érdekképviseletüket fölvállaló RMDSZ ímmel-ámmal foglalkozik a moldvai magyarokkal - jellemzô, hogy egy, a távoli Bihar megyében megválasztott ifjú parlamenti képviselônek jutott osztályrészül az állandó kapcsolattartás felelôssége -, s noha a magyar párt három éve részese a hatalmi koalíciónak, Moldvában ma semmilyen szintû magyar nyelvû állami oktatás nincs, a csángóknak nincsenek intézményeik, a jászvásári római katolikus püspökség pedig semminemû anyanyelvû hitéletet számukra nem biztosít, nem engedélyez! Az anyaország támogatása is szórványos, szelektív és esetleges, hivatalosan nem lépi túl a mosolydiplomácia kereteit.
"A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége küzd az emberi jogok érvényesítéséért, azért, hogy anyanyelvünkön tanulhassunk, legalább fakultatívan, és legyen magyar misénk legalább havonta egyszer azokban a községekben, ahol ezt kérik a lakosok" - áll a szövetség bemutatkozó brosúrájában. Az alelnök még szívhezszólóbban fogalmaz: "Nagy szükségünk van támogatásokra, mert Moldvában mi fronthelyzetben vagyunk. A mi bákói irodánk a magyarság egyik legkeletibb hídfôje. A helyzetünk nehéz, több okból is. Saját erôbôl az asszimilációt nem tudjuk feltartóztatni..."

(Erdélyi Napló)