11/26/99

A zsidóság helyzete Antonescu Romániájában

1.

A kolozsvári tanács nemrég elfogadta Gheorghe Funar indítványát, hogy Ion Antonescu marsallnak a városban szobrot emeljenek. A polgármesteri tervet a Ion Iliescu vezette RTDP tanácsosai mellett a demokrata párti, a liberális és a parasztpárti városatyák is megszavazták. Ennek következtében megtörténhet, hogy Kolozsváron állítják fel a háború után háborús bûnökért népbíróság által halálra ítélt marsall negyedik romániai és egyben második erdélyi szobrát.

Nem érdektelen feleleveníteni, hogy annak idején, amikor a marsall az elsô szobrot Romániában, Szlobozia városában megkapta, amerikai kongresszusi és szenátusi tagok egy csoportja levélben tiltakozott Iliescu akkori államfônél. Aki sietett elmondani, hogy a szloboziai szobor nem állami, hanem civil szervezetek támogatásával készült, azt azonban elfelejtette megemlíteni, hogy a leleplezésén a kormány is képviseltette magát. Persze, az ügyben nem csak Iliescu sáros, a jelenlegi koalíciónak is akad restellnivalója. 1997 augusztusában Nagysármáson emeltek szobrot a diktátornak, s az ünnepségen az alkotást maga Andrei gyulafehérvári ortodox érsek szentelte fel. A rendezôk között ott volt a Mûvelôdési Minisztériumnak alárendelt Maros Megyei Múzeum is. És a kormány ekkor sem tiltakozott.

Ion Antonescu rehabilitációját egyes román nacionalista történészek már Ceausescu idejében megkezdték. Áldatlan tevékenységére a feledés leplét akarták mielôbb ráteríteni. Mindent elkövettek annak érdekében, hogy elfeledtessék: Antonescu marsall a fasiszta Románia teljhatalmú diktátora volt, aki az utolsó lehetséges pillanatig kitartott a náci Németország mellett, s utasítására Besszarábiában és Transznisztriában rengeteg zsidót végeztek ki.

A történelemátírás során Antonescuból elôbb tragikus történelmi személyiséget faragtak, majd hirtelen nemzeti hôssé avatták. A történelmi tények teljes mértékben háttérbe szorultak. Pedig nem ártana rávésni arra a tervezett szoborra például azt a tényt, hogy a marsall már akkor kiagyalta „a zsidókérdés végleges megoldásának" módját, amikor az még Hitleréknek sem jutott eszébe. A román területeken élô zsidók tömeges kivégzését jóval az „endlösung"-ot kidolgozó, 1942. januári wannseei konferencia elôtt alkalmazták.

Az Antonescu korszak zsidóüldözéseire azért is aktuális visszatekinteni, mert néhány nappal ezelôtt, november 11-én, az Adevãrul bukaresti napilap közölte megdöbbenéssel azt a hírt, miszerint egy, a Neue Zürcher Zeitungban megjelent összeállítás Romániát az Antonescu-korabeli zsidóüldözések elkendôzése miatt bírálta. A tekintélyes svájci lap Transznisztria, a halál birodalma és más hasonló címek alatt közölt cikkei szerint az a tény, hogy jeles román értelmiségiek is beállnak a történelemferdítôk sorába, jelentôs akadálya lehet az ország európai és euroatlanti integrációjának. Az Adevãrul már a címében (România - refuzatã de structurile euroatlantice din cauza unor pretinse crime de rãzboi din Transnistria Romániát állítólagos transznisztriai háborús bûnök miatt elutasítják az euroatlanti szervezetek) jelzi: nem ismeri el a transznisztriai vérengzéseket. Pedig az ottani eseményekrôl a bukaresti Atlas Kiadónál tavaly háromkötetes könyv jelent meg (Jean Ancel: Transnistria I-III.), amelybôl bárki hiteles dokumentumok alapján szerezhet tudomást arról, ami Antonescu alatt történt.

Idén júliusban Németországban rendezett történészkonferencián hasonló következtetésre jutottak. Wolfgang Benz, németországi antiszemitizmus-kutató úgy vélte, Romániában mindmáig tartja magát az a nézet, hogy román területen egyáltalában nem is volt holocaust, Ion Antonescu tábornok rendszere barátkozott ugyan a náci Németországgal, és 1940 októberétôl megtûrte német csapatok romániai jelenlétét, hadba is lépett a Szovjetunió ellen, de megtagadta a romániai zsidók kiszolgáltatását. A teljes történelmi igazság azonban Benz szerint ennél sokkal bonyolultabb. Valójában az 1940 augusztusában életbe lépett antiszemita törvények után megkezdôdött a romániai zsidók kifosztása és üldözése. A német „végsô megoldással" szembeni ellenállás 1942 után pedig csupán a „régi Románia" területére korlátozódott.

A román holocaust földrajzilag eltolódott - egyebek közt Bukovinába, Besszarábiába és a Dnyeszteren túlra. Ezeken a területeken 1941 és 1944 között legkevesebb negyedmillió zsidó halt meg románok által rendezett pogromok, valamint az SS és más német alakulatok által román és ukrán segítséggel végrehajtott módszeres és tömeges agyonlövések következtében - tûnt ki a Benz-kutatás eredményeibôl.

Miután megindult a Szovjetunió elleni háború, 1941 nyarán Antonescu miniszterelnök tervet készített Bukovina és Besszarábia etnikai megtisztítására. Jean Ancel, a Yad Vasem izraeli kutatóközpont munkatársa a Der Tagespiegel címû berlini lap szerint dokumentumokkal igazolta, hogy Antonescu olyan utasításokat adott a hadseregnek és a rendôrségnek, amelyek szerint a visszahódított területekrôl az egész zsidó lakosságot a Dnyeszteren túli területekre kellett kényszertelepíteni. A Dnyeszteren túli terület a Dnyeszter folyó és a Déli-Bug között húzódik.

A deportálásokat Antonescu a vidéki területekkel kezdve rendelte el, hogy aztán a városokra is kiterjessze azokat. Ténylegesen mintegy 150-170 ezer zsidót deportáltak a Dnyeszteren túlra. A kilakoltatások olyan erôszakosan történtek, hogy már az átmeneti táborokba vezetô úton meghalt 27 ezer ember. Iasi városában 1941. június 29-én román katonák, rendôrök és polgári személyek a német Wehrmacht támogatásával mintegy 30-45 ezer zsidót öltek meg - idézte az adatokat a német lap. Egy nagyobb városban (Bãlti), ahol gettóba zsúfolták össze a zsidókat, a német csapatok - helyi német nemzetiségûek és románok támogatásával - 50 ezer embert öltek meg. Ama 150 ezer deportált közül, akik elértek a Dnyeszteren túli területre, a németek 1944-es visszavonulása után már csak hétezren voltak életben.

A németországi tanácskozáson a mintegy 25-30 ezer cigány Dnyeszteren túlra deportálását is megvitatták. Közülük mindössze kétezren élték túl a megpróbáltatásokat, de ezt a témát mindmáig nem dolgozták fel nyilvánosan.

Érdekes megjegyezni, hogy Antonescu tervezett kolozsvári szobra ellen egyetlen román vezetô értelmiségi sem tiltakozott. Petre Roman, a szenátus elnöke sem. Pedig ha már a törvények tiszteletben tartása mellett nem állt ki, legalább ôsei emlékére (édesapja, Neuländer Emil, alias Walter Roman, nagyváradi zsidó származású magyar volt) szóvá tehette volna a dolgot. Talán hatalma is lett volna hozzá, hogy a pártja által is jóváhagyott funari emlékmû felállítását megakadályozza. Tisztelet illeti Eckstein-Kovács Péter RMDSZ-es kisebbségügyi minisztert, aki a terv ellen nyomatékosan tiltakozott. Sajnos, a helyi Zsidó Hitközség, a kolozsvári egyetem keretében mûködô és a város egykori neológ fôrabbijának, Weinberger Mózesnek nevét viselô „Moshe Carmilly" Judaisztikai Intézet néma maradt. De a terv ellen a városban mûködô roma szervezetek sem emelték fel szavukat. Ezért döntöttünk úgy, hogy nem lenne érdektelen - a teljesség igénye nélkül, napilaptól kitellô terjedelemben - összefoglalni a történteket. Hogy ne mondhassák ránk is: bûnösök közt cinkos, aki néma.

2.

A modern Románia elsô alkotmányának 7. cikkelye 1866-ban kimondta, hogy az országban élô nem keresztény lakosok a román állampolgárságot nem kaphatják meg. Ezáltal a 18. és 19. században a román fejedelemségekbe betelepült zsidóságot attól a reménytôl is megfosztották, hogy esetleg idôvel az ország állampolgárává válhat. Történt mindez annak ellenére, hogy a francia forradalom eszméit Moldvában és Havaselvén is ismerték, és azok szellemében az 1848-as forradalom idején az islazi kiáltvány 21. pontja „az izraeliták emancipációját" követelte. Ezen a helyzeten az 1879-es évi alkotmánymódosítás valamelyest könnyített ugyan, ám az akkor bevezetett bürokráciának köszönhetôen, a Regátban élô csaknem 250 ezer zsidó közül 1912-ig kevesebb, mint ötezernek sikerült a honosítását elintéznie.¹

Változást csupán az elsô világháborút lezáró Saint Germain-i, trianoni és párizsi békeszerzôdések hoztak, amelyek arra kötelezték Romániát, hogy a területén élô valamennyi személynek állampolgárságot biztosítson. Az 1923-as alkotmány ezt az elôírást nem kevés harc árán², de szentesítette, és belföldön is jogerôre emelte. Ám egy évvel késôbb életbe lépett a román állampolgárság megszerzését és elvesztését szabályozó törvény, amely sok zsidó személy állampolgárságának késôbbi felülvizsgálatát helyezte kilátásba.

A húszas évek második felében Romániában felerôsödött az antiszemitizmus, a jobboldali mozgalmak hangja, és teret nyert a Vasgárda-mozgalom. 1927 decemberében vasgárdista egyetemisták bandái különvonaton robogtak végig Erdélyen, és útjukon Brassóban, Kolozsvárt, Bánffyhunyadon, Nagyváradon és más településeken pogromszerû akciókat hajtottak végre: kifosztották a zsidó üzleteket, felgyújtották a zsinagógákat, a Tóra-tekercseket, és megverték az akciójuknak ellenállni próbálkozó zsidókat³. Kolozsváron szétverték az Új Kelet napilap nyomdáját⁴. Cselekedeteik büntetlenek maradtak, s ez szabad kezet biztosított további akciókra.

Nagy visszhangot keltett a zsidóság körében, hogy 1933-ban, ügyének a bukaresti legfelsôbb bírósági tárgyalásakor, Tischler Mór földbirtokost és gyárost egy Siancunak nevezett vasgárdista román százados a tárgyalóteremben lôtte le. Tischler, aki a kolozsvári ortodox hitközség elnöke volt, s akinek 16 ezer hektáros csucsai erdôségét államosítással elvették, azt szerette volna peres úton visszaszerezni. A gyilkost nemsokára szabadlábra helyezték. 1938 novemberében a temesvári Zsidó Színház elôadásán dobott bombát a nézôtérre egy vasgárdista, s a merénylet több áldozatot követelt. De nemegyszer elôfordult, hogy a Kolozsvár és Bukarest között közlekedô vonatokból a zsidó utasokat menet közben kidobták⁵.

A zsidóellenes hatalmi intézkedések már 1934-ben megkezdôdtek, amikor egy évvel a nürnbergi faji törvényeket megelôzve, Bukarestben elfogadták „a vállalatokban foglalkoztatott román személyzetrôl szóló törvényt". Ennek értelmében az alkalmazottak 80 százalékának és az igazgatótanácsok tagjai 50 százalékának „román etnikumúaknak" kellett lenniük⁶.

A szélsôjobboldali politikának egyik fontos törvényhozási megnyilvánulása 1936-ban következett be, amikor a Pamfil Seicaru vezette képviselô csoport, „zsidó invázióra" hivatkozva, írásban kérte a zsidókra vonatkozóan az állampolgársági törvény felülvizsgálását⁷. Annak ellenére, hogy az akkori Romániában élô zsidóknak csaknem fele (Erdélyben, a Bánátban, a Partiumban és Máramarosban már a 19. század második felében, Bukovinában és Besszarábiában pedig 1917-ben) teljes jogú állampolgárrá vált, s az elsô világháborút követô békeszerzôdések kötelezték Romániát, hogy a kapott területeken élô személyeknek román állampolgárságot biztosítson.

-------------------------------------

1. Evreii din România între anii 1940-1944. Vol. I. Legislatia antievreiascã. Szerkesztette: Lya Benjamin, Editura Hasefer, 1993, XXIII-XXIV.1. (A továbbiakban: Evreii I...) vissza

2. Részletekért lásd: S. Schafferman: Dr. W. Filderman. 50 de ani din istoria iudaismului român. Magánkiadás, Tel Aviv, 1986, 72-73. 1. vissza

3. Teréza Mózes: Evreii din Oradea. Editura Hasefer, Bucuresti, 1997. 140-142. 1. (A továbbiakban: Oradea...) vissza

4. Moshe Carmilly-Weinberger: A zsidóság története Erdélyben (1623-1944). MTA Judaisztikai Kutatócsoport, Hungaria Judaica sorozat, 9. kötet, szerk.: Komoróczy Géza, Bp., 1995, 282. 1. (A továbbiakban: A zsidóság...) vissza

5. A zsidóság... 282. 1. vissza

6. Carol Iancu: Les Juifs de Roumanie 1919-1938. Ed. Peeters, Paris-Louvain, 1997; lásd még: Edgar Reichmann: Les Juifs de la Grande Roumanie. Le Monde, Párizs, 1997. augusztus 1. vissza

7. Evreii I..., XXIV. I. vissza

3.

Romániában az antiszemitizmust az 1937 decemberétôl 1938 februárjáig hatalmon lévô Goga-Cuza-kormány emelte állampolitikai rangra. 1938. január 21-én II. Károly király, Octavian Goga miniszterelnök és V. Rãdulescu-Mehedinti igazságügyi miniszter aláírták a 169. számú törvényerejû rendeletet, amelynek alapján több százezer zsidótól megvonták a román állampolgárságot.¹ Ha ez a jogszabály a romániai zsidóság mintegy harmadát érintette², a Ion Gigurtu által vezetett, 1940 nyarán két hónapig hatalmon lévô kabinet idején, augusztus 8-án, II. Károly, a miniszterelnök és Ion V. Gruia igazságügyi miniszter „zsidók statútumaként" is ismert 2650. számú törvényerejû rendelete a romániai zsidóság egészét másodrangú állampolgárrá minôsítette, és a statútum 14. cikkelye a zsidóknak azt is megtiltotta, hogy nevüket románosítsák³.

A rendelet a romániai zsidóságot három kategóriára osztotta (aszerint, hogy az egyes személyek mikor telepedtek le Románia területén, vagy mikor váltak román állampolgárokká), legtöbbjüknek megtiltotta bizonyos foglalkozások gyakorlását és a vidéki ingatlanok birtoklását⁴. Ezzel egyidejûleg, az 1935 szeptemberében életbe léptetett hasonló nürnbergi törvény mintájára megalkották és életbe léptették a 2651. számú törvényerejû rendeletet is, amely két évtôl öt évig terjedô börtönbüntetés terhe alatt a "vér szerinti románok" és a zsidók közötti házasságokat megtiltotta⁵.

Ezek a jogszabályok egyaránt vonatkoztak a regáti zsidóságra és az erdélyire, az észak-erdélyi zsidóságot is beleértve. (Ez utóbbiak a második bécsi döntés értelmében, 1940. augusztus 30-án magyar fennhatóság alá kerültek, s a késôbbiek során a magyarországi zsidóság ugyancsak nehéz és szomorú sorsában osztoztak. 1944 május-júniusában pedig csaknem valamennyiüket Auschwitzba deportálták, s Mengele halálgyárából nagyon kevesen tértek haza.)

A zsidóellenes intézkedésekkel párhuzamosan a nemzetiségi türelmetlenség a lakosság és a helyi hatóságok körében is napról napra növekedett. Ez sok helyen pogromszerû akciókhoz és más tettlegességekhez vezetett. 1940. július 1-jén a Dorohoiban, tervszerûen végrehajtott pogrom során 52 zsidó lelte halálát⁶. Az észak-moldvai kisvárosban már 1940 márciusától feszültté vált a légkör, és a túlélôk tanúsága szerint⁷ antiszemita provokációkra került sor. Az elsô tettlegesség májusban volt, amikor egy zsidó esküvôn a helyi rendôrség több „gyanús" zsidót ôrizetbe vett. A letartóztatottakat bekísérték a rendôrségre, és ott megverték ôket. Elrendelték továbbá az éjszakai kijárási tilalmat és azt, hogy a zsidóknak sárga csillagot kell viselniük.

--------------------------------------------

1 II. Károly nem tagadta, hogy bizonyos jobboldali politikai körökben és a nacionalista sajtóban hangsúlyosan antiszemita hangulat uralkodik. A király szerint a jogszabály „a frissen érkezett orosz és galíciai zsidókra" vonatkozott, „akik egyesek szerint 800 ezren, mások szerint 250 ezren vannak, akik valósággal ellepték a román falvakat, s akik nem jó elemet képeznek". Lásd: Livia Dandara: Atitudinea României în cadrul discutiilor internationale privind situatia evreilor din Europa (1938-1939). Anale de istorie, anul XXXII., nr. 4., 1986, 114. l. vissza

2 Evreii I..., XXVI. l. vissza

3 Martiriul evreilor din România 1940-1944. Documente si mãrturii. Szerkesztették: J. Alexandru et al. Editura Hasefer, Bucuresti, 1991, 21. l. (A továbbiakban: Martiriul...) vissza

4 Evreii I..., 46-47. l. vissza

5 Evreii I... 56. l. vissza

6 Marius Mircu: Pogromurile din Bucovina si Dorohoi. Editura Glob, Bucuresti, 1945, 133-135. l. vissza

7 G. Brãilescu-Gotlieb vallomása. Arhiva Federatiei Comunitãtilor Evreiesti din România, Fond Mãrturii; lásd még: Martiriul..., 37-38. l vissza

4.

A bécsi döntést követô napokban Romániában elszabadult a pokol. 1940. szeptember 8-án a keresztény egyházaknak megtiltották, hogy zsidó cégektôl vásároljanak, és a magán- és az állami színházakban és operaházakban, illetve bármilyen más mûvészegyüttesekben dolgozó zsidókat menesztették.

A romániai zsidóság helyzete még nehezebbre fordult azt követôen, hogy 1940. szeptember 14-én, II. Károly királyi dekrétuma alapján Románia legionárius nemzeti állammá vált. Még ebben az évben, október 2- án megtiltották a zsidóknak, hogy gyógyszertárakat béreljenek (3294. számú törvényerejû rendelet), október 4-én államosították a zsidóság vidéki ingatlan tulajdonait (3347. számú törvényerejû rendelet) és "románosítási biztosokat" neveztek ki (3361. számú törvényerejû rendelet), október 11-én pedig megtiltották a zsidó tanulóknak és diákoknak az állami oktatási intézmények látogatását, a zsidó tanároknak pedig az azokban való oktatást (3438. számú törvényerejû rendelet). November 12-én korlátozták a zsidó orvosok tevékenységét (3789. számú törvényerejû rendelet), november 19-én visszavonták a zsidók által mûködtetett filmvállalatok, mozik és utazási irodák engedélyét (3850. számú törvényerejû rendelet), és december 3-án a zsidóság tulajdonában lévô hajókat és más vízi szállítási eszközöket államosították (3968. számú törvényerejû rendelet). Mindezek után, 1941. január 14-én elrendelték a "zsidó etnikai származású" lakosság összeírását (67. számú törvényerejû rendelet), majd március 27-én államosították a zsidók városi ingatlanjait is (842. számú törvényerejû rendelet).¹

A fenti jogszabályok révén 1940 szeptembere és 1941 márciusa közötti idôszakban a zsidó javakat kisajátították, és a zsidóságot a gazdasági és a társadalmi életbôl kiiktatták. Mi több, Ion Antonescu marsall még a Vasgárda-uralom idején nagyarányú románosítási reformot hirdetett. Ez folytatódott azt követôen is, hogy 1941 januárjában, a legionárius puccs nyomán, a vasgárdistákat a hatalomból eltávolították. Antonescu 1941 januárjának utolsó napjaiban a sajtónak nyilatkozva kifejtette, hogy semmi sem térítheti le arról az útról, amely "a román elsôbbségre" alapuló állam megteremtéséhez vezet.

"Tétovázás nélkül végre fogjuk hajtani mindazokat az intézkedéseket, amelyek a vadhajtások és az idegen befolyás kiiktatásához, a nemzet sorsának biztosításához vezetnek" - mondotta Antonescu, a Conducãtor, aki szerint a célkitûzéseinek megvalósításához vezetô harcot "a német nemzet-szocialista forradalom" és "a fasiszta megvalósítások" alapjaira kell helyezni.²
(Ennek ellenére egyes kortárs román történészek úgy tartják, hogy Antonescu diktátor volt ugyan, de nem fasiszta.³ Igaz, mások ennek az ellenkezôjét állítják.⁴) Ha a gazdaságban végrehajtott "romanizálás" hagyott is csekély számú kiskaput, a munkaerô terén ezt a legátfogóbbnak szánták. A zsidóknak megtiltották az állami iskolák látogatását és a "hivatalosan nyilvántartott szakmák" gyakorlását. Így zsidók nem lehettek többé Romániában mûvészek, orvosok, mérnökök, ügyvédek, gyógyszerészek, kisiparosok, inasok.

A Conducãtor 1940. november 12-én aláírta a 3825. számú törvényerejû rendeletet, amely által elrendelte a vállalatok alkalmazottainak "romanizálását". Ennek alapján zsidó személyeket egyetlen állami vagy magánvállalat, kereskedelmi társaság, vállalkozás, alapítvány és egyesület sem alkalmazhatott. A jogszabály értelmében a felsorolt intézményeknek és vállalatoknak 1941. december 31-ig valamennyi zsidó alkalmazottjuknak a munkaviszonyát meg kellett szüntetniük, és az elbocsátott zsidókat román munkaerôvel kellett helyettesíteniük.⁵ Ugyanakkor, az 1941. december 16-án elfogadott 3416. számú törvényerejû rendelet elôírta a "zsidó vérû" lakosok összeírását, állampolgárságuktól függetlenül. "Zsidó vérûnek" számított az a személy, akinek legalább egyik nagyszülôje "zsidó vérû" volt. "Zsidó vérû" nagyszülôknek pedig azok a személyek számítottak, akik valamikor is zsidó hitközség tagjai vagy Mózes-hitûek voltak.⁶ A "megszámláltatásért" fizetni kellett, aki pedig a megadott határidôn belül nem jelentkezett az elôírt ûrlapokkal, vagy hamisan nyilatkozott, azt 10 évi börtönbüntetéssel és 200 ezer lejes pénzbírsággal sújtották.⁷

(Folytatjuk)

---------------------------------------

1 Lásd: Evreii I..., 6-35. sz. dokumentumok, 57-126. l. vissza

2 Evreii I... XXXVI. l. vissza

3 Mihnea Berindei: Antonescu a fost un dictator, dar nu un dictator fascist. 22, anul V., nr. 6., 9-15 februarie 1994, 8. l. vissza

4 Andrei Pippidi: Antonescu - un fanatic care se credea pragmatic. 22, anul V., nr. 7., 15-22 februarie 1994, 10. l. vissza

5 Evreii I..., 76-79. l. vissza

6 *** Activitatea Centralei Evreilor din România. Editura Alma Tip, Bucuresti, 1998, 39-47. l. vissza

7 Evreii din România între anii 1940-1944. Vol. II. Problema evreiascã în stenogramele Consiliului de Ministri. Szerkesztette: Lya Benjamin, Editura Hasefer, Bucuresti, 1996, 179-180. l. (A továbbiakban: Evreii II...) vissza

Tibori Szabó Zoltán
(Szabadság)