09/30/99

A „szász" falu - Olasztelek

Nem tudni, hogy a viszontagságos idõjárás vagy a mozgalmas riporttábori éjszakázás okozta a fejfájást, amit Olaszteleken tapasztaltam. Annyit azonban bizonyosan tudok, hogy semmiképp sem a falu okozta.
A Baróttól fél óra járásnyira fekvõ településen látszik a hajdani csillogás: hatalmas régi házak, több tízáras telkek, óriási gazdasági épületek. Óhatatlanul eszébe jut az embernek a Kolozsvárra látogató székelyrõl szóló vicc, aki, meglátva a Bánffy-palotát, csodálkozva kérdezte: ha ekkora a ház, mekkora lehet a csûr?
Amint neve is elárulja, olasz származásúak lakják a falut. Közel a fél falu a Kolumbán családnevet viseli, de számottevõ a Márkó, Markó nevû családok száma is. A nyolcvanesztendõs Kolumbán Béla szerint - akit Albíró néven kell keresni a faluban - már az ezerötszázas évek óta e két család uralja a vidéket. Jelentõs birtokkal még a Bartha, a Balázsi és a báró Daniel családok rendelkeztek. A század közepén az értelmiségi Nagy család is a nagybirtokosok közé emelkedett.

- A nagybirtokok mind felaprózódtak - mondja Béla bácsi -, mert mindenütt sok volt a gyermek. S mivel nem jutott minden gyermeknek birtok, a szülõk igyekeztek taníttatni õket. Ezért van az, hogy szinte mindegyik olaszteleki családból került ki orvos, mérnök, tanár, ügyvéd, irodalmár, mûvész.
Négyszáz évvel ezelõtt még száztizenhárom család lakta a falut. Mára már kihaltak a Sólyom, a Fábián, a Belle és a Beke családok.
A falu központját a református templom és a Daniel bárók kastélya uralja.

- Negyvenkilencben elhurcolták a Daniel család tagjait - meséli Kolumbán Béla. A kastélyt és a birtokot nõi ágon örökölték a Danielek, így lett belõle Szalacsi-birtok. Szalacsi Miklós a háború után elmenekült, és a kastélyt eladta két olaszteleki családnak. E két család pedig nemrégiben kapta vissza a téeszszékházként is mûködõ - így valamennyire eredeti állapotában megõrzött - hatalmas épületet. Homlokzatán ott a Danielek címere. Parkja helyén azonban istállók, gatterek láthatók. Mesélték a faluban, hogy az új kastélytulajdonosok esküvõre készülnek, messze földrõl, a tengerentúlról is várnak elõkelõ vendégeket. így, minden pénzüket és erejüket összeszedve, kitataroztatták, kimeszelték a kastélyt. Ne mondják róluk az idegenek, hogy ágrólszakadtak.
Nem is lehetne ezt a jelzõt ráaggatni az olasztelekiekre, hisz szorgalmas, számítással élõ emberek. A falu lakóit szászoknak csúfolják a környékbeliek. Valóban, kissé szászos a falu építészete, az emberek pedig nem túl bõbeszédûek, de annál szorgosabbak, dolgosabbak.

- Ez egy olyan falu, ahol nem ül meg a cigány - mondja Kolumbán Béla.
Hozzáfûzi, hogy a valamikori járásszékhelyhez tartozott Székelyszáldobos, Bardoc és Erdõfüle. A füleiek juhászattal, az olasztelekiek állattenyésztéssel és földmûveléssel, a bardociak állattenyésztéssel, a száldobosiak pedig fafaragással, erdõléssel, hajdanán pedig vasfeldolgozással foglalkoztak. Béla bácsi szerint az olasztelekiek is a bányászatból éltek a baróti bányák virágzása idején, de soha nem vállaltak föld alatti munkát, inkább a brikettgyárban dolgoztak. A szomszéd falvak lakói ezzel szemben a nagyobb keresettel járó föld alatti kitermelést választották.

- Erõs, gazdag falu volt ez, s ma is az - vallja az olasz nevû öreg székely.
Nem messze a kastélytól magaslik a református templom fehér tornya. Az öreg templom mellett takaros papilak fekszik, látszik rajta, hogy az olasztelekiek megbecsülik papjukat. No meg az is látszik, hogy a tiszteletes jó gazdaember, vigyáz arra, hogy háza, udvara rendes, tiszta legyen.
Tüzes Ferenc református tiszteletes nagyon fiatal. S annak dacára, hogy a szólás szerint senki nem lehet próféta saját hazájában, sikerült elfogadtatnia magát szülõfaluja református közösségével.

- Sok a munka, a küzdés - mondja, de nem panaszképpen. Hívei nehezebben élnek, mint pár évvel ezelõtt, hisz a baróti bányák java része bezárt, a bányászatból élõk állás, kereset nélkül maradtak. A mezõgazdaságból pedig nehéz jövedelmet kihozni. A keserves munka gyümölcse csak a túlélésre elegendõ, a gyarapodásra már nem.
Közel ezer lélek lakja a falut - tájékoztatott a tiszteletes, a reformátusok száma ebbõl hatszázharminc. Mellettük római katolikusok, unitáriusok is vannak. A reformátusok azonban jól megértik egymást a kisebb közösségben élõ más vallásúakkal is. Ennek legszebb bizonyítéka az, hogy amikor Tüzes tiszteletes elõdje megkezdte a korszerû imaház építését a paplak kertjében, az építés költségeinek elõteremtéséhez e közösségek tagjai is hozzájárultak. Elkészülte óta a református imaház isten házául szolgál a katolikusoknak és unitáriusoknak egyaránt, itt tartják õk is miséiket, istentiszteleteiket.
Tennivalói sokaságának okát Tüzes Ferenc így határozta meg:

- Az emberek az anyagi túlélésre rendezkedtek be, tartani akarják a megszokott szintet. Mi lelki síkon kell segítsük õket a szintet tartani. E munka nem eredménytelen, biztató, hogy a nehézségek mellett áldozni is tudnak az egyház, a közösség javára. Itt lehetõsége van az embernek arra, hogy gáncsok nélkül tudjon dolgozni - szögezte le, hozzáfûzve, hogy tevékenysége nem csupán a lelkipásztorkodásban merül ki, hanem minden, a falut, a közösséget érintõ kérdésben segíteni kíván. Ezt el is várják tõle az emberek. Azt is, hogy évente megszervezze a faluból elszármazottak találkozóját.
A tiszteletes ígéretesnek nevezte a fiatalok jelenlétét a falu életében.

- Bár kevesen vannak - mondja -, sikerült a falu magjává, kovászává válniuk. Bár most még segítségre, irányításra szorulnak, már tapasztalható bennük az önálló kezdeményezés csírája, igényük van erre, s tenni akarnak. Szellemileg és fizikailag egyaránt. Gondolkodásmódjuk változik, ez pedig lassan meghozza gyümölcsét is.
Ilyen kezdeményezõ szellemû fiatalok a templom és a kastély közelében lakó Márkó testvérek is. Hatalmas házukat az idegenek gyakran összetévesztik a pár házzal tovább álló papilakkal.
Márkó István és Lajos az illyefalvi LAM-alapítvány által kiírt pályázatot megnyerve, Svájcban szerzett korszerû állattenyésztési tapasztalatokat, az ottani munka alkalmával pedig még kis pénzmagra is szert tettek. A pénzre mezõgazdasági gépeket és felszerelést vásároltak, nem használt autót, használt konyhagépeket, mint sokan mások. Svájcban szerzett tapasztalatuk, gépesített munkájuk s nem utolsósorban irigylésre méltó bátorságuk, kezdeményezõkészségük révén kis farmjuk mintagazdaság lett. Immár harminckét hektár területen gazdálkodnak, negyvenkét szarvasmarhát tartanak. Hogy gazdaságosabb legyen az értékesítés, nemrégiben saját sajtgyárat nyitottak, abban dolgozzák fel a farmjukon termelt tejet.
Büszkén - de nem hivalkodóan - mutatják gazdaságukat a Márkó fiúk. S van is mire büszkélkedniük: istállójuk olyan, mint a patika, földjérõl a puliszkát meg lehetne enni, az állatok pedig olyan szépen gömbölyödnek, hogy öröm nézni. A negyvenkét szarvasmarhából tizenkét tehén, tizenhét üszõ, tizenhárom bika. A Covalacttól hoztak tizenkét osztrák fajtehenet, de a szerzõdésben foglaltakat nem lehetett betartani, így nyolcat visszaadtak.

- Azt bizonyára eladták másnak, féláron - mondják -, pedig mi is megvásároltuk volna. Pénzért, nem tejért. Hisz tízezer liter tejet kellett volna adni értük, de a tej árát befagyasztották hétszázötven lejen.
Van olyan állatuk is, amelyik napi tizennyolc liter tejet ad.
A fiúk birtokot kaptak vissza, melléje meg vásároltak. Négy hektáron silónakvalót, nyolcvan áron törökbúzát, húsz áron takarmányrépát, kilencven áron pityókát termesztenek. Emellett van még búza-, zab- és rozsföldjük, kaszálójuk.
Végül egy kávé mellett a nehézségekrõl is beszámolnak.

- A baj a termények felvásárlási árával van, az állam nem támogatja a termelõket - mondják -, ilyen tejárral nem tud fejlõdni a gazdaság. Svájcban egy liter tej áráért egy liter benzint adnak, nálunk egy liter benzinért öt liter tejet kell leadni. Tavaly például lejben többet adtak a bikaborjú kilójáért élõsúlyban, mint idén. S akkor még hol van az infláció, a dollár-lej árfolyam? Nekünk meg minden költségünk dollárfüggõ. A bikát nem lehet ötszáz-hatszáz kilóra felhizlalni, mert akkor nem lehet eladni.
A falu mezõgazdaságát így jellemezték:

- Sajnos, ma már többnyire csak az öregek foglalkoznak a gazdasággal. Ma vannak, s holnap nincsenek. A gazdaságban dolgozók kilencven százaléka hatvan év fölötti. Az is igaz - teszik hozzá -, hogy immár nagyon sokan vásároltak maguknak traktort, a faluban több mint harminc van.
A Márkó fiúk portájától nem messze, az út túloldalán található egy régi lóistálló. Bán Fodor Pál a gázvállalatnál volt technikus, majd a bányavállalatnál az autópark vezetõje. Ezerkilencszázkilencvenötben gondolt egy nagyot, s noha nem volt vállalkozói tapasztalata, húsfeldolgozó üzemet nyitott az elhagyott lóistállóban. A húsfeldolgozáshoz nem sokat értett, de lassan-lassan megtanulta, hogyan kell felbontani a disznót, s minek mi a neve. Kénytelen volt megtanulni, ha már ebbõl akart megélni. A vállalkozás fejlõdésével, terebélyesedésével felesége is kénytelen volt felhagyni tanítói munkájával. Fiukkal hármasban vezetik a céget.

- Valamelyikünknek mindig itt kell lennie, ha azt akarjuk, hogy menjen az üzlet.
A húsfeldolgozót a LAM-alapítványnál megpályázott pénzbõl indították el, szerelték fel megfelelõ gépekkel, berendezésekkel. A kölcsönt tíz évre kapták, a nyereségbõl törleszteni kell. Bár a kölcsön kamatmentes, a részleteket dollárban kell fizetni. Ez pedig nem kis megterhelés, hiszen nehéz idõk járnak a húsfeldolgozókra is.

- Napi hétszáz kilóval kezdtük - mondja a tulajdonos -, most pedig csak a felét tudjuk megtermelni.
Saját állattenyésztõ farmjukon húsz disznót és tíz borjút tartanak, emellett heti száz sertést vásárolnak fel szerzõdés alapján. A költségek azonban az egekig ugrottak, rövid idõ alatt a fuvardíj kétszeresére emelkedett. Az állatokat pedig a moldvai megyékbõl kell felvásárolni, mert helyben az állattenyésztés visszaesett, az emberek csak saját szükségletükre tartanak egy-két tehenet, pár malacot.
A termékeket Bán Fodor Pálék a csíkszeredai, székelyudvarhelyi, tusnádfürdõi és segesvári üzletekben értékesítik. Az árut saját kocsival hordják ki rendszeres idõközökben, a kereskedõk az áru eladása után fizetnek.
Nehézségek ide vagy oda, Bánék példája biztatás lehet sokak számára.
Bár gazdag falu Olasztelek, lakóinak sok mindenért fájhat a fejük. Valószínû, ezért van a falu határában a Fejmosókút. Kolumbán Béla elmondása szerint a néphit úgy tartja, hogy aki ennek a forrásnak a vizében fejet mos áldozócsütörtökön, annak többé nem fog fájni a feje. Ha ezt én érkezésemkor tudtam volna, nem kellett volna a Béla bácsi fájdalomcsillapítóit megebédelnem...

(Sarány István, Háromszék)