08/26/99

Szándék és következmények az új IMF-hitel kapcsán.
Lyukas hordó, mentôöv és defláció

A címben említett trinom azzal magyarázható, hogy az IMF-hitel elsô részlete, a 73 millió dolláros mentôöv megérkezett. Következhet a hosszú deflációs gazdaságpolitika, hogy megkapjuk a még esedékes 474 millió USD-t. A lyukas hordó a román nemzetgazdaság, míg a defláció az elkövetkezô gazdaságpolitika lényeges stratégiai elvárása, a tömegek hátán.

1994 késô ôszén, amikor a Royal College Agricultural elôadásait hallgattam, tanáraink nem tudták megmagyarázni azt, hogy mi naponta csak 6–7 órát akarunk tanulni a kollégiumban, míg ôk, az elôadók napi 11 órát dolgoztak. Azt mondták, ha a lemaradást be akarjuk hozni, a 8 óra és a szabad szombat luxus, ésszerûtlen és káros lesz a jövônkre nézve. Igazuk lett! A lemaradás kilenc éve nô, az ország költségvetése és gazdasága legjobban egy lyukas hordóra emlékeztet, amibe hasztalan töltik a bort, az értékes nedû jelentôs része kárba vész, elfolyik. A szerkezetváltás, amit kreatív rombolásnak neveztek, legendának bizonyult. Destruktív rombolással állunk szemben: legvilágosabb az állami mezôgazdasági vállalatok esete, a farmok elnéptelenedtek, a földet nem dolgozzák meg, a gyümölcsösök tönkrementek, a géppark használhatatlan. Ezért, de nem csak ezért olyan nehéz Romániának hitelhez jutnia.

Tulajdonképpen ez a nyolcadik hitelmegállapodás. A legutolsó ötöt nem tartottuk be, és 1998-ban, 1999 hét hónapjában nem jutottunk (elônyös) hitelhez.

Az új memorandum elvárásai szerint szinkronizálni kell a költségvetés gazdasági mutatóit a memorandum elvárásaival. Ennek értelmében 38%-os infláció várható, míg a költségvetési hiány, a GDP 3,5% kellene legyen. Folytatódik a szerkezetváltás és a veszteségforrások felszámolása, az új gazdaságprogramot monitorizálják, ellenôrzik és 2000 márciusáig háromszor is felülvizsgálják, hogy Románia hogyan tartja be a felvállalt kötelezettségeket.

Egy kitûnô vallástanár állítása szerint nem az a fontos, honnan merítjük az erôt, hanem az, hogy mihez. A probléma lényege: az új memorandum elvárásai és kategorikus imperatívusza véleményem szerint a defláció, magyarán a fizetôképes kereslet további csökkentése, a pénzügyi politika eszközeivel. A második részlet, amelyért meg kell kínlódni, és talán lehívható lesz 1999 októberében, 130 millió USD. A bajokat, amelyek általánosodtak, fôleg a jugoszláviai háborús konfliktusra vezeti vissza a kormány. Távolról sem ettôl csökken az idén a GDP több mint 5%-kal, a földterületek több mint 40%-a nincs megdolgozva, és az ipar eladósodása és a kapacitás kihasználatlansága vészes.

A kormány várhatja a rendkívüli teljesítményeket, amelyek kilenc év szabad esés után valószínûtlenek, hiszen a mentôöv, amit a lyukas hordóba dobtak, legjobb esetben 73+130 millió USD értékû lesz. Jöhetnek az antihumanisztikus döntések és lépések, amelyek a deflációs politika kemény magja: nincs szó emelkedô bérekrôl, a termelékenység növekedésérôl, a kereslet növelésérôl és jelentôs kamatlábcsökkenésrôl, ezek helyett emelik a petróleumtermékek és az elektromos energia, valamint kávé és szeszes italok árát. A költségvetési intézményekben jelentôs létszámcsökkenéssel és bérbefagyasztással próbálják egyensúlyban tartani a költségvetést. A defláció tipikus és elkerülhetetlen következménye egy elmaradt válságövezetben a termelés és foglalkoztatottság visszaesése, az életszínvonal csökkenése és a kereslet zuhanása.

Lengyel László közgazdász-politológus szerint hosszan tartó szegénységre kell berendezkednünk, és a túlélés kulcsa olyan kezekben van, amelyek, lehet, "enyvesek". A Balkán kapujában a hosszan tartó, elhúzódó szegénység lesz az osztályrészünk, és a kiábrándulás egyre fájdalmasabb.

A most elkezdôdô defláció azért is veszélyes, mert az eddigi gazdaságpolitika növekedésellenes volt, nem serkentette a technológiai haladást, az árversenyt, és zsugorodott a pénzkínálat, általában és minden piacon, és most az évi infláció 38% lehet csupán, hogy megkaphassuk a 2000 januári stand by részletet. Véleményünk szerint ez a hitel nehezen fog megérkezni. A pénzhiánnyal küszködô országok jóval gyorsabban fogják vissza kiadásaikat, mint a gazdagok, elköltik a nekik járó nyereséget, ez általában rontja a növekedés esélyeit és a felzárkózáshoz szükséges technikai és technológiai megújulást. Pedig Romániának növelni kéne a belsô fogyasztást, ami a kilencvenes év színvonala alatt van, mélyül a pesszimizmus, a pénzügyi csôd. A mezôgazdasági terméshozamok és az ásványi kincsek termelési rátája az ötvenes évek színvonalára esett vissza, akárcsak az elektromos áram fogyasztása. Az óriási kihasználatlan termelési kapacitások és az új potenciális munkanélküliség vészcsengô hangjaként szól. Akárcsak a volt államifarmok teljes szétverése, amiben a gyümölcsösök és az állat farmok járnak az élen. A legjobb földek is részben parlagon maradnak, de a lopás folytatódik, s a privatizáció elmarad.

2000 a választások éve lesz, jelenleg az állampolgárok bizalma a politikai szféra egésze iránt megrendült, a gazdaság stagnál, élessé váltak a jövedelmi különbségek, a belsô piac beszûkült, és nincs sok remény a fellendülésre, aggasztó a morális válság: korrupció, visszaélés, hátbatámadás stb. A panem et circenzis igazsága újra esedékes, tehát ha a kormánypárt nyerni akar, 2000 februártól ígérni, adni és áldozni fog a választások oltárán. Ez a terápia ismeretes, Iliescu és csapata kétszer is alkalmazta, sikerrel. A kérdés az, hogy az ilyen várható történések függvényében és ismeretében érdemes-e 6–7 hónapon át kemény deflációs gazdaságpolitikát fenntartani, fôleg azért, mert a közvélemény-kutatások nem adnak okot optimizmusra és választási sikerélményekre a jelenlegi koalíciónak. Készül (talán) az új közép-bal vagy szocdem koalíció, de az RTDP-vel.

A gazdaság és pénzügyek válságos helyzetén túl van egy súlyosabb, morális kérdés is, amit rendezni kéne. Nem történt meg a kommunista rendszer felelôs személyeinek a felelôsségre vonása, az elvett vagyonokat nem adták vissza, a kárpótlások nem jöttek be, az egyházi vagyonokat alig szolgáltatják oda azoknak, akik megdolgoztak érte. Nyilvánvalóan adódik a történelmi analógia: 1923–1929, illetve 1945–49, amikor a magyar egyházak és a földesúri osztály elvesztette vagyonát és földjét, kimaradt az "osztásból " és így a politikai életbe való befolyása jelentéktelen lett. A történelmi tapasztalatokat, bármilyen szomorúak, fel kell dolgozni, elemezni szükséges, hogy levonhassuk a következtetéseket. Az önvizsgálat érvényes és kötelezô a magyar politikai elitre is — bár fájdalmas.

Az ígéretek betarthatatlanok voltak, és így arra a következtetésre jutunk, hogy az IMF-hitellel vagy hitel nélkül, az ezredforduló elôtt a helyzet nem javulhat, sôt, az új deflációs gazdaságpolitikával a munkanélküliség nô és a termelô kapacitások kihasználása romlik. Folytatódik a szerkezetváltás ürügyén a rombolás, de a mûködô rossz helyett nem hódít teret a versenyképes magángazdaság.

Végignézve az utóbbi három év fejleményeit és a közvélemény-kutatásokat, arra a következtetésre jutunk, hogy a közelgô ezredfordulón helyzetünk nem javul, sôt a kemény IMF deflációs program rontja az életszínvonalat, és a túlélés kulcsát nehezebb megtalálni. A problémák elemzése, felismerése még nem megoldás, de egy szükséges nagy lépés a megoldás felé. A kezdeti 1996-os (novemberi) eufóriának vége van. A nagy örömmámornak nem volt fedezete, irreális elképzeléseken és várakozásokon nyugodott. Ilyen nagy történelmi pillanatot, akik ma ötvenévesek, már többé nem élhetnek meg. Fájdalmas, hogy az 1997-ben elôtérbe került vezetô réteg, politikai elit képtelen volt kihasználni a történelmi esélyt. Az értékválság tovább tart: a gazdaság és a társadalom morális kérdésein nehezebb változtatni, mert az új intézményrendszer alig mûködik és fôleg, mert a tulajdonjog reformja nem történt meg.

A rendszerváltás utáni hibákból tanulni kell. Le kell szállnunk a mindennapok szomorú realitásainak a világába. A hordó lyukas, a mentôöv kicsi, de többletmunkával és hittel lehet esély a térnyerésre. A globalizáció imperatívusza megoldhatja és tisztázza Románia rendszerváltási problémáit, igaz, várhatóan több mint tíz év késéssel. A történészeké és igazi közgazdászoké az a feladat, hogy tisztázzák a történelmi távlatokban, hogy ránk nézve áldás vagy átok az új deflációs politika, amit most próbálnak. Hogy kimozduljunk a piacelégtelenségek állapotából, mert ez a válság fô oka: az átállás a tervkényszerbôl a piacgazdaságra.

A jelenlegi gazdaságot és társadalmat úgy kell megértenünk, hogy világos legyen számunkra, miként válik valószínûvé a valószínûtlen esély itt a Balkán peremén. Ez óriási feladat, amely sok munkát, elemzô képességet és doktrinális tisztánlátást követel, mert a devolúció elmélete és a visszaút a kapitalizmusba bonyolult és alig kitaposott (eddig).

Az árszínvonal közel ezer százalékos emelkedése, a krónikus infláció réme és az "orosz példa" megmagyarázza a deflációs program szükségességét (az utóbbi kilenc év sorozatos sikertelenségei után), de emberi szempontból megkérdôjelezhetô, hogy humánus és igazságos-e az, hogy a választópolgár viszi az átmenet keresztjét. 1996 novemberében az akkori elnökjelölt mást ígért nekik, de az eredmény egészen más lett. A csalódás rossz tanácsadó, de a múlttól nem megfertôzött új vezetôktôl többet vártunk, mint a mostani IMF-memorandum és a várható defláció (amibe a politikai elit könnyen beleegyezett, a mentôöv reményében).

Mint közgazdász állítom: hiába ajánlja a Thomson BankWatch az új memorandum alapján készült programot, mint esélyt Románia jobb pénzügyi besorolásához, és monitorizál szüntelenül, ez nem oldja meg a csökkenô életszínvonal, munkanélküliség és a társadalom morális problémáit.

Amíg az új berendezkedés (amelynek intézményrendszerét a következô hét–nyolc hónapban próbálják megreformálni új törvényekkel és szerkezetváltással) nem vezet nagyobb jólét felé, addig a kilenc évvel lemaradt rendszerváltás több szenvedést és áldozatot követel attól a szavazópolgártól, akinek a szavazatára vadásznak és számítanak az új koalíció kovácsai, a régi és az új vámszedôk, a betarthatatlan ígéretek megfogalmazói, akik elnapolják a felelôsségre vonást, és nem tudják megmagyarázni a gazdasági és társadalmi romlás igazi okait.

(Neményi József Nándor, Szabadság)