08/26/99

Jó élet volt akkor Bukarestben

A román fôváros nem a hirtelen meggazdagodás délibábját villantotta fel a négyfalusi ember elôtt, hanem a köves talajú szülôföld alig-jövedelmét pótló lehetôséget jelentette. A 30-as évek kapitalizálódó Bukarestje az odavándorlók hagyományos foglalkozásai (szakácsnô, szobalány, kocsis) mellett a kenyérkeresés újabb módozatait kínálta. Ekkor már családostul is odaköltöztek az élelmesebb csángók, s vagy kenyereskedéssel foglalkoztak, vagy valamilyen üzletet nyitottak. Így a háború elôtti években már eléggé népes, zömmel fiatalokból álló csángó közösség élt Bukarestben. Ahogy arra a ma 79 éves Török Ilona emlékszik, mindig érdeklôdtek egymás sorsa iránt, vasárnaponként együtt szórakoztak, de a bajokban is számíthattak egymás segítségére.

– Tizennégy évesen mentem el Bukarestbe, egyedül, aztán az ottani ismerôsök által elszegôdtem cselédnek. Telt-múlt az idô, s megismertem Pistát, a férjemet. Ô akkor egy idevaló csángó ember mészárszékében dolgozott. Amolyan mindenes volt: hozta az árut, feldarabolta s árulta is a húst. '35-ben esküdtünk meg a Sectorul galbenban (úgy hívták akkor azt a negyedet). Szüleinknek nem szóltunk semmit, mert én még erôst fiatal voltam, s nem egyeztek volna bele a házasságba. Emlékszem, az esküvônkön alig egypáran voltak: Köpe János a Nagy útból, egy unokatestvérem s még vagy öten mind nagyfalusiak, akik ott dolgoztak a környéken. Késôbb elszegôdtem egy másik családhoz cselédnek. Itt nagyon megszerettek engem, úgy laktunk ott, mintha családtagok lettünk volna. Egyszer aztán meglátogatott otthonról egy rokonom, s elmesélte, hogy mekkora háborúság van otthon a családban. Apám erôst veszekedik anyámmal, hogy miért engedett el olyan fiatalon Bukarestbe, s hogy ki tudja, eddig mi lett ott velem. Megírtam nekik, hogy legyenek nyugton, mert én jól vagyok, mindenem megvan s gazdámék úgy szeretnek mintha saját leányik lennék. Nos, ennél a családnál vagy három évet laktunk; volt az udvaron még egy kicsi épület s abban. Pista járt ahhoz a bácsfalusi mészároshoz. Reggel négykor kelt, ment húsért a vágóhídakra. Aztán hétkor már nyitották az üzletet. Én továbbra is ott dolgoztam annál a családnál. Közben állapotos maradtam. Emlékszem, egyszer éppen készültem valahova, s hirtelen elfogott egy olyan rosszullét, hogy összeestem. Épp jött látogatóba a mostohatestvérem, s látta, milyen állapotban vagyok, hamar elszaladt, hogy értesítse az uramat. Pista hamar elvitt egy zsidó orvoshoz, s az azt mondta, hogy nagy baj van. A férjem sírt mellettem, mint egy gyermek, hogy valahogy metsen meg a doktor. Három hétig kínoztak, próbálkoztak mindennel, még meleg puliszkát is tettek reám, de végül csak mûtétre kerültem. Az egész belsô részem el volt gennyesedve. Miután kikerültem a kórházból, az uram nem vitt többet vissza a Cezar Boliacba, hanem elvitt az egyik unokatestvéréhez, Kocsis Katihoz. Ô akkoriban az urával együtt kenyereskedéssel foglalkozott.

Miben állt ez a foglalkozás? Kik voltak a kenyeresek?

– A kenyeresek majdnem mind csángó emberek voltak, legalábbis abban a városrészben, ahol mi laktunk. Volt egy német kenyérgyár-tulajdonos, Otto Gagernek hívtak. Az szekereket, lovakat adott nekünk, s azzal hordtuk ki mindennap a kenyeret a körzetünkben, mert minden szekeresnek megvoltak a maga kuncsaftjai. Reggel, amikor bementünk a gyárba, a lovak már be voltak fogva s a kenyér felrakva a szekerekre. Az egy kilós kenyeret kilenc lejért, a kisebbeket öt-hat lejért árultuk. Még tíz-tizenötféle péktermék is volt. Reggel az áruval együtt átadták a listát is, milyen fajtából mennyi van s aztán mi jártuk az utcákat s kiáltoztuk: P~ine! P~ine! Csak kartellára adhattuk a kenyeret; nekünk egyféle, a zsidóknak másféle kartellájuk volt. Minden eladott kenyérbôl ötven bani az eladóé volt, s aztán a kihordásért is kaptunk egy százalékot a gyárastól.

Ez már a háború kitörése után történt?

– Igen, épp ezt akartam mondani, hogy csakhamar a férjemnek is megjött a behívója. Ôt a második sorozatban vitték el, s nem ment ki egyenest a frontra. Szegény Budai Béla, Katusnak az ura azt mondta, berukkol az elsô szériába, mert ha korán elmegy, korán hazaengedik. Hát nem kivezényelték az elsô vonalba, s röviden el is pusztult! Pistát munkacsapatba osztották be, s a front háta mögött dolgoztak. Úgy tudom, Ploiesti környékén tartózkodtak. Én ottmaradtam egyedül Bukarestben, s folytattam a kenyereskedést. Csakhogy egy kicsit nehezebb volt, mert egyedül kellett hajtsam a lovakat s közben áruljam is a kenyeret. Egyszer csak megjött a bátyám. Besszarábiából vásárolt valami lovakat, s azokkal ment haza Bukaresten át. Mondom neki, hogy né milyen szorongatott helyzetben vagyok, mit tegyek. (Akkor már erôsen bombázták Bukarestet). Azt mondta, üljek csak ott nyugton, míg van megélhetésem, mert hamarosan haza fog jönni a férjem, s akkor majd együtt eldöntjük, mi a teendô. Rövid idôn belôl meg is jött Pista. Jól emlékszem, én éppen mentem hazafelé a kenyérgyárból, s ô jött szembe velem a ßtefan cel Mare úton egy nagy disznóoldalassal a karján. Aztán ismét jobb sorsunk volt egy darabig mert együtt voltunk, s jól ment az üzlet is.

Milyen kapcsolat volt a Négyfaluból odavándorolt csángók között? Érdeklôdtek-e egymás sorsa iránt?

– Hogyne érdeklôdtünk volna? Mindig összejöttünk, ha valamilyen alkalom adódott. Aztán a Cismigiuban vasárnaponként táncmulatság volt, májustól késô ôszig. Mi mindig megbeszéltük, hogy melyik kapunál találkozunk, s aztán együtt szórakoztunk egész nap. Emlékszem, hogy amikor megismerkedtem a férjemmel, mindig féltett a többi legénytôl. Ahogy valamelyik felkért táncolni, mindig jött, s elkért tôle. Egyszer meg is haragudtam, mert ô egyáltalán nem tudott táncolni, de mással sem eresztett szórakozni. Akkor aztán azt mondta, hogy no, menjünk haza. Amikor Bukarestbe kerültem, volt ott a szomszédságban egy magánkorcsoma. Már nem emlékszem, hogy hívták a tulajdonost, de azt tudom, hogy ott szoktak mulatni a csángó kômûvesek. Sokszor olyan ropogós, magyar nótaszó hallatszott ki, hogy kedvem lett volna odamenni s velük énekelni. Szóval akkor, a háború elôtt még nagyon szép élet volt Bukarestben. Még amikor a vasgárdisták felléptek, nekünk akkor sem voltak kellemetlenségeink. Inkább csak a zsidókat zaklatták. Mi beszélgettünk, énekeltünk magyarul, soha senki nem kötött belénk. Egyszer emlékszem, hogy mentem egy magyar asszonykával az Obor-piac felé, s hát eszrevesszük, hogy végig követ minket egy férfi. Egyszer aztán megszólal a hátunk megett: "Alta limba nu sti]i?" De az asszonykának is jól felvágták a nyelvét, rögtön visszaródalt neki: "De care vrei? ¥iganeste, nem]este, rom~neste, ca pe toate le stiu!" Erre aztán elszégyellte magát s elsomfordált. Hát minket magyarságunkért ennél nagyobb kellemetlenség nem ért.

Említette, hogy egy idô után férjét hazaengedték a munkaszolgálatból. Mi történt azután?

– Hazaengedték, de a háborúnak még nem volt vége. Mindenfelé üldözték a zsidókat, s a férjem épp egy zsidó kereskedô mészárszékét vette bérbe. Egyszer azt az embert elhurcolták a németek, s mi az üzletével maradtunk. Mit tehettünk volna egyebet, dolgoztunk tovább, mint addig. A férjem ment reggel a vágóhídakra, hozta a húst, én pedig árultam az üzletben. Kezdetben a kicsi fiam is (lehetett akkor vagy 2-3 éves) ott volt velünk, de a háború miatt erôst féltettem, s aztán haza is hoztuk anyósomhoz. Rövid idô múlva Pistát ismét behívták munkaszolgálatra, úgyhogy egyedül maradtam Bukarestben.

Mi késztette hazatérésre?

– Hát elôbb meghalt anyósom, s hazahívtak a temetésre. Neki is volt korcsomája s fûszerüzlete, itt az út felôli szobában, de amikor hazajöttünk, már nem mûködött. Anyósom özvegyen nevelt fel hat fiút és három leányt, s miután mind elszéledtek, egyedül vezette az üzletet s kúrálta a földeket is. Ezt öregségére már nem bírta, s aztán a háború miatt is be kellett hogy zárja az üzletet. Halála után Anna, a férjem egyik húga maradt a házban, s mi neki hagytuk a gyereket. Ismét visszatértünk Bukarestbe, de rövid idô múlva jött a hír, hogy Anna is meghalt. Ott esett össze a kapuban, miközben várta hogy jöjjön valahonnan a gyerek. Így aztán végképp haza kellett jönni. Ez '44 tavaszán történt. Emlékszem, még én tértem vissza a temetés után Bukarestbe, hogy felszámoljam a mészárszéket s kiegyenlítsem a számlát.
Itthon aztán nem nyitottuk ki újból az üzletet, mert már rebesgették, hogy jön az államosítás. Hát nem hozzánk is be akartak tenni erônek erejével egy hatgyermekes özvegyasszonyt? De én hamar a korcsoma helyére sötétkamarát rendeztem be, s azon kívül már csak szoba-konyhánk volt. Így aztán nem volt mit államosÍtani.

(B. TOMOS HAJNAL, RMSZ)