09/25/98

Sabin Gherman: Torkig vagyok Romániával, Erdélyemet akarom

Hatalmas port kavart a Pro Transilvania Alapítvány elnökének, Sabin Ghermannak, aki az RTV kolozsvári szerkesztõje is egyben, a Monitorul de Cluj lapban megjelent, Torkig vagyok Romániával címet viselõ kiáltványa. Az alábbiakban a rendkívül színesen megfogalmazott, a fordítónak nem kevés gondot okozó szöveg olvasható.

Torkig vagyok Miticával, a széltolással, a cigánykodással, ami hozzátapad ehhez az országnévhez, hogy Románia. A hatalmat gyakorló mindenféle politikussal beszélgetek, de csak azt hallom: "Már nincs semmi esélyünk". Olvasom az újságokban, hogy a kormánynak volt gondja a 98-as költségvetésbõl Bukarestnek nagyobb összeget leosztani, mint az egész Erdélynek. Utazom a gépkocsival délen és keleten és látom a különbséget, délen jobbak az utak, minduntalan beruházásokat eszközölnek. Sorban állok a fináncnál, a CEC-nél, bárminél, ami az államé és mindenütt csúszópénzt adnak. Csubukot, harácsot. Török szokások, ami nélkül nem megy. És akkor? Én nem akarok kivándorolni csak azért, mert tíz éve nem történik semmi. Csakhogy torkig vagyok Romániával. A szinonímáival. Hõsködéseivel, amelyeknek semmi közük a történelemhez. Mások Michelangelóval vagy Da Vincivel dicsekszenek, miközben nekem a campulungi Neacsu levelét mutogatják. A besúgás képzeletet felülmúló megvalósítása!... Ha valamit most, harmincéves koromban sajnálok, az az, hogy itt születtem, hogy egyike vagyok azoknak, akik azt tanulták az iskolában, hogy ez a nép, "a néb" (boborul), uraim, szüntelen erekcióban állt a történelemmel szemben. Melyik nép? Mi, akik még legalább egyszer sem tanúsítottunk virilitást, mi, akik a hadak beözönlésekor szedtük magunkat és az erdõkbe futottunk, mi, akik elájultunk azokban a szalonokban, ahol a történelemrõl döntöttek, mi, akik egy darab kenyérért szarakodunk és akik nem tudjuk, még milyen szélhámosságot találjunk ki. Ezek vagyunk, foltos ülepûek, rongyos könyökûek; úgy lépünk be a történelembe, mint egy mocskos külvárosi csehóba.

Két böffentés és egy káromkodás között, a nép (néb, uraim) magát kihúzva szónokol Posadáról, Vitéz Mihályról, arról, hogy "éljen és virágozzék Moldova, Erdély és Havasalföld". És ismét egy gyõztes böffentés. Torkig vagyok azzal, hogy szégyelljem magam. Éppen ezért nyugati barátaimnak azt mondom, hogy Erdélybõl való vagyok. Más országból. Altra pacse. Other country. L'autre pays. Torkig vagyok azzal, hogy az összes nem-erdélyi azt mondja: itt Erdélyben gondjaim vannak a magyarokkal. Mert ha õk nem lennének... Hogy az éhség a tudás anyja... Hogy a föderalizálás lenne a legnagyobb veszély, ami rám leselkedik a tömbház sarka mögül, mint egy tyúktolvaj, akiért fizetem az adót. Hogy muszáj meghúznom a nadrágszíjamat, mint Nastratin szamara. A román nép "egysége", "felvirágzása" nevében. Én pedig tíz éve várom a valódi egységet, az erdélyi honatyák egységét, a civil offenzívát ama kevés megmentéséért, ami még megmaradt. És én, aki minden este azért imádkozom, hogy legyen már vége Tõkés Lászlónak a mindenki elleni etnikai abberációival együtt. És mindhiába. Egyelõre.

Néhány ember megvalósította a '918-as Egyesítést. Mások svájci típusú, Magyarországgal, Csehországgal és Ausztriával való konföderációban reménykedtek. Megint mások, mint Slavici, azt mondták, hogy Erdély egyesülése Romániával disznóság, és börtönbe kerültek. Most látni, mi lett belõle. A komolyságot, eleganciát és fegyelmet, amelyek Erdély jellemzõi, elárasztotta a "miticaság", az ordináré balkániság, a tökmag-civilizáció. Romániának esély volt az Erdéllyel való egyesülés, hogy megtanuljon valamit annak szervezettségébõl, értékrendszerébõl. Nem így történt: Románia elnyelte Erdélyt - éppen ezért a nagy sugárutakon három méterenként elcsúszol a flegmákon. Nem én mondom, hanem az, aki egyenlõ az Úrral, Cioran. Sokan szöknek majd az égig, hogy cáfolják a fennebb mondottakat. De: hányan nem mentetek Bukarestbe tele szatyorral, a híres-neves rafia szatyorral, amelyben pálinkásüvegek szorongtak? És nem barátaitoknak vittétek, hanem igazgatóknak, a minisztériumokba, a bezárt magas portákra. És, ha együgyû módra nem vittétek azokat a szatyrokat, hányszor figyelmeztettek rá, hogy Bukarestben fejjel kell ajtót nyitni, mert kezeidet lehúzzák a "csomagok". Bukarest, ez a hely, ahol a tébécés zseni puszilózik az analfabéta milliárdossal, megtanította az egész országot, hogy valamit osztanak. "Húst osztanak", "Tojást osztanak". Osztanak. Puhatestûek magatartása. Itt nincsenek jogok, csak hajlongások. Itt tökmagot esznek és úgy beszélnek, hogy "sokan van", és az utca népe úgy általában megszületik, szaporodik és meghal. Nem tanultak semmit a magyaroktól, nem tanultak semmit az osztrákoktól, nem tanultak semmit a németektõl. Túl hamar tértek át a furculitionról a "Román zászlóaljak, törjetek át a Kárpatokon"-ra. Meglehet, ezért is van az, hogy Erdély legvitézebb "védelmezõi" a Kárpátokon túl születtek. Lehet ezért is ér véget Európa valahol Brassó mellett. Ott ér véget Erdély is. Mivel a nyelvet és a rossz utakat leszámítva nincs semmi, ami közös lenne.

Fel kell ébrednünk. Be kell ismernünk, hogy az, ami most történik, nem más, mint komédia. Méghozzá egy olyan, amelyben a gyermekek csokoládét kérnek, te meg vállvonogatással válaszolsz. Amelyben reszketve keresel támogatót. És olyan, amelyben az utcasarkon susorogsz a rendõrök és a honatyák villáiról. Egy olyan világ, amely arra van ítélve, hogy egyik fizutól a másikig kölcsönbõl éljen. Rá kell döbbenünk, hogy lehet ez másként is. Hogy mások vagyunk. Hogy minden igazán rossz Bukarestbõl jön, a luxusvillákból, amelyekben a politikusok szégyentelenül marakodnak a koncon. Meg kell látnunk, hogy nem a magyarok, a németek vagy a burundiak az ellenségeink, hanem mi magunk, az egyik napról másikra élõk, akik arra vagyunk ítélve, hogy lopjunk és szitkozódjunk az utcasarkon. Nincs mit egymásnak mondanunk; 75 év alatt elmondtunk mindent és 75-ször szegényebbek vagyunk. Egyébként további jó napokat - torkig vagyok Romániával, Erdélyemet akarom.

(Fordította: Gyarmath János, RMSZ)

Érlelõdik a független Erdély gondolata?

Az Erdély közigazgatási autonómiáját zászlajára tûzõ Pro Transilvania Alapítvány elnökének, Sabin Ghermannak az Elegem van Romániából címû kiáltványával "összhangban" újabb cikk jelent meg a Monitorul de Cluj hétvégi számában. A lap vezércikk-rovatában közölt írás kapcsán a szerkesztõség ezúttal megjegyzi: az itt közölt véleményeket a lap magáénak tekinti. Az Erdély problémája - csók a halottnak, avagy megtorlás címû írás szerzõje kifejti: a Pro Transilvania Alapítvány kiáltványára reagáló politikusok és sajtókommentátorok véleménye világosan jelzi azoknak a politikai éretlenségét, hiányos politikai kultúráját, komolytalanságát, akik magukat az ország vezetõinek, illetve a közvéleményt formáló tényezõknek vallják magukat. A szerzõ, Radu C. Bot emlékeztet: 1918-ban az uniót megszavazó erdélyi románok az Erdélynek teljes közigazgatási autonómiát biztosító Románia mellett tették le voksukat. Jelenleg - folytatja - elsõsorban az ifjúság körében erõsödik egyre inkább a térség függetlenségének a gondolata. Bot szerint ezek az autonomista törekvések, amelyek rendszerint válsághelyzetben erõsödnek fel, egyre több erdélyi román értelmiségiben találnak támogatásra, akik elégedetlenek a Bukarest-központú, centralista mentalitással. Egyetemi körökben létezik egy igen erõs liberális vonulat, amelynek képviselõi szerint egyedül Erdély közigazgatási autonómiája, sõt, mi több, a területi függetlenség szavatolhatja a térség gazdasági fellendülését. Az értelmiségiekhez csatlakoznak azok az üzletemberek is, akiket Bukarest pénzügyi politikája megnyomorított. Az egyre inkább kilátástalan jövõjû fiataloknak pedig valóban elegük van a miticaizmusokból, abból a mérhetetlen korrupcióból, mindent behálózó maffiából, amelynek "segítségével" elképzelhetetlen az elõmenetel. Azok a románok, akik torkig vannak attól, hogy állandó célpontjai legyenek a román pártok és a lényegében alig másfél millió magyar érdekeit képviselõ RMDSZ közötti politikai csatározásoknak, megelégelték a sorsuk iránt különben közömbös Bukarestet. Az erdélyi vállalkozók ráébredtek arra: mennyire hátrányos helyzetbe hozza õket a bukaresti kormányok fejetlensége, amelyek képtelenek megteremteni a gazdaság fellendüléséhez szükséges törvényes keretet. Az erdélyi román cégek inkább magyarországi vállalatokkal üzletelnek, kerülve a moldvai és oltyán partnereket, amelyek még a saját édesanyjukat is csõbe húznák - véli a szerzõ. A vélemény-nyilvánítás szabadságának a nevében Bota keményen elítéli azokat, akik Gherman állásából való felfüggesztését és elhallgattatását követelik. Romániának - vonja le végkövetkeztetéseit a szerzõ - olyan körülményeket kellene teremtenie állampolgárai számára, hogy azok okkal ragaszkodjanak szülõhazájukhoz. Az utóbbi idõk eseményei azonban arra utalnak, hogy nincs messze az az idõ, amikor Bukarest csak Havasalföld fõvárosa lesz. Erdély mellett ugyanis Moldva is leválhat, végül is erre utal a Moldvaiak Pártjának megalakulása. (RMSZ)