Az anyanyelv megkülönböztet és összeköt

Az elmúlt napokban erdélyi korúton találkozott az irodalomkedvelõkkel Veress T. Magda, aki 1986 óta Svédországban él, és a Erdélyi Könyv Egylet keretében könyvkiadással is foglalkozik. Kozma Mária Asszonyfa címû könyvének - mely az Erdélyi Könyv Egylet Erdély kövei sorozatának kilencedik köteteként jelent meg - csíkszeredai bemutaja elõtt, beszélgettünk az emigrációban élõ magyarság életérõl, az EKÉrõl. Bevezetésként azt kérdeztem Veress T. Magdától, hogy hogyan találja meg a helyét idegenben egy olyan értelmiségi, akit munkája is az anyanyelvéhez köt?

– Az értelmiségieknek, és fõleg olyan értelmiségieknek, akik az anyanyelvvel foglalkoztak, természetesen nagyon nehéz helyet találniuk. Amikor valaki külföldre kerül, a legfontosabb szempont az, hogy kenyérkeresõ legyen. És a legritkább esetben fordul elõ, hogy valaki a szakmájában vagy a szakmája határterületein találjon munkát. Példát is tudok mondani: a férjem – Veress Zoltán, talán még emlékeznek rá –  azért, hogy a munkaideje felszabaduljon, a postán vállalt éjszakai állást. Ez azt jelenti, hogy egyik héten éjszaka dolgozik, a másik héten teljes egészében szabad. õ itthon szerkesztõként is (húsz-harminc évig) éjszaka tudott dolgozni, tehát számára ez nem volt különösen nehéz. Na most minden, ami anyanyelv, ami lélekbõl jövõ munka vagy tevékenység, a kenyérkeresõ munkán felül kap helyet. Én a magam részérõl egy árnyalattal szerencsésebb voltam, a véletlenek sorozata segített ahhoz, hogy olyan munkahelyen dolgozom, amit szeretek: egy népkönyvtárban. Tehát a munkakörömet önmagában szeretem, de az idegen nyelv tíz év után is olyan mértékben igénybe vesz, hogy bizony egyéb munkára gyakorlatilag nincs lehetõség. Most mégis helyesbítenem kell. Ami erõnk marad, azt az Erdélyi Könyv Egyletbe csatornázzuk. A külföldre került magyaroknak, és nemcsak nekik, hanem egy nemzetiségnek általában szüksége van szervezõdésre. A svédországi magyarok között a legkülönbözõbb elképzelésû és beállítottságú csoportok egyesületeket hoztak létre, amelyek egy „esernyõ szervezetbe", a Svédországi Magyarok Országos Szövetségébe tartoznak. 16 egyesületet tart számon az SMOSZ, amelynek eddig a nagy tekintélyû Jakabffy Ernõ volt az elnöke. Az õ Magyarországra való visszatelepedése után egy erdélyi fiatal és nagy munkabírású elnöke lett a szövetségnek, Bihari Szabolcs. Visszatérve a mi egyesületünkre, el kell mondanom, hogy eredetileg nem volt szándékunkban belépni az esernyõ egyesületbe. Azt mondtuk, hogy ez sajátságos egyesület, ugyanis a többiekhez képest magasabb tagdíja van, amelynek ellenében a tagok számozott példányt kapnak a minden évben megjelenõ könyvünkbõl. Az alapszabályzatunkban benne van, hogy csak Erdélyben élõ írók mûveit közöljük. Ettõl egyetlenegy esetben kényszerûségbõl tértünk el. Egyik kötetünkben, a Gyõzni humorralcímûben, ahhoz, hogy tartalmilag és történetileg teljes legyen, kénytelenek voltunk már Magyarországra áttelepedett humoristáknak az írásait is közölni.

– Milyen szerkesztési elveket vallanak a könyvek anyagának kiválogatásakor?

– Kilenc könyvet adtunk ki eddig, és a legfontosabbnak azt tartottuk, hogy az erdélyi közhangulatot, az erdélyi pillanatnyi irodalmi helyzetet közvetítsük. Jóllehet a kezdeti indíttatás az volt, hogy az Erdélyben maradt írókat nagyon szerény megjelenési lehetõséghez segítsük, idõvel rájöttünk arra, hogy az idegenbe szakadtaknak talán még nagyobb szükségük van arra a kicsi fonalra, arra a vékony köldökzsinórra, ami visszaköti õket a szülõhazájukhoz. Visszatekintve a kilenc kötetre, úgy tûnik, hogy eléggé koncepció nélküli volt, bár minden témát akkor igenis indokoltnak éreztünk. Az elsõ kötetünk címe: Vándor idõ balladája, ami a változás utáni idõkrõl próbált hangulatképet adni, második kötetünk Bajor Andornak az addig meg nem jelent írásaiból állt össze, címe: Ima az üldözõkért.A harmadik kötetünk hazai írók antológiája, Sütõ András novellája, a Kék álhalálvolt a címadó. Negyedik kötetünket, amelyet elõfizetõink igényeltek, nagyon jól sikerültnek tartjuk. Tófalvi Gézának és Gazda Józsefnek közös könyve –  Kövek egy siratófalhoza címe – a diktatúra olyan áldozatairól szól, akikrõl eddig még nem beszéltek. Következett a Sokszemközt. Ezt párbeszédnek szántuk az itthon élõ és az idegenbe szakadt, de itthon érzõ, gondolkodó és érdeklõdõ emberek között. Az eredmény nem pontosan azt nyújtotta, amit eredetileg elképzeltünk, de mégis örülünk, hogy ez a kötet megszületett. Sokan reklamálták, hogy elég a keserûségbõl és nyomorúságból, adjunk már az olvasóknak valami könnyebb és humoros írást. Hát meg is kíséreltük a Gyõzni humorralcímû kötettel, de többnyire akasztófahumor sikeredett belõle. Menet közben tapasztalnunk kellett, hogy hála Istennek, Erdélyben sem kiadókban, sem könyvkínálatban nincs hiány, szó sincs tehát arról, hogy valami segítséget adnánk azzal a néhány könyvvel, amit ide tudunk küldeni. És akkor támadt az ötlet, hogy pályázatot hirdessünk a '48-as forradalom 150 éves évfordulójára. Két írást kaptunk. A hazai kritikusokból, irodalomtudósokból, lektorokból álló zsûri úgy döntött, hogy mind a kettõ egyenlõ értékben pályadíjnyertes, és elõször Lászlóffy Aladár A Seregek Uracímû regényét kiadjuk. A sorrend talán szerencsés is, mivel Kozma Mária Asszonyfa címû regénye olvasmányosabb, és a Lászlóffy Aladár veretes, szép prózája után, azt hiszem, hogy az olvasók örömmel fogják venni a Kozma Mária könyvét.

– Minden kötet végén közlik az elõfizetõk névsorát. Ebbõl kitûnik, hogy igen sokan vannak, akik kapaszkodnak abba a köldökzsinórba, amit Önök jelentenek. Hogyan jött össze az EKE tagsága, amely az Egyesült Államoktól Ausztráliáig terjed?

– Nagy örömünkre szolgál, hogy semmilyen nyilvános úton nem toboroztunk közönséget. Amikor Svédországba kerültünk, kerestük annak a módját, hogy újságot vagy könyveket adjunk ki, de minduntalan falakba ütköztünk. Ekkor egy könyvtáros ismerõsünk gyûjtési akciót indított, hogy egy Svédországban élõ író és mûfordító, Csatlós János 70. születésnapjára emlékalbumot adjon ki. Engem kértek meg, hogy a bankszámlámra jöhessen a pénz. Tulajdonképpen ez adta az ötletet: ha egy ember köré lehet gyûjtési akciót szervezni, akkor miért ne lehetne egy nemzetiségi ügy érdekében is. Létrehoztuk az egyesületet, megfogalmaztuk az alapszabályzatot, és szétküldtünk 400 levelet ismerõsnek, ismerõs rokonának, barátjának. Hihetetlennek tûnt, hogy a 400 levélbõl több mint 320-ra nem egyszerûen választ, hanem pénzt kaptunk. Kezdetben ez 120 koronát jelentett. Az akkori nyomdai árak szerint sikerült elõállítanunk a könyvet, úgyhogy Ferenczes Istvánt elsõ kötetünk szerzõjeként meg is tudtuk hívni vendégként Svédországba. Azóta évrõl évre ugyancsak közvetlen kapcsolatok révén szaporodott a tagdíjat fizetõk száma. A  Svédországban élõ magyarok közül valaki azzal a kérdéssel fordult hozzánk, hogy Németországban, Dániában élõ rokonai nem léphetnek-e be az egyesületbe? Természetesen, megtaláltuk erre az adminisztratív megoldást, és így rokoni, baráti szálak mentén terjedt az EKE híre. Az évek folyamán a könyvek elõállítási költsége rengeteget emelkedett, annyira, hogy az idén erõsen csökkenteni kellett az Erdélybe juttatott könyvek számát, azért, hogy a pályadíjat ki tudjuk fizetni.

– A könyvek kivitelezése nagyon szép munka. Hogyan tudják ezt megoldani?

– Van egy könyvmûvész munkatársunk, a könyvek grafikai szerkesztõje, akirõl nem tudok mást és jobbat mondani, mint azt, hogy meg kell nézni azokat a könyveket. A kilenc kötetünk tökéletesen egyforma, tehát nem nagyobb, nem kisebb, a papír nem sárgább és nem fehérebb. Horváth Tibornak hívják a grafikai szerkesztõt, és külön szerencsénk volt, hogy találkoztunk vele.

– Úgy tudom, a svédországi magyarok nagyon mozgalmas kulturális életet élnek.

– Itt a férjemrõl kell beszélnem, aki azonkívül, hogy kenyeret keres – és nem is könnyen –, azonkívül, hogy az EKE legfõbb mozgatórugója, kapcsolatteremtõje, az egyház keretén belül is szerepet vállalt, és nem is keveset. õ a Svédországi Protestáns Gyülekezet országos felügyelõje, és érdekes módon itt neki is sikerült az õ külön vágyát valamilyen módon megvalósítania. Volt egy gyülekezeti lap, amit Molnár-Veress Pál lelkésszel – aki tagja az EKE kuratóriumának is – felújítottak Új kévecímen, és sikerült egy olyan lapot létrehozniuk, ami nemcsak vallásos, de kulturális jellegû is. Célja, hogy az északon élõ és egyébként elkallódó magyar értékeket tudatosítsa az idegenbe szakadt magyarokban.

– Meghívottai is voltak az egyesületnek.

– Az anyagiak korlátozottsága miatt sajnos, csak négy meghívottunk volt. Minden, Svédországban mûködõ egyesület alapszabályzatában benne van, hogy évente tartania kell egy közgyûlést. Ezt mi rendszerint úgy szerveztük, hogy egyben az aktuális könyvünk ünnepélyes bemutatója is legyen. A kezdeti években  minden ilyen közgyûlésre szerveztünk egy kis képzõmûvészeti kiállítást, az EKE-ünnepség elõtt a látogatók megnézték az erdélyi származású mûvész tárlatát. Egyiket a Bécsben élõ Dénes Sándor képzõmûvész gyönyörû munkáiból rendeztük, õ volt az egyik meghívottunk. A legelsõ meghívott pedig, amint már említettem, Ferenczes István volt. Vendégünk volt még Nagy Enikõ és férje, Egri László kolozsvári üveg- és zománcmûvész. Utolsó meghívottunk Csávossy György volt, aki szintén egyik kötetünk szerzõje, és akit nagyon sokan ismernek, így mindenhol nagy örömmel fogadták azt, hogy „meghurcoltuk".

A képzõmûvészeti kiállításokról lemondtunk, mert közben alakult egy olyan egyesület Svédországban, melynek pontosan az erdélyi képzõmûvészek bemutatása a profilja.

– Ilyen intenzív kapcsolattartás mellett hogyan látják az emigrációba szakadt magyarság jövõjét?

– Errõl nem szívesen beszélek, mert – a férjemmel ellentétben, aki bízik a külföldön való fennmaradásban – én nagyon peszimista vagyok ebben a kérdésben. Vannak fiatalok, akik haza fognak jönni, vannak olyanok, akik Magyarországra mennek haza, és sajnos nagy részük – ezzel számolni kell – beolvad. Tehát ez amolyan végvári harc, és nem lehet, nem szabad szépíteni a dolgokat. Nagyon keserû igazság, de így van. A találkozókon arról is beszéltem, hogy milyen börtön tulajdonképpen az anyanyelv. Felnõttkorban – akár 16–18 évesen – az ember nem tudja a nyelvet úgy megtanulni, hogy ne tûnjön idegennek. A nyelv megtartó erõ, mivel megkülönböztet.  A veszély a következõ nemzedékben mutatkozik meg. A gyerekek, akik ott születtek vagy óvodáskorban kerültek oda, úgy beszélik a nyelvet, mint a svédek vagy mint bármelyik befogadó ország. Bizonyos családok, és érdekes, különösen az erdélyiek nagyon fontosnak tartják az anyanyelv megõrzését. Nagyon sok esetben a következõ nemzedék legnagyobb része – és ez az ötvenhatosoknál látszik leginkább – eltûnt, nincs, beolvadt.

– Ez a bizonyos következõ nemzedék hogyan viszonyul a szülõknek az anyanyelvhez, szülõföldhöz való ragaszkodásához? Át tudják adni a szülõk gyermekeiknek, vagy ellenállásba ütköznek?

– A kérdés nagyon jó és reális. Sok minden függ a szülõktõl. Legtöbb esetben ugyanis a kényszer pontosan az ellenkezõ hatást váltja ki. Tehát valami olyasmit kényszerítenek egy gyerekre, ami elüt a barátaitól, az iskolatársaitól és attól a világtól, amiben él. Bizonyos érzék kell ahhoz, hogy az ember úgy egyensúlyozza a szülõi igényt és a gyerekek befogadóképességét, hogy az mûködjön. (Takács Éva, Hargita Népe)