10/29/99

A sokarcú whiskys

– Az utolsó élettárs vallomása –

Ambrus Attila egykori élettársa, akivel közel két évet töltött együtt letartóztatása elõtt, Gyergyószentmiklóson él. Hogyan látta õ a híres-hírhedt wiskyst?

1997-ben kezdõdött...

1997. december 19. volt, Csíkszeredában dolgoztam egy éjjeli mulatóban. Érdekes volt a találkozás, rögtön felfigyeltünk egymásra. Néhány óra és azt hiszem, hogy néhány deci whisky kellett ahhoz, hogy odajöjjön hozzám és megkérdezze: beszélgethet-e velem.
Az arca sok mindent elárult. Volt benne durvaság, volt erõszak. Jóképû volt, ezt el kell ismerni. Férfias, mégis tele tapintatossággal, figyelmes volt. Ügyelt arra, hogy beszél, hogyan ejti ki a szavakat. Talán minél többet maga mögött akart hagyni a múltból, óvakodott, hogy hasonlítson régi önmagára.
Hazavitt autóval, és attól a perctõl szinte megszakítás nélkül együtt voltunk. Korán bemutatott a pótszüleinek, éreztem, hogy befogadtak a családba. Sokat mesélt magáról, a gyerekkoráról. Mesélt az apjáról, akit nem szeretett, de el kellett fogadnia, mert voltak alkalmak, hogy ha levitte a szemetet azért verte meg, ha nem vitte le, akkor az volt a baj, ha éjszaka olvasott, akkor azért kapott ki, mindaddig, amíg ki nem harcolta magának a tekintélyt. Mesélt kisebb lopásairól is: levitte az üres üvegeket az önkiszolgálóba, onnan pedig egy-két üveg sörrel többet hozott magával.
Rengeteget olvasott. Kisgyerek korától tudta, hogy ki Emiliano Zapata, érdekelte Rózsa Sándor. A napi sajtónak a zömét megvásárolta. Így utólag nem is csodálom.

Februári nyaralás

Januárban visszament Magyarországra, azt mondta, valamit el kell intéznie, és ha végez, elvisz nyaralni. Februárban mentünk a Maldive-szigetek egyikére. Földi paradicsom volt. Megtanított búvárkodni, halakat néztünk, csigákat gyûjtöttünk. Nem beszélt idegen nyelvet, én fordítottam neki, ha idegenekkel elegyedtünk szóba. Utólag kiderült, az volt a szerencsém, hogy nem volt kaszinó a szigeten... ez az egyetlen szenvedélye. Hazaértünk a szigetekrõl és eldöntöttük, hogy megpróbálunk együtt élni. És akkor kezdõdtek a szürke hétköznapok.

Magas mércét állított

Már az elején kialakította bennem azt az érzést, hogy nem felelek meg neki, nem érem fel õt. Nem tudom, mibe került, hogy ezt közölje velem. Lehet, hogy egy-két pofonba. Én tényleg nem akarok rosszat mondani róla, de megtörtént, hogy kemény pofonok árán értette meg, mit akar. Szeretett adni, de ezt nagyon sokszor a szememre hányta. Én olyan megjegyzést is kaptam, hogy a csodás terepjárója miatt vagyok vele. Amikor dühös volt, nem sikerült neki valami, felsorolta az összes hibámat. Talán amikor banklátogatásra készült – nem akarom rablásnak nevezni – akkor volt idegesebb. Bár nagyon jól megtanulta palástolni érzéseit.

Egy pofon – okulásként

Az elsõ verekedés abból adódott, hogy én a kagylóban felejtettem a hajszálakat. Pedig nem volt tisztaságmániás. Szerette a rendezett rendetlenséget. Amikor megjelent az elsõ pofon, az elsõ kiabálás az életemben, akkor megrettentem. Tudtam, hogy jön a következõ, mert amikor megindul a zuhé a hegy tetejérõl, akkor nincs megállás. Talán megérezte, hogy félelem van bennem. Azt is rámfogta, hogy félelembõl vagyok vele, félek szembeszegülni. Tényleg nem volt bátorságom. Amikor megrebbent a szemem és felemeltem a kezem védekezésként, látszott rajta, hogy örömét leli abban, ha valaki megijed tõle.
Amilyen könnyen elcsattant a pofon, olyan nehéz volt bocsánatot kérni. Csupán egyszer ijedt meg, amikor meglátta, hogy néz ki az arcom. Akkor orvoshoz is kellett volna mennem, nyolc napon túl gyógyuló fejsérülésem volt. Könnyen tudok már errõl beszélni. Megõriztem az emléket, mert megtörtént, de már nem bánt, nem fáj.

Honnan volt pénz a házban?

Nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy sportol. Meccsein, a teniszpályán meggyõzõdtem, hogy ez nagyon sokat jelent neki. Arról viszont nem tudott meggyõzni, hogy a kapusfizetésbõl gyûjtögeti pénzét. Az elsõ nyaraláson fel sem merült a kérdés, hogy honnan van rá pénze. Késõbb kiharcolta, hogy a pénz tabutéma legyen. Van, és kész. Mindig megkérdezte, van-e elég pénzem, nem kellett kérnem. Voltak napok, mikor mondta, hogy nem tud adni, de másnapra hozott. Pontosan tudtam mire, mennyit kell költeni, mert nem éltünk azért nagylábon. Nem ettünk kaviárt, halat minden második nap. Olcsó éttermekbe jártunk. Szerette a kifõzdéket, ahol sokat és finomat adnak.
Szerette, hogyha fõztek neki. A konyha azon az elven mûködött, hogy ha valamit meg akarsz csinálni, csináld meg becsületesen. Legyen benne minden, ami kell. Kiszolgáltatott voltam, csak a háztartást kellett vezetnem, nem dolgoztam. Függtem tõle.
Igyekeztem mindig azt tenni, ami jó neki. Ha õ úgy szerette a bablevest, hogy egy kiló füstölt csülök legyen benne, akkor egy kilót tettem bele.
Az autóra viszont sokat költött; mindig ékszer kellett legyen. Amíg együtt voltunk, háromszor cserélt kocsit.

Lepasszolt Évához

Egykori barátnõit nem ismertem személyesen, csak az egyik asszonykát, Évát, aki egykor élettársa, késõbb üzlettársa lett. Attila egyszer említette, hogy befektet Éva-üzletasszonyhoz, és megforgatja a pénzét... aztán gyorsan áttért valami másra.
Arra törekedett, hogy Évával jó kapcsolatot alakítsak ki. Próbált rávezetni, hogy elõdöm nem akar nekem rosszat. Tényleg, nem voltak Évának rossz szándékai, csak én nem tudtam valahogy megbékélni vele. Fõként mikor eljöttek az idõk, hogy egy-két napra ki kellett költöznöm hozzá, Érdre. Olyankor Attila arra hivatkozott, hogy hokimeccsre mennek, biztos helyen akar tudni, és úgy ki volt alakítva, hogy nekem, kis naivnak semmi ne tûnjön fel. Évához lepasszolni akart, amikor neki dolga volt. Feltételezem, hogy egy ilyen "munka" elõtt az ember olyan, mintha belülrõl kicserélnék, biztosan nem bírt volna elviselni a környékén.
Amikor értem jött, öröm volt az arcán... biztos volt oka örülni, hogy viszontlát. Ez egy párszor fordult elõ. Azt sem tudom, hány ilyen... betörést követett el, amíg együtt voltunk. Utólag visszagondolva: nem tudtam, és nem fájt fejem.

Kockázat, kihívás, szenvedély

Moziba jártunk, megtanított biliárdozni. Kemény pofonok árán. õ nem arra született, hogy másokat tanítson. Erõs keze volt... Pontosan kiszámította, hogy ahol van biliárd ott van rulett is. Egy húszas, ötvenes mindig elment. Elfajult jobban is a helyzet: éjszaka kellõs közepén hazajött és elvitt százezer forintot. Tudtam, hogy kaszinózik. Nem akarta elpazarolni a pénzt, õ csak azt látta, hogy játszik. Szenvedély, kockázat... volt tétje. A nyereményt soha nem tartotta meg. Az egy újabb kihívás volt, hogy folytassa.
Amikor elkapta a gépszíj, engem is elvitt. Mindig veszekedés lett a vége. Hazahívni nem lehetett. Ott ültem mellette zárásig, hajnalig. A könyvben õ is említi, azt szerette bennem, hogy nem akartam megváltoztatni. Ha részeg volt, megfürdettem, vacsorát tettem elé. Sok sört ivott. Töményt akkor, ha le kellett vezetni a feszültséget, és a cigaretta, a sör nem volt elég, elõkerült a whisky is.

Elküldött és visszahívott

Júniusban kertes házba költöztünk. Gyönyörûség és kínszenvedés volt rendbe tenni a lakást. Azt figyelte, hogy melyik sarokban nincs pókháló, melyik ablakon van ujjlenyomat. Furcsamód, ezeket észrevette. Fenyõket ültettünk az udvarra, édesanyámat is meghívtuk egy hétre. Attila Szlovákiába indult edzõtáborba. Készülõdött, és én elfelejtettem útravalót csomagolni neki. Összevesztünk, arra kért, hogy mire hazaér, ne találjon a lakásban. Összecsomagoltam, és autóbusszal hazautaztunk. Két nap múlva jöttek a hírek. Attilát mentõn hozták haza; egy verekedésbõl származó fejzúzódása volt, törött bordája. Szüksége volt rám, és hiába fogadkoztam, hogy soha többé Attila, nem akarok pofont, kiabálást, megesett a szívem, visszamentem.

Miért pont engem?

Mikuláskor újra összevesztünk. Az ünnep annyira lekötött, hogy elfelejtettem elmenni a hokimeccsre. Buliban találkoztunk, hajnalok hajnaláig nem szólt hozzám. Nagyon megbánthattam, hogy nem mentem el a meccsre. Hazáig, azt mondhatom, le sem vette rólam a kezét és sorolta a hibáimat. Másnap már nem haragudott. Azt mondta, soha senkit nem tudott megütni. Miért pont engem?

Don, a bernipásztor

Mindketten gondoltunk a gyerekre. õ szerette volna, de ugyanakkor félt is tõle. Érezte, hogy korai, reálisan látta a világot, bár nagyon vágyott egy családra. Rossz kedvében azzal vádolt, hogy nem akarok neki gyereket szülni, de õ sem akarta igazán.
Egy kutyust vásárolt nekem, egy bernipásztort. Büszke volt rá, úgy neveltük, mint egy gyereket. Mikor beteg volt, Attila ott sírt mellette. Hát ilyen volt õ.

Kihûlt az ágy

Februárra újabb napfényes nyaralás következett, Madagaszkár melletti szigeteken. Csúnya vitánk volt ott, neki úgy tûnt, hogy én többet beszélek az idegenekkel, mint amennyit neki fordítok. Úgy érezte, át akarom venni a helyét. A vita eltávolított egymástól, mégis úgy látom, hogy a titkári állásom jelentette a kapcsolat végét. Egy ügyvédnél vállaltam munkát. Úgy látta, kicsúszom a kezei közül. Kihûlt az ágy is.
Egy napon elmondatta velem – mert neki nem volt mersze kimondani –, hogy legyen vége. Megengedte, hogy nála éljek, amíg rendezem az életemet. Akkor már a szó szoros értelmében nem voltunk együtt.
Egyszer egy ismerõsöm meghívott színházba – ezt akartuk megbeszélni egy gyorsétkezdében, amikor Attila utánam jött. Köszönés nélkül kérdezte: ugye majd hazajössz? Féltem hazamenni. Csak arra nem számítottam, hogy kést fog a torkomhoz...
Kirúgott. Csak azt vihettem magammal, ami az enyém volt. Egy barátnõm fogadott be, és akkor Attila számára megszûntem. Utolsó mondata az volt, hogy reméli, csak a pokolban találkozunk.

Pokoli találkozás

Nem kellett sok idõnek eltelnie, hogy találkozzunk a pokolban, a börtönben.
Amikor üzent, hogy látni szeretne, másfelet dobbant a szívem. Sem egyet, sem kettõt. Egy irodában találkoztunk. Levették kezérõl a bilincset, egyórányit beszélgettünk, de eszembe se jutott megkérdezni, hogy mit, miért tett.
Mesélte, hogy csomagokat kap idegenektõl, üzenetekkel van tele a vécé fala. Bántotta, hogy emberöléssel akarják vádolni. Nem sírt, mert õ azt nem engedi meg magának, de potyogtak a könnyei. Akkor tényleg õszintén beszélgettünk.
Késõbb levelet írt nekem. Éppen válaszolni akartam, mikor fõnököm rajtakapott, hogy nem a munkámat végzem, és kirúgott. Attila a munkahelyembe került.
Nemsokára hallottam, hogy megszökött, aztán jöttek a kihallgatások...

Valamikor, valahol...

Nagyon felfújták az ügyét. Az emberek nagy része már elfelejtette, hogy bûnt követett el. õ egy sérült ember, de tehet arról, hogy ilyen helyzetbe csöppent bele. Most nem tudom, merre járhat. Nem bírja a bezártságot. Bár emlegette, hogy egyszer kiköltözik a hegyekbe és remeteként él, de neki emberek közt a helye.
Mindig azt mondta nekem, hogy felejtsem el a rosszat, csak a jót õrizzem meg. Remélem, ezt egyszer õ is megteheti.

(Balázs Katalin, Hargita Népe)

A whiskys Ambrus Attila rablásai

1993. január 22.: XI., Villányi út 72. – postahivatal, 460 000 forint
1993. március 12.: II., Hûvösvölgyi út 137. – postahivatal, 667 000 forint
1993. május 3.: IV., Árpád út 75. – Budapest Tourist, 1 800 000 forint
1993. augusztus 28.: VII., Orczy út 44. – postahivatal, 3 300 000 forint
1993. szeptember 7.: XVII., Pesti út – Nagykáta és Vidéke Takarékszövetkezet, 3 500 000 forint
1993. november 3.: Nyugati téri aluljáró – Budapest Tourist, sikertelen kísérlet
1993. december 27.: XI., Villányi út 52. – Kolibri utazási iroda, 407 000 forint
1994. február 2.: I., Mária tér 1. – Mór és Vidéke Takarékszövetkezet, 1 000 000 forint
1994. március 21.: IX., Ráday utca 59. – Bakonyvidéke Takarékszövetkezet, 4 562 450 forint
1994. július 21.: VI., Ó utca 15. – Eurotours utazási iroda, 800 000 forint
1995. január 12.: IX., Ráday utca 59. – Bakonyvidéke Takarékszövetkezet, 2 800 000 forint
1995. július 27.: III., Lajos utca 68. – Pilisvörösvár és Vidéke Takarékszövetkezet, 2 800 000 forint
1996. március 25.: XI., Kemenes utca 1. – postahivatal, 9 539 000 forint
1996. augusztus 29.: XI., Fehérvári út – postafiók, 5 500 000 forint
1996. szeptember 24.: XXII., Grassalkovich út 128. – OTP, 9 000 000 forint
1996. november 21.: Budakeszi – OTP, 13 600 000 forint
1997. január 15.: Budakeszi OTP, 7 090 000 forint
1997. március 10.: Békásmegyer – OTP, 9 635 000 forint
1997. március 10.: Kelenföldi pályaudvar – postahivatal, 3 965 000 forint
1997. május 29.: XXIII., Grassalkovich út 128. – OTP, 28 000 000 forint
1997. december 16.: XXIII., Grassalkovich út 128. – OTP, 11 000 000 forint
1998. február 5.: XI., Irinyi utca – OTP, 5 000 000 forint
1998. március 11.: Békásmegyer – OTP, 5 000 000 forint
1999. január 5.: Kõbánya, Újhegy sétány – OTP, 240 000 forint
1999. január 15.: II., Frankel Leó utca – OTP, 18 000 000 forint (ekkor fogták el, s ezt a pénzt megta- lálták nála)
A vizsgálati fogságból való megszökése, azaz 1999. július 10. után elkövetett rablások:
1999. július 29.: XXIII. kerület, Grassalkovich út 128. – OTP több mint 2 000 000 forint (szakértõk valószínûsítik, hogy õ követte el)
1999. október 18.: XVIII. kerület, Üllõi út – OTP, mintegy 10 000 000 forint.