11/11/99

Hollandiából Szérre tekintve - "Ha fiatal lennék, biztos nem ülnék ebben a sáros kis faluban"

A széri Gombos Irénke, falubelijeihez hasonlóan eddigi élete során ritkán lépte át a település határát, a legmesszebbre ilyenkor is csak Szatmárnémetiig jutott el. Téesz–nyugdíjasként nem is álmodott arról, hogy valaha idegen tájakat megismerhet. Márpedig: nemrég tért haza Hollandiából, 17 napos utazás után.
Az egész úgy kezdôdött, hogy a tavaly a széri református gyülekezet a hollandiai Ommen énekkarát látta vendégül, melynek tagjai családoknál voltak elszállásolva. Gomboséknál a Jaspers házaspár szállt meg. A két család összebarátkozott, levelezni kezdtek. Gombosék magyarul megírt leveleit a széri angoltanár fordította le angol nyelvre, Jaspersék pedig hollandra fordíttatták át a kézhez kapott levelet, és fordítva. Aztán egyszer csak jött az üzenet: a holland házaspár szívesen látná vendégül otthonában Gombosékat. És Gombos Irénke nekivágott a nagy kalandnak, "élete legnagyobb élményének" - ahogy ô fogalmazott. Férje, Ferenc anyagi okok miatt nem tarthatott vele.
- El se tudom mondani, annyira csodálatos volt - kezd áradozni, amint belépek az udvarukra. - Nagyon szép helyek vannak arra, amilyeneket csak a televízióban láttam eddig. Még hajón is ültem. Mindent megmutattak, amit csak lehetett. Nem gyôztem csodálkozni, hiszen Széren a sáron kívül nem sokat lehet látni.
Jaspersék önzetlensége odáig terjedt, hogy maguk jöttek el kiskocsival Irénkéért, sôt, visszajövetelkor kerestek egy Ludasra tartó hollandiai családot, és megkérték ôket, hozzák el ingyen Gombosnét.
- Szoporig hoztak el, az úton pedig meghívtak a vendéglôbe is.
Az ott eltöltött több, mint két hét alatt fôleg a holland vendégszeretet kápráztatta el a széri asszonyt.
- Ott az emberek között nincs gyûlölködés, nem mint itt, ebben a sáros faluban. Nagyon szeretett engem mindenki. Elôször azt gondoltam, hogy, mint egy parasztasszonyt, le fognak nézni, meg nem is voltam olyan szépen felöltözve. De nem: mindenki a barátnôm lett, nem számított, hogy sose láttuk egymást azelôtt. Több barátnôm volt, mint itthon. Minden nap meghívtak valakihez. Szülinapon is voltam háromszor, és csodálkoztam, hogy a férfiak nem vettek részt rajta, csak a nôk. Szeszes italt se ittak, csak kávét meg teát, cigarettát pedig nem is láttam egész idô alatt. Kocsmát se, mint mifelénk, hanem bement az ember a vendéglôbe, és ott ihatott szeszes italt, ha akart.
Jobban a kedvembe nem járhattak volna. Minden nap elvittek valahova kocsival, majdnem az egész országot bejártam. Ásztredámban is voltam - vagy nem is tudom, hogy hívják már a fôvárost. Nagyon rendes emberek a hollandok, de nem értem, hogy is tudnak olyan okosak lenni. Mindent felírnak egy noteszbe, elôre megtervezik a programjukat, hogy ebben és ebben az órában mit fognak csinálni, kivel kell találkozzanak. Például, a házukba nem mehet be a szomszéd, csak, ha két nappal elôtte telefonál, hiába jó ismerôsök. Be se engedik, ha nem jelentkezik be elôre. Ennek ellenére nincs kerítés a házak között, függönyt se tesznek az ablakra, mindenki beláthat, nem úgy, mint minálunk, hogy félünk: a szomszéd meglátja, mit vacsorázunk. Nekünk is adtak noteszt, de mi nem fogunk itthon így csinálni. A gyerekek is nagyon okosak. Én azt hittem, amikor a tévében láttam ôket, hogy be vannak tanítva, de, most meggyôzôdtem arról, hogy nem így van. Ott a gyerekek nem eszik ugyanazt az ennivalót, mint a szülôk, mert a felnôtteké nehezebb étel. De egy gyerek sem nyúlt volna ahhoz, amit a felnôttek esznek, nem csintalankodnak, sírást nem is hallottam, nagyon meg vannak nevelve. Mikor indultam, a tiszteletes úr figyelmeztetett, hogy ne vigyek cipôbokszot magammal, mert nem lesz rá szükség. Hát tényleg nem láttam, még a faleveleken se porszemet, este samponos vízzel mosták fel az utcákat. Nem lehet elmondani azt, ami ott van. Zuhanyozás, meleg víz, hideg víz, mosogatni se kellett, az asztalon nem volt só meg bors, mert csak betették a félkész ennivalókat a mikrohullámú sütôbe, és kész. Ott földet nem láttam parlagon, mindenkinek megvan a saját farmja, azon dolgozik. Napszámost nem kellett fogadni, és olyan fejlett technikával dolgoztak, hogy csak néztem. Az állatokat egy karámban tartották, kinn a mezôn, de senki nem vigyázott rájuk, mert nem kellett attól félni, hogy lopnak. A legjobban az tetszett, hogy minden nap mentek a templomba. Nagyon szép volt a fôváros, ahol csak úgy beültem a sétahajóba. Olyan hamar eltelt ez a nyaralás, hogy észre sem vettem. De már nagyon vágytam haza. Nem laknék ott, mert ez az otthonom, de, ha fiatal lennék, biztos nem ülnék ebben a sáros kis faluban. Akármelyik percben visszamennék, úgy vágyok oda, látni ôket. De ôk is legalább úgy vágynak Romániába, nem tudom, hogy miért. Ki tudja, ebben az életben eljutok–e még oda?
Gombos Irénkének a Jaspers házaspár fülbevalót, karórát, karperecet vett ajándékba - amelyeket a férje elmondása szerint szégyell itthon hordani. Tulipánhagymákat is kaptak, amelyekbôl 2000–re Jaspersék rendezett virágoskertet akarnak látni a széri udvaron.
Gombos Irénkének mindenesetre van mit mesélnie, a falu lakói közül rengetegen keresik fel, hogy hallják a hollandiai élményeket.

(Fodor István, Szatmári Friss Újság)