09/07/99

"Mi nem az ördög útját járjuk"

(Gondolatok Moldváról a II. Külsôrekecsini Tánctábor kapcsán)

A címadó mondatot Fehér Márton, Külsôrekecsin legjobb hegedûse szájából hallhattuk az augusztus 1-8. között Moldvában megrendezett Csángó Táborban. Mielôtt valaki arra gondolna, hogy a prímás ezzel a moldvai csángó emberek igaz hitére, erkölcsi tisztaságára és az évszázados elzártság következtében megmaradt életmódjára — harmonikus együttélésére a természettel — utalt, bizony téved. Az elôbbi megállapítások teljesen igazak, azonban az ott élôk számára annyira természetesek, hogy azokról egyáltalán nem is beszélnek.

A mondatnak van egy másik értelme is, de annak megértéséhez a román nyelvre is szükségünk van. Az erdélyi és magyarországi táncházakban is népszerû moldvai tánc a "Drumul dracului", azaz "Az ördög útja". Így tanulta ezt édesapjától, a kiváló furulyás Legedi Andrástól Legedi László István, aki Külsôrekecsinben kavalra és furulyára tanította a táborlakókat. "Klézsén így mondják, mivel a táncot járva nem a többi táncban megszokott egyenes utat követik lépéseikkel, hanem cikcakkban letérnek arról" — mondta tanítványainak.
A külsôrekecsini Fehér Márton azonban másképp tudja: szerinte a tánc neve "Drumul dragului", vagyis "A kedvesem útja". Egy hang csupán a különbség, mégis mekkora az eltérés! "Az egyszerû hívô ember nem szívesen veszi szájára az ördög szót, tart annak démoni erejétôl. A szeretôjéhez vezetô, sok-sok kitérôvel tarkított útról azonban már szívesen beszél" — vélekedett a prímás.
Hogy mit tegyen szegény táncházas, ha helyesen szeretné nevén nevezni az elôbbi táncot? Az ördögbe is, egyszerû a válasz: ha klézseiesen járja, hívja "Az ördög útjának", ha rekecsiniesen, akkor meg "A kedvesem útjának". És ne feledkezzen el arról, hogy a moldvai csángó táncok nagy része román és magyar hatások keveredésébôl alakult ki.

Mi változott tavaly óta?

A tábori iroda falára egy üres lap is felkerült, arra kérte a táborozókat, írják fel, mit tartanak a legnagyobb változásnak az elôzô táborhoz képest. A válaszokat röviden össze lehet foglalni: a fejlôdést. A kifestett kultúrházat, a beüvegezett ablakokat, a frissen ácsolt ülôkés illemhelyeket, zuhanyozókat. Jó volt látni, ahogy Szarka Marica és táncosai már gyakorlottan mutatják városi vendégeiknek az egymást gyorsan követô lépéseket. A helybeliek vallásos érzületének és szemérmességének is köszönhetô, hogy nem ritka, ha lány leánnyal, fiú fiúval táncol. A helyiek és a táborozók közti beszélgetések is sokkal könnyebben beindultak, ha azonos nemûekrôl volt szó.
Tündik Tamás, a tábor fôszervezôje már a bejelentkezéskor felhívta a figyelmet, hogy a hiányos öltözködéstôl, a római katolikus mise ideje alatti hangoskodástól, a tolakodó viselkedéstôl mindenki tartózkodjon. A tábor hagyománytisztelô rendezvény, befogadóképessége korlátozott, a vendégfogadó családok felszereltsége, a szálláskörülmények szerények.
Szerencsére az intelmeket mindenki komolyan vette, és egyszer sem fordult elô olyan esemény — durvaság, megittasodás, tárgyak eltûnése —, ami a városokhoz közeli rendezvényeken sajnos, gyakori.
Annak ellenére, hogy Sára Ferenc, a gyimesi és moldvai táncok elismert gyûjtôje és oktatója nem tudta vállalni a tánctanítás vezetését a táborban, a közel 50 moldvai táncból a helyi táncosok segítségével több mint harminccal megismerkedtek a tábor lakói. Az énekesek több mint tíz moldvai népdalt tanulhattak meg, a haladó furulyások tíz dallamig jutottak, a kezdôbbek ötöt sajátíthattak el a hét folyamán a foglalkozásokon és az esztenánál a "különórákon". Mindnyájan büszkék lehetnek arra, hogy azokat eredeti forrásból tanulhatták és tudásukat ki is próbálhatták: együtt muzsikálhattak a helyiekkel és a marosvásárhelyi Öves együttessel, valamint Mandache Aurel hegedûssel, Paun Vasile kobzossal és táncolhattak a rekecsiniekkel.

Találkozás nyelvünk és gondolkodásunk régi fordulataival

A táborlakók közül többen is elkezdték gyûjteni a "csángóul" mondott szavakat. Eleinte "nem eröst értették" a helyieket, vagyis "nem talált a beszedjük", de aztán "gyetot" (nagyon) belejöttek.
A Rózsa nénitôl tanult ének is a feltételes módot nem a megszokott "volna" szóval fejezi ki:
"Két pár csizma mi lett lenne, virágom, virágom,
Mik egymásé lettünk lenne, virágom, virágom."
"A vacsora nyolc órakortól kezd" — mondták régiesen a konyhásaink.
"Táncolok veledvel az este" — szólt oda egy helyi fiú az egyik leánynak.
"Mink sokat tréfálkodunk es nem szeretjük a rossz beszédet!" — mondta az egyik rekecsini asszony a szobájuk falán függô, az Utolsó vacsorát ábrázoló kép elôtt. És nemcsak mondta, hanem tetteivel, mindennapi életével bizonyította is: egész nap serénykedett — etette a pisleneket (csirkéket), kézzel csépelte a zabot, gondozta apró gyermekét. Az esti mulatságra pedig annak rendje-módja szerint elkéredzkedett az urától.
A kissé távolabb élô nagypatakiak inkább Szabófalvára és környékére jellemzô eszezését is hamar megszoktuk:
"Moszt az Iszten házába megyünk" — mondták az ottaniak a reggeli mise elôtt.

Katolikus sziget az ortodox tengerben

Az erôsen istenhívô moldvaiak gondolkodására jellemzô a nagypataki temetô fatemploma elôtt egy kôhalomra tett tábla román felirata: "Ha keresztény vagy, a köveket nem viszed el!". És nem viszik el, pedig a temetô kapuja éjjel-nappal tárva-nyitva áll.
"Neveznek velünk bozgornak, mert római katolikok vagyunk" — mondta Legedi István a forrófalvi és klézsei kirándulás során. A "sajnálatos megnevezést" azonban a román katolikusokra is használják, s ez bizonyítja, hogy a "hazátlanság" elsôsorban a nem-ortodox hitre utal.
A papok a pápa és az ortodox pátriárka megegyezése értelmében csak románul misézhetnek az Erdélyen túli területeken — ez az "ára" annak, hogy az ortodox fennhatóságú részeken egyáltalán fennmaradhat egy katolikus sziget. Camilli püspök 1824-ben kiadott parancsa még ma is érvényben van, a szomorú benne csak az, hogy akaratának legbuzgóbb végrehajtói éppen a sokszor szegény csángó magyar családokból kisgyerekként elszármazott és a Jászvásári Papképzôben janicsárként átnevelt páterek.
Ennek tulajdonítható, hogy a rekecsini temetôben csak egy sírfeliraton van magyar felirat: egy 1956-ban elhunyt egyéves gyermek sírkövén.
Ezért "feledkeznek meg" szívesen a román történetírás szakemberei a moldvai települések, földrajzi egységek, folyók nevének magyar eredetérôl (pl. a Szeret és a Tatros folyók esetében).
Ennek a szemléletnek köszönhetô az az 1995-ös könyvégetés Klézsén, amikor a Moldvai Csángó Magyarok közgyûlése elôtt "valakik" azt az álhírt terjesztették el, hogy a gyûlésre érkezô magyarországiak "el akarják venni a nagy áldozattal felépített templomaikat". Az eredmény a magyar ábécés könyvek elégetése lett — mielôtt a felheccelt egyszerû emberek egyáltalán megkérdezték volna a helyi szervezôket, mirôl is van szó. Ilyen egyszerûen és sajnos jól mûködik korunkban is a manipuláció és a rémhírterjesztés.
Az elôbb említett egyházpolitikai megállapodásnak az ismeretében válik érthetôvé, hogy a pápa miért nem reagált a csángók magyar nyelvû papokat és miserendet kérelmezô küldöttségének kéréseire.
A magyar nyelv így válik fokozatosan egy vallásügyi probléma áldozatává. A Bákóban mûködô Moldvai Csángómagyarok Szövetsége, az RMDSZ társult tagjaként nem ért egyet ezzel, de egyelôre nem tehet mást, mint továbbra is segíti az Erdélyben magyarul tanulni vágyó csángómagyar diákokat, Csángó Újságot szerkeszt és hivatalosan is képviseli a csángómagyarok érdekeit. Harcol a magyar nyelvû mise és iskolai osztály bevezetéséért Klézsén és Pusztinán, konferenciát rendez a csángók sorskérdéseirôl, összefogja a csángó civil szervezetek munkáját. Tervet készít a csángómagyarság teljes nyelvi beolvadásának megakadályozására. Reméljük, hogy a magyarországi és nemzetközi szervezetek felfigyelnek a szervezet mûködésére és a jövôben komolyabban is támogatni fogják.
Ne feledjük azonban, hogy ha nincs a félhivatalos elzártság és ott élôk makacs kitartása a nyelvôrzés terén, akkor már nem tudnánk élôben megtalálni a magyar nyelv egy elfeledett, több mint kétszáz évvel ezelôtti változatát, ami sokat segíthet magyar kultúránk ôsi értékeinek megismerésében, régi szokásaink és eredetünk megtalálásában, az Európai Unióba csatlakozásnál is fontosnak deklarált nemzeti értékeink és azonosságtudatunk megôrzésében.
Bízzunk benne, hogy egyszer a ma 250.000 lakosú Moldva is (Románia részeként) bekerül az EU-ba. Reménykedjünk, hogy a magyarul írni és olvasni nem tudó, de magyarul beszélô 62 000 magyar csángó nyelve és szokásai, zenéje, táncai nem vesznek addig a feledés homályába. Legyünk optimisták: ha 50 évig sikerült a szóbeli továbbhagyományozás révén, miért ne sikerülhetne még vagy néhány évtizedig?

(Záhonyi András, Népújság)