Csíkszentmiklós böjtös napjai 1962-ben

Az 1962-es évben húshagyókedd március 8-ára esett. Csíkszentmiklóson Márton Áron püspök testvéröccse, Márton Antal volt a plébános. Éjfélkor  a templomban megkondultak a harangok, jelezvén, hogy vége a farsangnak, s kezdõdnek a böjtös napok. De még az éjféli harangszót megelõzõ órákban történt valami. Négy legény: András Ferenc, Szabó Balázs, Fazakas István és Bálint Béla röpcédulákat szórtak szét a falu között. Ezek azt tartalmazták, hogy ne írják alá a falu gazdái a belépési nyilatkozatokat. A faluban „kieresztett fehér ingesek" kollektivizáltak, kényszergették a gazdákat, hogy lépjenek be a közös gazdaságba. Másnap, a böjt elsõ napján megjelent a faluban egy furcsa kocsi, a négy legényt betuszkolták abba a jármûbe, amely Csíkszeredában, az akkori milícia épülete elõtt állt meg.
A négy lázító közül ma már csak hárman élnek. Bálint Béla 27 évvel ezelõtt elhunyt, a börtönben felszedett vesebaját már nem lehetett orvosolni. Fazakas István jelen pillanatban nagyon beteg (öngyilkossági kísérlettel is megpróbálkozott), így csupán András Ferenccel és Szabó Balázzsal beszélgethetett el e sorok írója.

– Épp a 16. évemet töltöttem, de még kiskorúnak számítottam – mondja András Ferenc. A csíkszeredai milícián „kedves fogadtatásban" részesültem, akkora pofont kaptam K. L.-tõl, hogy csak az asztal alól tudtam válaszolni. Néhány óra múlva már fekete szemüveget viseltem, s betuszkoltak egy autóba, Marosvásárhelyen kötöttünk ki társaimmal együtt. Az ottani szekuritátén augusztus közepéig naponta vallattak, nyilatkozatokat írattak. Jelzem, hogy mi egymással nem érintkezhettünk, külön-külön zárkában voltunk. Makkai százados volt a vallatóm. Rám kenték azt is, hogy fegyvert viselek. Egyik vallatás alkalmával be is hoztak egy puskát, azt állítván, hogy az enyém volt. Késõbb tudtam meg, hogy Márton Antal plébánost is egy hétig vallatták a szekuritátén, rá akarták bizonyítani azt, hogy õ volt a lázítás fõ szervezõje. Mi ennek ellenkezõjét vallottuk...

Augusztus 16-án tárgyalták ügyünket. A marosvásárhelyi tárgyalóteremben a hamis tanúk között nem egy falusfelemet ismertem fel (eltekintek megnevezésüktõl). Államellenes, felforgató tevékenység vádjával 7 év börtönre ítéltek. Egy ideig a vásárhelyi börtönben ültem. Az év vége felé Ploiesti-re szállítottak, s mert kiskorúnak számítottam, javítóintézetben töltöttem büntetésemet. Egy asztalosmûhelyben dolgoztam, mint kárpitos. Otthonról nem kaphattam csomagot, nem látogathattak hozzátartozóim, gyenge börtönkoszton éltem. Együtt dolgoztam vasgárdista fiatalokkal. Még a marosvásárhelyi börtönben ismerkedtem meg Erszényi Antal és Ferenc Kálmán gyergyóalfalvi rabokkal, akiket szervezkedés miatt ítéltek el, talán a szárhegyi Feketekéz tagjai voltak. Ezt nem tudom biztosan. 1964-ben közkegyelemben részesültem. Smirglivászonból varrott nadrággal, s törölközõdarabokból készített batyuval érkeztem haza Szentmiklósra...

– Engem Vásárhelyen Dula és Makkai századosok vallattak, már nagykorúnak számítottam – emlékszik vissza a most 56 éves Szabó Balázs. Durvák voltak, „meg-megpuhogattak" faggatás közben. Arra azonban nem tudtak rávenni, hogy a püspök úr öccsét nevezzem meg a lázítás szervezõjének. Az egyik, hamis tanúként jelen lévõ falusfelem azt nyilatkozta, hogy mindig azt a kezdetû nótát fújom a faluban, hogy: Te, bujdosó székely, tekints fel az égre. Azt válaszoltam, hogy így igaz, s akár itt most, a törvénybíró úrnak is elénekelem, ha óhajtja. Négy évre ítéltek. A vásárhelyi börtönben alumíniumcsuprot nyomtunk a zárka falára, s ezzel megtanultuk a „börtönábécét". A cipõ sarkába bevéstük neveink kezdõbetûit, s a fogház udvarán tett séták alkalmával olvastuk ki a nyomokból, hogy kik vannak a falak között. Engem innen három társammal együtt egy tehervagonban Jilavára szállítottak. Én voltam egyedül csak gazdálkodó, velem együtt papok, orvosok, tanárok, 1956-os elítéltek töltötték börtönéveiket. Köztünk volt: Écsy János, késõbbi csíksomlyói házfõnök; Põaker Gyula atya; Bereck Lajos, a csíkszeredai gimnázium igazgatója; dr. Kállay Ernõ székelyudvarhelyi fõorvos; gróf Teleki Ádám a Szilágyságból; Bujdosó Géza állatorvos; Fazakas Olivér; Mihálcz András csíkmadarasi üzletes; Séra István – akikre most hirtelen visszaemlékszem.

Soha el nem felejtem, hogy egy alkalommal, az említett egyházi méltóságokkal magyarul beszélgettünk. Petru nevû fegyõr ránk szólt, hogy miért beszélünk „bozgor" nyelven. Én elküldtem az édesanyja melegebb fertályára. Mire a börtönparancsnok elé citáltak. Én székely furfanggal azt állítottam, hogy nem tudok románul. Tolmácsot kértem, õ fordította mindazt, amit mondtam. Többek között azt is, hogy mivel nem tudok románul, azt sem tudhatom, hogy mit jelent az a csúnya szó, meg hogy én is másoktól hallottam. Nem történt semmi bántódásom. Sõt a börtönõrt feddték meg. A börtön katakombáiban gombát termesztettünk. Így teltek a napok, mígnem végre 1964-ben szabadultam. Legutolsónak négy társam közül, ugyanis Bélát és Istvánt 6–6 évre ítélték, mégis elõttem hazakerültek. Már azt beszélték a faluban, hogy engem Jilaván idõközben eltettek láb alól...

Nagyon rövidre fogva ennyi volna a csíkszentmiklósi négyek története. Az pedig külön írás tárgyát képezhetné, hogy a Ceausescu-érában, valahányszor látogatásra a megyébe érkezett a diktátor, a csíkszentmiklósiakat mindig behívatták a milíciára, ujjlenyomatokat vettek tõlük, s megfigyelés alatt tartották õket. Bennük nem él bosszúvágy, ez abból is kitetszik, hogy bár e sorok írójának az akkori hamis tanúk, jelentgetõk neveit is felsorolták, de arra kértek, hogy e neveket mellõzzem a cikkben. Így tettem. (Kristó Tibor, Hargita Népe)