10/10/99

Kalandozások a selyemsárhajón

Exkluzív interjú SZÔCS ISTVÁN íróval, irodalomkritikussal

Milyen felismerésbôl táplálkozott az az igény, hogy Szôcs István író, irodalomkritikus a nem is oly régen, 1979-ben megjelent Selyemsárhajó*) címû könyve, voltaképpen mûvelôdéstörténeti tanulmánygyûjteménye egy újabb, jelentôsen kibôvített résszel, idén s méghozzá gyönyörû új formában ismét megjelenjék?

– Ez a „nem is oly régen" éppen húsz esztendô. Akik ma harminckét évesek, megjelenésekor tizenkét évesek voltak; tehát éppen a mai olvasóközönség gerince nem is vehette a kezébe. Ami ezen kívül érdekes, az az, hogy az utóbbi pár évben hirtelen keresni kezdték; vagyis, félig- meddig kalózkiadásokban is megjelent, én magam is terjesztettem kézi sokszorosításban, „mintegy kézirat gyanánt". Valahogyan nehezen jutott el a megcélzott olvasóréteg tudatáig. Mondjak egy példát: az elsô kiadás borítólapján egy különös, mindenképpen unikumszámba menô szobrocska fényképe volt, egy tollruhás varázslónô, vagy ha úgy tetszik: „sámánasszony", egy ismeretlen mûvész modellje. A könyv elsô megjelenése után több mint tizenöt esztendôvel kérdezte meg elôször egy olvasó, máskülönben szerkesztô és könyvkiadó, hogy az tulajdonképpen mi? Ez elég jellemzô, gondolom.

Az új, a szerzô szerint is jelentôsen kibôvített rész milyen újabb felismeréseket, felfedezéseket tartalmaz? Már a címe is izgalmas: További kalandozások a selyemsárhajón…

– Azok a tanulmányok, amelyekkel most bôvült a kötet, részben a Selyemsárhajóval egy idôben keletkeztek, részben pár évvel ezelôtt. Azért nem vettem fel az elsô kiadásba, hogy ne nehezítsem annak megjelenését, és igazam is lett: amikor ugyanezeket az írásokat két évvel késôb benyújtottam a Kriterion Könyvkidónak, gúnyos visszautasítás volt a válasz. Azóta e tanulmányok egy része, például az elutasított kötet gerincét képezô Számok nyûgében címû írás több folyóiratban is megjelent. Annak a kötetnek egy másik tanulmányát, amely a színek elnevezésérôl szól, ebbe a kötetbe sem vettem fel, mert azóta világszerte sok minden jelent meg e tárgyban: újdonságok – áttekintésükre jelenlegi helyzetemben képtelen vagyok, mindenekelôtt anyagi okokból. A felismerések sem újak: lényegük az, hogy a mûvelôdéstörténet, nyelvészet, különösenaz ôsnyelvkutatás, a néprajz, az antropológia – nem egzakt tudományok. Azért nem, mert rengeteg elôítéleten alapuló feltételezést használnak. Az elôítéletek nagy része a népek között fennálló színvonalkülönbségekre vonatkozik, arra, hogy vannak kultúrateremtô, civilizációt létrehozó, uralomra termett népek, és vannak alkotóerô, szellemi eredetiség nélküli másodosztályú népek. Ami a magyarságot illeti, még ha manapság másképpen is nyilatkoznak egyes újabb történészek és nyelvészek, ezekbôl a tudományokból az derül ki, arra az elôfeltevésre építenek, hogy ôseink ezerszáz évvel ezelôtt „tiszta lappal", azaz négykézláb, a legelemibb mûvelôdési értékek nélkül másztak be a Kárpát-medencébe. Nem csoda, ha ezeket az úgynevezett hiperkritikus nézeteket a környezô országok barátságtalan beállítottságú, rosszhiszemû propagandistái felkapták és kialakították róluk a „vad mongol csorda" képzetét…

Hogyan kötôdik ezen újabb „kalandozások" története is (Bartók Hármaskép, Hekaté, Kôrösi Csoma Sándor arcképéhez, Karácsony nevei, Számok nyûgében – így hangzanak az újabb fejezetcímek) népünk, a magyarság eredetének mítoszához, történetéhez, genéziséhez, mely téma Magyarország ezeréves fennállásának tényéhez is – mondjuk így: ma és most – szervesen kapcsolódik?

– Elôször is, a hivatalos adatok szerint is ezerszáz éves az ország – amely a szó eredeti értelmében államot is jelent – fennállása, noha most a keresztény királyság fennállásának ezredéves ünnepségei alkalmából ebbôl megint le akarunk nyelni egy évszázadot. Ami a kérdés lényegét illeti: a magyar történelemnek számtalan megoldatlan kérdése van, amly az immár elenyészett huszadik század egész folyamán nem volt képes kivívni a hivatalos tudomány érdeklôdését. E kérdések kapcsán én is hivatkoztam azokra a szerzôkre és nézeteikre, akiknek feltûnt, hogy a Kárpát-medence és részben környéke is, már ezer évvel a honfoglalás elôtt, magyar földrajzi neveket hordoz. Elsôsorban folyó neveket, de sok egyéb jellegû helynevet is. A másik székely kérdés: hogy lehet, hogy ez az ízig-vérig magyar népcsoport gyakorlatilag, azaz jogilag majdnem a XIX. század elejéig külön nemetnek számított? És miért változtatták meg Erdélyben eredeti telephelyeiket a XII. században? És így tovább. Vannak a kötetben saját felfedezéseim is, illetve "rábukkanásaim" – de ezek sajnos, hatástalanok. Már az 1970-es évek elején egy cikksorozatot írtam arról, hogy a Képes Krónika címoldalán egy ismeretlen típusú írással kitöltött négy „kazetta" látható, s hogy véleményem szerint ez leginkább óherezmi vagy az ogamikus, ókelta írással volna öszehasonlítható. E cikkek összefoglalását felvettem a Selyemsárhajóba is. Húsz év alatt egyetlenegy megjegyzést sem hallottam errôl, s a hozzáfûzött feltevésemrôl sem, hogy az ómagyarok használtak egy másféle írást is, amely különbözött a rovásírástól. Számos neves tudóshoz személyesen is odaállítottam e kérdéssel, de csak néztek és sem bût, sem bát nem mondottak. De ha már itt tartunk, hadd hivatkozzam a kötetemre, amely érinti ezt a kérdést – amikor a szegény ember a mesében találkozik az ördöggel, ijedtében miért nem tud sem bût, sem bát mondani? … Azért, mert az óegyiptomi hit szerint az embernek három lelke van: a KA a halál pillanatában visszaáll a világszellemhez, a BU lemegy az alvilágba, a BA a sír körül jajgat és bajoskodik. Összefüggésben van ez a bûbájosság szavunkkal, ami eredetileg halottidézést, ördögösséget jelentett. De a Selyemsárhajó vitorlázásai során az is feltûnik a láthatár alján, hogy nem elôzmények nélkül hívták Mátyás királyt az igazságosnak, mivel az óegyiptomiaknál MAAT az igazság istennôje, a MATJI pedig olyasmit tesz, hogy igazságosztó – gondoljunk csak Ludas Matyi nevére… Nos, minderrôl is szól e kötet, sok más minden hátterére rajzolva.

(Kérdezett: KISGYÖRGY RÉKA, RMSZ)

______________
*) Szôcs István: Selyemsárhajó. Erdélyi Híradó Könyv- és Lapkiadó, Kolozsvár, 1999.