10/27/99

A gyülekezetet szeretném építeni úgy, hogy a szellemét se hanyagoljam el

Kiss László a bányavidéken, Lupényban lelkész, dicsôszentmártoni, felesége, Matild dombói. Nôs, egy kislány édesapja, és ahogy a beszélgetésünkbôl kitûnik, családja mellett a hivatása a legfontosabb az életében.
A bányavidék a szórvány olyan része, ahova a lelkészek nem igazán kívánkoznak, és sok ideig nem is maradnak. A Kiss házaspár esete más, ôk már öt éve ott vannak, megszerették a tájat és az embereket.

- Hogyan kerültek Lupényba?

- Én 1994-ben végeztem az unitárius teológiát, ezután két évi gyakorló segédlelkészként oda kell menni, ahova a fôiskola küld. Engem Lupényba helyeztek, akkor még legényember voltam. Abban az idôben vettük a templom épületét, ugyanis korábban kétszer bontották le a templomot, mert a bánya helyezkedett el alatta és veszélyeztette az épület biztonságát. Ugyanabban az idôben kaptuk a kétemeletes papilakot is.
Bár Lupényba helyeztek ki, de az egyházközséghez tartozik Vulkány, Déva, Vajdahunyad és Hátszeg is, ahová mint beszolgáló lelkész járok el. Már kezdetben végiglátogattam a híveket, próbáltam összeszedni ôket, nagyon optimista voltam, úgy mentem oda, hogy lehetôségeim szerint végzem a kötelességemet.

- Milyen a környezet, nehéz volt-e a beilleszkedés?

- A környék nagyon szép, télen lehet sízni, közel van a Parâng-hegység. A bányászok nem rossz emberek. Általában a székelyföldrôl és a Nyárádmentérôl jöttek a bányavidékre a század elején és késôbb, a kollektivizálás idején. A beilleszkedés tehát nem volt nehéz, ott tart a táj, a környék és az emberek, akik tisztességesek és nagyon ragaszkodók.

- És hogyan boldogul a lelkészfeleség?

- Azt szoktam mondani, hogy ahova megy a férjem, oda megyek én is. Az emberek felkaroltak, bátorítottak. Még az elején beindítottuk a nôszövetséget, s késôbb aztán engem ért a megtiszteltetés, hogy az elnöke legyek. Két-három éve rendszeresen összeülünk, varrogatunk az egyházközség és a testvérgyülekezet részére, teadélutánokat szervezünk, s az így gyûlt pénzbôl a templomnak bizonyos dolgokat vásárolunk. Találkozóinkat a papilak tanácstermében szoktuk rendezni, de mivel ez a város szélén van, nehéz megközelíteni. Felmerült az ötlet, hogy ezután minden alkalomkor más-más nôegyleti tagnál találkozzunk. Nagyon jó a viszonyom a tagokkal. Sokan közülük nagyszüleim lehetnének. Tisztelettudók, ragaszkodók, jó velük együtt lenni.

- Vannak-e olyan fiatalok, milyen azokkal a lelkész házaspár kapcsolata?

- Kevés fiatal van a bányavidéken, ugyanis a fiatalok elmennek iskolába más városokba, és az iskola elvégzése után már nem térnek haza. A férfiak bányászok, a nôknek pedig nincs sok választásuk, hiszen a szövödén, selyemgyáron, tanügyön és egészségügyön kívül más munkalehetôség nincs, így semmi sem tartja ott a fiatalokat. A gond tehát az, hogy folyton fogyunk és gyerek is kevés van.

- Az Egyesült Államok melyik részén tartózkodott a Kiss házaspár, mivel teltek ott a napok? Hogy jutottak ki Amerikába?

- A Starr King School által biztosított ösztöndíj segítségével, az unitárius teológia ajánlásával. A két intézet közötti kapcsolat már a világháború elôtt is létezett, '94-tôl látogatnak ki a lelkészek Amerikába, én voltam a negyedik ösztöndíjas. Kolozsváron vizsgáztam gyakorlati teológiából és angol nyelvbôl. Ott- tartózkodásunk idején több amerikai egyházközség, valamint a lupényi és a vulkányi testvérgyülekezetek is támogattak. Egy évig voltunk kint.

- Melyik részén voltak az Egyesült Államoknak?

- Berkeley-ben, amely San Francisco keleti részében található, híres egyetemi város. Itt lehetôségem volt, hogy különbözô szakcsoportokban tökéletesedjen, és persze mindemellett a nyelvtudásom is tökéletesítsem. Eljártam olyan elôadásokra is mint lelkipásztori gondozástan, vagy egyházszervezés. Szükségesnek tartom azt, amit Amerikában már gyakorolnak: felajánlják az embereknek, hogy ne csak a papot, hanem a lelkészt is lássák benne. Gondjaikkal, panaszaikkal forduljanak bizalommal hozzá. Ott hivatalos órák vannak, amikor csak kimondottan ezzel foglalkoznak. A lelkészt a teológiai évek ideje alatt pszichológusként is felkészítik.

- A kinttartózkodás alatt a gyermekáldás is bekövetkezet. Hogyan készülnek fel erre az Államokban?

- Mi 1998 nyarán mentünk ki és 1999. január 18-án született Anna-Andrea - meséli büszkén az anyuka. Mivel a család gondja a gyerekáldás és a nevelés, így együtt jártunk el a felkészítôkre, ahol mindenre megtanítottak, ami a szüléssel kapcsolatos. Választási lehetôségem volt, hogy hogyan kívánok szülni. Ott természetes, hogy egy hónappal a szülés elôtt elmegy a fiatal pár az általuk kiválasztott kórházba, ahol bejárják az intézményt. Bemutatják a kórházat, a szülési módszereket és minden más dolgot, ami a szüléssel kapcsolatos és közülük a kismama azt választja, ami neki a legmegfelelôbb. Én külön szobában szültem, ami valóságos hotelszobának illett volna be. Nem volt klór vagy egyéb fertôtlenítô szag, kellemes és bartáságos volt minden. - Négyen voltunk ott a szülésnél - szól közbe az apuka -, Matild, a szülésnô, a családorvosunk, aki minden alkalommal részt vesz a szülésnél, és jómagam. A legcsodálatosabb érzés az volt, amikor elvágtam a köldökzsinórt. Az elején én is nagyon féltem, elôadásokra jártam, ahogy közeledett a szülés idôpontja, állandóan gyomoridegem volt, távol voltunk a családunktól, szüleinktôl, de amikor láttam a körülményeket és magát a hozzáállást, megnyugodtam valamennyire. Végtelenül figyelmesek, ha az anyáról és a babáról van szó. Két nap után kiengedték a kórházból ôket, de ellátták még két hétre való dolgokkal a babát.

- Hogy teltek az elsô hetek?

- Kocs Júlia, aki ugyancsak kint tartózkodott abban az idôben, egy hétig volt nálunk és segített Matildnak. Az oaklandi gyülekezet karolt fel, minden este hoztak meleg ételt. Mi a többit rendeztük, én fôztem, mosogattam, mindenben segítettem Matildnak. Öt nap után kivittük a babát és három hét múlva mentünk templomba. Nagyon ügyes kislány, s mivel az Egyesült Államokban született, amerikai állampolgár.

- Az Amerikában tanultakat hogyan lehet itthon felhasználni, és melyek a lelkész házaspár további tervei?

- Angolnyelv-tudásomat szeretném "értékesíteni", mégpedig angolból magyarra fordítani, angolt tanítani, amit eddig is csináltam, és a kapcsolatokat ápolni. Szeretném, ha a lupényi a papilakban néhány vendégszobát alakítanánk ki, mivel van erre lehetôség. A lelkipásztori gondozást szeretném alkalmazni, prédikációban vagy a személyi kapcsolatokon keresztül. A petrilai öregotthont kellene rendbehozni, van remény, hogy külföldi segéllyel ez sikerülni fog. Az istentisztelet utáni társalgási órát is megpróbálnám bevezetni a hívek beleegyezésével, mindenképpen a gyülekezetet szeretném építeni úgy, hogy a szellemét hanyagoljam el.

(Csíki Zita, Népújság)