Erdély természete és környezete

Mezõségi növényritkaságok

A Kolozsvár környéki lazító kirándulások között pár kilométeres kifutással Kajántó irányába, könnyûszerrel elérhetõ a Tekintõ (631 méter) alatt a Kolozsvári szénafüveknek (v. Kolozsvári kaszálóknak) nevezett területrész, amelynek kúpjain, koporsó alakú kiemelkedésein több mint 450 jellegzetes sztyeppei növényfaj él, közöttük gyûjteménybe való ritkaság értõk számára a mezõségi búzavirág, a tavaszi kikerics, a bókoló ibolya, a pompás zsoltina, az urali fejvirág, a borzos len. Külön érdekes a néha derékmagasságot is megérõ boglyas tátorján, amelynek gömb alakú tövein több ezer fehér, erõs mézillatú virág nyílik. Távolról a virágzó tövek a domboldalon legelészõ bárányoknak tûnnek. A virág román neve valóban oite, azaz báránykák. Sajnos egyre ritkul a virág erdélyi állománya, mert ínséges idõben karalábé ízû, vastag gyökere, olykor zöld levelei is a népi konyha étrendjére is fölkerültek. A terület törpe mandula és cseplesz meggy alkotta cserjésekben a salamonpecsét (Polygonatum odoratum), a turbánliliom (Lilium martagon), az erdei szellõrózsa (Anemone silvestris), a gumós nadály (Symphytum tuberosum) az egykori erdõkre emlékeztetnek. Csak a

Kolozsvári szénafüvekben terem a volgai, v. erdélyi hérics (Adonis volgensis = A. transsilvanica), sárga sokszirmú nagy virágaival április elején "bearanyozza" a napos-füves lejtõk élénkzöld gyepeit.

A Szászrégen felé vezetõ 16-os országúton a Mezõség szíve felé, Magyarszovátra (Souatu) tér el az út és a szováti növényrezerváció közelébe kalauzol. Több árvalányhaj faj (Stippa sp.) és törpe sás társaságában zsályaféléket, ukrán macskamentát, uráli fejvirágot, tavaszi héricset (Adonis vernalis), lombváltó meténget (Vinca herbacea) találunk. A terület érdekes védence a nyitvatermõ csíkófarok (Ephedra distachya), amely a Tordai-hasadékban, Gyulafehérvár és Szászsebes közötti dombságokon is él. Legértékesebb ritkasága viszont a fürtös, pillangósvirágú, vajsárga színû mezõségi bóka vagy mezõségi csüdfû (Astragalus peterfii). Erdélyi, endemikus, azaz bennszülött faj, amelyet 1916-ban ír le Jávorka Sándor és a felfedezõ jogán Péterfi Márton kiváló mohásznak és floristának állít emléket.

A mezõzáhi védett terület Kolozsvárról körülményesebben, Torda felõl, Marosludasról viszont könnyen elérhetõ (21 km). Az azonos nevû település (Mezõzáh, Zau de Cimpie) fölött 3 kilométerre északnyugatra a Nagy Bota völgy fejében, hozzávetõlegesen 2,5 hektárnyi területen, közepesen szárazságtûrõ kaszálók füvei között Erdély flórakincsének egyik ékessége, a keleti vagy szeldeltlevelû bazsarózsa (Paeonia tenuifolia). Elõfordulásáról 1846 óta van hírünk. Látványának hangulatos leírását Hermann Ottó, néprajzkutató és az Erdélyi-mezõség ismerõjének tudósításából szokták idézni. Az évelõ, lágy szárú, 10-50 cm magas növény szárának csúcsán finoman szeldelt levelek szövevényébõl egyetlen, ritkán két sötétbíbor virág vonja magára a figyelmet. Bölcsõje az orosz pontusi sztyepp, ahol most is több száz hektárnyi területen él. A jégkorszakot követõ felmelegedés üzenetét hordozva vándorolt a Mezõség, a delibláti homokdûnék, a dobrudzsai és a bolgár tengerpart pusztai térségeire. Mezõzáhon szomszédságában 245 egyéb növényfaj - többek között a pompás zsoltina, mezõségi búzavirág, törpe nõszirom (Iris humilis), tátorján, szomorú estike (Hesperis tristis) stb. - társaságában él.A Mezõség rovarvilága a füves térségekre, napos oldalakra jellemzõ pókfélékbõl és egyenes-szárnyúakból - sáskák, szöcskék, tücskök - közül kerül ki. Rendszertelenül megjelenõ sáskairtó madárfaj a

pásztormadár (Pastor roseus). Bár mindenhol él a Mezõségen, rejtett életmódja miatt ritkán tûnik föl a földi kutya. Egyenesen, a föld felszíne közelében futó túrásairól sejthetjük, hogy a közelben van. Csak a Szénafüvekben él Romániában a parlagi vipera (Vipera ursini).

Mezõségi tóvilág

A Marosra lesietõ patakok (Füzes-patak, Komlód, Ludasi-patak és ezek mellékpatakai) törmelékanyagának a lerakoódásával a völgyek alsó szakaszán merõleges irányú, természetes gátak állják, fékezik a víz továbbhaladásának útját. A gátak fölött apró, kisebb, nagyobb tavak alakultak ki, amelyeket tovább táplál a csapadékvíz, vagy nem ritka esetben egy-egy kitartó forrás. Egykor Vajdakamarástól Szamosújvárig tartott a tóvilág, amelyet "medve és vaddisznó lakta daraberdõk szegélyeztek". Valamennyiük összfelülete kb. 1000 hektár, közülük 25 számlált, nevesített tó. Sajátos vízvilág alakult ki ezek környékén. 216 algafaj jelenlétét leltározta fel a kutatás. A sekélyebb vizek színén lebegõ apró- és fodros békaszõlõ, vidrakeserûfû, a vízben szabadon lebegõk közül a süllõhínár, tócsagaz a gyakoribb. Külön kiválik a júliusban virágzó sárga, rovarevõ Utricularia vulgaris. Gazdagon elágazó, sallangos levelein rovarfogó tömlõket fejleszt, azokba szédülnek bele a rovarok, amelyek megemésztésével pótolja a tó vizének szegény ásványisó (nitrogén) tartalmát.

A part menti vizekben, nedves patakvölgyekben jellemzõ a 3-4 méter magasra növõ nádas (Phragmites communis), a széleslevelû, ritkábban keskenylevelû gyékény (Typha latifolia, T. angustifolia). Mocsári sáfrány, béka buzogány egyhangúan zöld foltjait színesíti a vízi hídõr (Alisma plantago-aquatica), a rózsaszín virágú virágkáka, a sárga virágú vízi liliom, a sárga nádi boglárka, az ernyõs fehér virágú mételykóró, vízimenta (Mentha longofolia). A tavak ritkasága a cegei Hódos-tóból és a Kiscsányi-tóból jelzett vízi lófarok (Hippuris vulgaris).

Az õsi mezõségi tavak többségét lecsapolták vagy halastavakká alakították. A Mezõzáhi-tóból lehalászáskor a Székelyföld belsejéig szállítják folyamatosan a pontyot és a busát. A tenyésztett fajtákon kívül nem ritka azonban a csuka (Esox lucius), a compó (Tinca tinca), kele (Scardinius erythrophtalmus), a dévérkeszeg (Abramis brama), a kárász (Carassius carassius), sügér (Perca fluviatilis). A Cegei-tóban süllõ (Stizostedion lucioperea) is elõfordul. A tavak szomszédságában fordul elõ a vöröshasú unka (Bombina bombina). Talán itt kell elmondani azt is, hogy a mocsári béka csak Erdélyben élõ alfaja a Rana arvalis wolterstoffi Szászrégen, Radnót, Kutyfalva, Gyeke, Ördöngösfüzes, Szamosújvár környékén honos faj, de van itt tarajos- és a közönséges gõte (Triturus cristatus, T. vulgaris), vízi és kockás sikló (Natrix natrix, N. tessellatus) és a termetes erdei sikló (Elaphe longissima). A Füzes-patak kiöntéseiben mocsári teknõs (Emys orbicularis) is él. Sajnos a lecsapolások, a mezõgazdasági mûvelés alá fogott területek térfoglalása alaposan megritkították az átvonuló meg a vendég madárvilágot is. A halászsas tûnik föl idõnként a tavak fölött körözve. Látványos mégis március-május közepe között a szárazföldi és a vízi madarak megismétlõdõ vándorhulláma. Az emlõsök közül a 60-as években a Füzes-patak völgyében megjelent pézsmapocok ma már megszokott lakója az egész tóvilágnak. A tömött bundájú, 30 cm testhosszú, lapos farkú állat telepítés útján a századforduló utáni elsõ évtizedben került Észak-Amerikából Európába.

A Nyugati-szigethegység karsztsziklái között

Torda várostól nyugatra a Hesdát-patak õrölte, vágta át magát az útjában álló sziklatömbön. A 2,9 kilométer hosszú sziklahasadékban több tucat barlangban, vájat, orom, árnyékos, nyirkos falközben és a mintegy 175 hektáros körzetre kiterjedõ tájvédelmi területen Nyárády Erasmus Gyula 998 növényfajt azonosított. Közöttük jégkori maradványok, sztyeppei növények a napos, száraz lejtõkön és a Nyugati-szigethegység mészköveinek bennszülött növénye, a dák berkenye (Sorbus dacica). A Tordai-hasadék híres növénye viszont az Allium obliquum fokhagymafaj (román népi neve: usturoiul salbatic, vadfokhagyma), amelynek legközelebbi lelõhelyei az Urál-hegység déli részén és Közép-Ázsiában vannak. Felfedezése (1857) Wolff Gábor tordai gyógyszerész nevéhez fûzõdik. Egyik figyelemreméltó ritkaság a sárga ernyõsvirágzatú lenge magyar husáng (Ferula sadleriana). Tövei Magyarországon a bükkbéli Nagymaros és Gerecse környékén élnek. Harmadkori maradványnövény. A hasadék védett növényei a csíkófarok, tiszafa, a henyeboroszlán, az illatos kankalin (Primula columnae). Madárvilágának érdekes fajai a kövirigó (Monticola saxatilis), a hajnalmadár (Trichodroma muraria) és a szirti sas (Aquila chrysaëtos). Több lepkefaj, de különösen a Dél-Urálból és a horvátországi Fiúméból (Rijeka) ismert Phybaloperix calligraphata érdekes. Az emlõsök közül a róka, vadmacska és a görény van "területen belül".

A szomszédságbeli Torockói-havasok Bedellõi szikláin (850-1250 méter magasságban), de leginkább a Vidalykõ (1238 méter) alatti részen 70 hektáros erdõ néhány 220 cm-es kerületû égbenyúló (35-40 m magas) 200 éves kárpáti vörösfenyõ példányt rejteget. Ez a vörösfenyõ õserdõ különleges szépségeivel igazi turista látványosság és védett terület.

Az Aranyos-völgyében Felsõpodsága fölött, a Nagyhavas árnyékában Bélavár mészkõ tömbje égre törõ sziklák és 500-600 méter mély szakadékok mesevilága. Védett terület. Gyakorlott természetjáró vándor Oklosnál kitérve az országútról Runk felõl közelíti meg, két élményt halmozva (Oklos igen érdekes háziipara és népi viselete egymaga lehet a program része). A Bélavár nem valamiféle erõdítésre utal. Az 1353 méter magas mészkõfennsík romjain változatos mikroklímájú termohelyeken gazdag maradvány- és endemikus növényfajok élnek. Híressége a Földközi-tenger tájáról ide vándorolt szappanfû (Saponaria bellidifolia). Bennszülött fajok a dák berkenye, harangláb (Aquilegia subscaposa), a tûlevelû szekfû, a pompás tárnics (Gentiana clusii) és 17 kosborfaj. A legutolsó jégkorszak eleven tanúja a magcsákó (Dryas octopelata) is. Az örökzöld, piros bogyójú - valószínûen harmadkori maradványfaj - medveszõlõ (Aretostaphylos uva-ursi) cserjéje is, néhány érdekes fenyõféle társaságában ott kapaszkodik a falakon. Tavasz elején a vörösfenyõ, a nehézszagú boróka (Juniperus sabina) és több ritka szegfûfélének illatorgiája fogadja a hûvösben fölkapaszkodó vándort. A juniperusról talán itt kellene elmondani, hogy a Remete-sziklaszorosban a sziklák között elszórva virító, kékes, hamvas álbogyójú, vízszintesen elálló ágú cserjét egy középkori kolostori gyógynövény kertbõl "kiszabadult" vendégnek vélik. Van belõle a Podságai búvópataknál, a Retyezát tövében is. A szoros érdekessége inkább a havasi gyopár, amely itt található Erdélyben a legalacsonyabb szinten. Felgyógyról érjük el a kolostort úgy, hogy az E60-as mûútról Tövisnél Diód (Stremt) felé térünk ki és a patakot követve jutunk föl, az emlékezet szerint Mátyás király támogatásával újjáépült kolostorig (Manastire), a szoros közelébe.Sokáig a bélavári tájvédelmi terület bennszülött növényének tartották a szomszédság ligetes patakvölgyében (Valea Dudului) fölfedezett

erdélyi vagy Jósika orgonát (Syringa Josikaea) is, mígnem példányait látták az Erdõs-Kárpátokban is. Felfedezése érdekes történet. A növényt G. Baumgarten segesvári orvosbotanikus látta gróf Bethlen Katalin kolozsvári kertjében. Baumgartner biztatására a grófnõ megmutatta a növényt báró Jósika Jánosnénak, aki a bécsi egyetemi botanikai tanszékére meghívott F.J. Jacquin professzornak adta tovább. A bécsi professzor a meghatározókban példátlan növényt a bárónõ nevével örökítette meg. A növény legközelebbi rokonai a Himalájában élnek. Virágzása idején, júliusban csodálatosan szép látvány.

Nárciszrétek

Nagyot ugorva, az Erdélyi-medence keleti oldalát keretezõ, már a bükk, bükk-fenyõ övezetbe emelkedõ Görgényi-havasok völgyeiben a Hargita-hegység fennsíkján (Oroszhegy, Nyúlád-Magyarós, Szentegyháza mellett a Pokollázban) a Persányi hegység mogyorós, mogyorós-égeres tisztásain (Rika), a hosszan lenyúló hegylábak (a helyiek által lázoknak nevezett) nedves kaszálóin fehér virágtengerként díszlenek a nárciszrétek. A néha igen sûrûn (négyzetméterenként akár 100 tõ is) virító keskenylevelû nárcisz (Narcissus stellaris) bódító illata már messzirõl csalogatja a környéken túrázókat. Szentegyházától délre, a Pokolláz nevû tisztáson 100 hektáron, délebbre, az Oklánd és Vargyas között emelkedõ Rika-tetõn gyérebben a gyakori szedés miatt májustól-június közepéig bódít a nárcisz illata.

Erdély (és Románia) legkiterjedtebb nárciszmezõje a Fogaras-földi Sárkány községhez tartozó Vád falucska határában van. A 400 hektárnyi területen illatozó nárcisz a mocsártölgyek és a patakpartok, lápfoltok közötti rezgõnyár (Populus tremula), kutyabenge (Rhamnus frangula), hamvas fûz (Salix cinerea) ligeteinek ékessége. A nárcisz együtt él itt a gyógynövényként is használt Viola elatior ibolyafajtával és a kígyógyökerû keserûfûvel (Polygonum bistorta). Ennek a különösen kedvezõ nedves talajon 1 méter magasra is megnövõ évelõ növénynek a fiatal leveleit és hajtásait ízletes fõzeléknek szedték a környékbeli szászok.

Barangolás bükkerdõben

Az erdélyi bükkösök állományai 700-1200 méter tenger fölötti magasság fölött (Torockói-havasokban és a Keleti-Kárpátokban 1300 méter fölött is) vannak. A Székelyföldön a Gergyói-havasok, a Hargita nyugati oldalain, a Persányi-, a Baróti- és a Bodoki-hegységben és Háromszéken a legszebbek. Elterjedését meghatározza a hõmérsékleti inverzió jelensége is, mely lehetõvé teszi, hogy ezeken a területeken a bükkös a fenyõ fölé telepedjék. Szép példányai a növényzeti inverziónak a Tusnád környéki Csomád-hegycsoport vulkáni kráterében díszlõ bükkösök. Sudár, egészséges bükkerdõket találunk az Alcsík és Erdõvidék közötti Mitácson, az erdõvidéki Magyarhermány-Kisbacon határában, a kakukkhegyi "Hétölesben", a Málnás és Kisbacon közötti Hatod-hágó környékén (710 m).

Védett területe a Bogáti erdõ (a barcasági németeknek: Geisterwald) a Persányi-hegységben. Az E60-as mûút Olthévíz határában a Kóp-tetõ alatt (700 m) vezet be az erdõbe és a Bogáti-hágóról (680 m) gyönyörû szerpentineken vezet le Maierus, Szászmagyarosra. A bükk ott a gyertyánnal képez elegyes erdõt. Gyepszintjében jellegzetes növényfajok élnek, de nyugati részében két bennszülött szederfajt (Rubus persani-montes és R. temispinosus) tartanak számon. A rezerváció egyben vadászterület is.

Fél tavasz, fél nyár között csodálatos a bükkerdõk színes aljzata, ilyenkor virít a hóvirág, a kék csillagvirág (Scilla bifolia), a berki- és bogláros szellõrózsa (Anemone nemorosa), a keltike (Corydalis solida), több orchideafaj, közöttük a védett kisasszonypapucs (Cypripedium calceolus) és a fehér madársisak (Cephalanthera alba) a legszebbek közé tartozik. A kárpáti bennszülött fajok a szíves nadálytõ (Symphytum cordatum), kárpáti boglárka (Ranunculus carpaticus), piros tüdõfû (Pulmonaria rubra), az erdélyi májvirág (Hepatica transsilvanica) és a pirosló hunyor (Helleborus purpurescens). A koratavasszal nyíló kárpáti májvirágot Michael Fuss szebeni botanikus 1850-ben fedezte fel a brassói Cenk-hegyen. Néhány év múlva már a bécsi Schönbrunn kertjének kedvelt, megcsodált díszeként lépett a világba. Élénk sötétkék virágú tövei Székelyföldön a kerti virágok közé szelídültek. A Homoródalmási barglang, a székelyudvarhelyi Budvár ritka és érdekes növénye a foltos kontyvirág (Arum maculatum). A helybéliek áldásmutatónak nevezik. A termés torzsájának pirosló örvei alapján a búza, kukorica és a szõlõ áldására, termésére következtet a homoródmenti gazda. A tusnádfürdõi Sólyomkõ (716 méter) andezit sziklájának kizárólagos, védett kincse a tudós Teleki Pál egykori magyar miniszterelnök emlékezetére nevezett Teleki hölgymál (Hieracium Telekianum).

A bükkösök vadjai a medve, a gímszarvas (Cervus elaphus), vaddisznó, õz, mezei nyúl, sündisznó, mókus és több pelefaj (Muscardinus). A homoródmenti Városfalván a meghízott nagy pelét (Glis glis) a töltött káposztába fõzve, különleges ínyencfalatként fogyasztották. Kék- és széncinege, erdei pinty, dalos kakukk, zöldharkály, a füttyögetõ csuszka (Sitta europaea caesia) daloló kórusától hangos az erdõ, uhu (Bubo bubo), macskabagoly, egerészölyv, darázsölyv csap le olykor a lombok közül vadászva. Ritkuló egyedszámú tyúkidomú madár a császármadár (Tetrastes bonasia), a székelyek magyaróstyúkja.

A bükkerdõ - a többi hüllõ és kétéltû között - legjellemzõbb farkas kétéltûje a fekete-sárga foltos szalamandra (Salamandra salamandra).

Fenyvesek

A Keleti Kárpátok bérceit 650-1700 méteren a jegenyefenyõvel (Abies alba), bükkel is keveredõ komor lucfenyõ (Picea abies) erdõi borítják. A Déli Kárpátok fenyvesei sziget- vagy sávszerûek csupán. A magasabb régiókban berkenye és havasi juhar kíséri. Cserjeszintje a havasi és sziklai ribiszkével (Ribes alpinum, R. petraeum), az erdõvágásokban kecskefûzzel (Salix caprea), málnával (Rubus idaeus) gazdagodik. A havasi patakok mellékeinek országosan védett faja a robusztus, ernyõvirágzatú orvosi angyalgyökér (Angelica archangelica). Aljnövényzetének érdekes fajai a magasabb fekvésû patakok partját díszítõ sisakvirágfajok (Aconitum sp.), több ernyõs faj, a fészkesek közül a hegyaljai zergevirág (Doronicum austriacum) és a kék havasi kakicsvirág (Cicerbita alpina). A magasnövésû növényzet sztárja a termetes, akár 2 métert is elérõ, napraforgóra emlékeztetõ, fészkes virágzatú Teleki virág (Telekia speciosa). Sárga, narancssárga virágai az 5-6 cm átmérõt is elérik. Nevét a már említett Baumgarten szebeni botanikus 1816-ban gróf Teleki Sámuel emlékezetére választotta, hálásan azért, hogy a bõkezû gróf erdélyi kutatóútját finanszírozta.

A kivágott bükk és fenyõerdõk helyén az általában savas vegyhatású, humuszban gazdag, üde erdei talajokat kedvelõ pázsitfüvek borítják. A társulások igen nagyszámú növényfajból állanak. A Gyimesi-hágó (1164 méter) környékén, 25 négyzetkilométernyi területen 131-176 fajt számláltak. A tavasszal, nyárelõn virágba boruló domboldal színes pázsitszõnyege mindig rádöbbent arra, hogy a csodatevõ természet tavaszi mosolyát milyen közömbösen félreérti a völgyet taposó ember. De ebben a virágtengerben is feltûnõ szépségû a havasi kaszálókon a gömbös- és foltos kosbor (Orchis globosus, O. maculata) és a vanília illatot árasztó, a gyimesi csángók által csalókavirágnak, Szent Péter virágnak nevezett Nigritella rubra. Különös szépségûek a Csíki havasokban a júniusban, július elején nyíló nárciszképû szellõrózsa (Anemone narcissiflora), a védett zergeboglár, a helyiek szerint a pünkösdi rózsa (Trollius europaeus). Országosan védett a cserjésekben rejtõzõ kisasszonypapucs (Cypripedium calceolus) tövei. A nagyfészkû, szártalan bábakalács (Carlina acaulis) meghámozott torzsáját (húsos vackát) csemegeként fogyasztják a székelyföldi erdõjárók. Az õszi kikerics (Colchicum autumnale) halványlila, mérges mezõi az erdélyi nyár utolsó sóhajtásai.

A Nyugati-szigethegység, a Kászonok és Háromszéken a Nemere, a Déli-Kárpátok szárazabb, szõrfüves gyepjeit élénkítik a Brukenthal áfonya (Brukenthalia spiculifolia) rózsaszín-lilás szõnyegei. A vörös- és a fekete áfonya értékes vitaminforrásai, csemegéi nem csak az erdõjáró embernek, hanem leginkább az erdõt barangoló állatoknak. A bükkerdõbõl ismert nagyvadak mellett a fenyõerdõ kedves kisállata a mókus, és a mókusállományt ritkító nyuszt, a nyest, a ritkán szem elé kerülõ vadmacska és az 1935 óta védett hiúz (Felis linx) az állatvilág színe-java.

A borókások között költõ siketfajd, a fenyõmag evõ, februárban költõ keresztcsõrû mellett a helyi fajok - cinkék, ökörszem, fenyõszajkó - a madárvilág szépei. A hegyi patakok mellett vízirigó, hegyi billegetõ költ. Téli vendégként a településeken is megjelenik a havasi pinty, a fenyõrigó, a muszkaverébnek nevezett csonttollú madár (Bombycilla garrulus) és a gatyás ölyv. Az erdõk fölött a magasban szitál, köröz, figyel a ritkuló állománya okán védett szirti sas.

Tanácsos vigyázva-figyelve lépkedni az avarban. Napszítta helyeken, málnavészekben (málnabokros foltokon) nem ritka a mérges harapású keresztes vipera (Vipera berus). A Görgényi- és Csiki-havasokban, a Hargitán jellegzetes fekete színû változata (Vipera berus var. Prester) él. A csíki-medence és az Úz-völgye közötti Rugát-tetõ környékén jégkori maradványfajként a boszniai vipera (Vipera Berus var, bosniensis) szigetszerû elõfordulású ritkaság. A sebespisztráng (Salmo tutta fario), a megfogyatkozott folyami rák (Astacus fluviatilis), a festõ vagy folyami kagyló (Unio pictorum) és az örvényférgek - ún. bioindikátor fajok - jelzik a vízminõség állapotát.

Sziklaszirtek élõvilága

A Keleti-Kárpátok mészkõszirtjeinek rendkívül gazdag növényvilága megismerésére a Tölgyesi-szorost vigyázó Vereskõ, de fõképp a Balánbánya (Csík) fölé magasodó Nagyhagymásban idõzzünk el egy keveset.

A Békás-szoros meredek 200-400 méteres szikláira az erdei fenyõt a jégkorszakot követõ lucfenyõ terjeszkedése szorította fel. Az erdei fenyõpagonyokban május-júniusban legfeltûnõbb a szép, kék gyepes nõszirom (Iris ruthenica) tömeges jelenléte. A sziklaszirteken a nehéz szagú boróka (Iuniperus sabina) képez elfekvõ cserjéseket. A sziklás tetõk gyepjeit törpe sás, havasi lóperje (Phleum montanum), havasi csenkeszfajok alkotják. A tölgyesi és békási fajok többsége a Nagyhagymásban is jelen van, de van kb. félszáz olyan sziklaszirt növény, amely a Székelyföldön csak a Nagyhagymásban, s leginkább az Öcsém-tetõn terem.

Ritka, érdekes és védett fajok is a Bánffy dercefû (Gypsophila petraea), a Janka gyopárnefelejcs (Erithrichium nanum spp. Jankae), az erdélyi madárhúr (Cerastium transsilvanicum), a kárpáti harangvirág (Campanula carpatica), a Zawadszki mécsvirág, a Schur-cickafark (Achillea Schurii) stb. Védett a havasi gyopár lazább virágzatú formája (Leontopodium alpinum, L. laxiflorum), a sárga tárnics (Gentiana lutea), a zergeboglár és a tiszafa (Taxus baccata). A Békási-szoros tündérkertnek nevezett gyepes sziklapolcain, de a Nagyhagymásban is az ismert nagyvadak társaságát érdekesen színezi az 1970-es években betelepített zerge (Rupicapra rupicapra). Honos ott az 1952 óta védett holló, a havasi pityer (Anthus spinoletta). A szirtek között szirti sas és vörösvércse kering. Ritkán megfigyelhetõ madárfajok a kövirigó és a meredek falak mellett lebegõn szárnyaló hajnalmadár. A faligyík (Lacerta muralis) a Békási-szorosban éri el romániai elõfordulásának északi határát. Ritka lepkefaj a napsütött sziklafalak oldalain az Apollo-lepke (Parnassius apollo var. transsilvanicus). A szoros kincse az Alopia glauca var. unipalatalis csigafaj is.

A felhõk fölött

A Kárpátok alhavasi-havasi emelete az erdõhatár felett (1700 méter) sekély, tápszegény talajon, alacsony hõmérsékleti viszonyok között fejlõdött ki. Az alhavasi övezet határát a szélalakította, ún. zászlós fenyõk jelzik. Növényzetét kúszó, a földön elterülõ fás cserjék: törpefenyõ (Pinus montana spp. mughus), amelynek legalsóbb határa a Keleti-Kárpátokban 1300 méteren a tölgyesi Komárnyikon, a törpe boróka (Juniperus communis spp. alpestris) és a havasi éger (Alnus viridis) képezik. A hegyoldalak pompázó színe június-júliusban a piros szõnyegként elterjedt havasszépe (Rhododendron kotschyi). A legmagasabb csúcsokon havasi fûzfélék (Salix reticulata, S. retusa, S. herbacea), a Loiseleur-hanga, sás és szittyó képez társulásokat. Az olvadó hónyelvek közelében csipkéslevelû boglárka (Ranunculus crenatus), havasi- és apró harangrojt, apró kankalin (Primula minima) nyílnak. A kiterjedt kõfolyásokon megtelepedõ pionírnövények közül érdekes a savaska (Oxyria digyna), a kárpáti kõtörõfû (Saxifraga carpatica), a narancssárga virágú Szent-István mák (Papaver pyrenaicum spp. Corona Sancti-Stephani), a havasi gyújtoványfû (Linaria alpina) szép, lilavirágú tövei.A barátságtalan környezethez idomult a felhõ fölötti havasok állatvilága is. Vannak itt elevenszülõ hüllõk, ritka és védett emlõsök a zerge és a mormota (Marmota marmota). A dögevõ keselyûfajok is egyre ritkábban köröznek a Retyezát, a Fogarasi-havasok szirtjei fölött. A Radnai- és a Kelemen-havasokban jelentõs nyírfajd (Lyrurus tetrix) állomány maradt fenn. Ritka magashegységi madárfajok a füles pacsirta (Eremophila alpestris) és a gleccservölgyek tengerszemei, tavai közelében a havasi lile (Charadrius morinellus). Jól szaporodik a Radnai-havasokban a Francia Középhegységbõl újratelepített mormota állománya. A patakok jellegzetes halfaja a szivárványos pisztráng. A magas hegységek kövei között a kárpáti skorpió (Euscorpius carpaticus) is elõfordul.

A Kárpátok magashegyi védett területei közül néhány többé-kevésbé módszeresen bejárható: a Királykõ tájvédelmi területe és az igényesen Nemzeti Parknak kijelölt Retyezát.

A Királykõ

A Zernyest és Podul Dimbovitei között 22 kilométeres íjként feszülõ Királykõt vándorai a Kárpátok legimpozánsabb, legpompázatosabb mészkõgerincének tartják. Egyedisége talán abban is van, hogy az egyedüli tömb a Kárpátokban, amelyre bármelyik oldalról közelítve föl kell nézni, kisebb-nagyobb medencék ölelik körül. Északon a Barcaságra tekintenek le legmagasabb bércei, nyugati, alacsonyabb falai a Délre tartó Dimbovita völgyét, délen és keleten a hegyközi Törcsvári-Rucar hágót 2238 méter magas csúcsa vigyázza.

Égbe nyúló nyugati fala gyakorlott hegyi vándornak is komoly próbatétel, és nem veszélytelen. A csodálatos kõfolyások, és különösképpen a Nagygrohotis viszont elmulaszthatatlan élmény. Az aljban a Plaiul Foii és a hegy egyedülálló endemizmusának nevét viselõ Garofita Pietrii Craiului menedékház, közvetlenül a csúcs alatt a Refugiul Spirla menedékhely lehet több útvonal bázisa. Hatalmas kõkolosszusok, széles kõfolyások, szabadon meredõ szirtek, tátongó hasadékok, sejtelmes barlangok, kõgörgetõ, kõõrlõ patakocskák és sziklapatakok rejtélyeinek föllelésére indul ott útnak a vándor, és mindenképpen erejét próbálni, mert különben a hegy magasa egészen jól megközelíthetõ másképpen, autós, szekeres vagy gyalogúton keletrõl, északkeletrõl. Csakhogy nem lehet kihagyni a Cerdacul Stanciului barlang gyönyörû portálját, vagy az Ördög Malmát (Moara Dracului). Keleti oldalán a hegynek két hatalmas mélységû suvadás , északi oldalán a 200 méter magas falak között vezetõ, 4 kilométer hosszú zernyesti szurdokvölgy a látvány és esti beszélgetések élménybeszámolója.

Hûvös, de nem hideg a hegy. A csupasz mészkõsziklák hõelszívó, tároló hatására az évi középhõmérséklet ott 0sC. Ehhez mérten a hegy növényzete is sajátos. 1400 méterig összefüggõ, fehér fenyõ- és tiszafával elegy bükkerdõk, efölött 1700 méterig lucfenyõ (Picea abies) öleli körben a gerincet. A csúcsok közelében a klímához igazodó havasi magcsákó (Dryas octopela), gólyaorr (Geranium Pyraneicum) és Genciána-félék a jellemzõ növényzet. Az átmeneti tájon gyújtoványfû (Linaia alpina), narancssárga színû mák (Papaver Pyraneicum) és páfrányfélék között gyalogolunk. Nyilvánvalóan figyelve, vigyázva arra, hogy az erdõrészen vaddisznó, félénk õz, olykor ravaszdi róka bukkanhat elõ, a fenyõerdõben pedig nem ritka látvány a kárpáti mackó. A csupasz szirteken megszokott látvány a zerge. Az erdõ lombja siketfajdot, fakopácsot, sziklahegyi rigót (Monticola saxatilis) rejt.

Ezen a csodaszép hegyen, ahol teljes vakációt is el lehet tölteni, alakítottak ki 1938-ban 1200 hektáros (a gerincet is magába foglaló északi, északnyugati, nyugati hegyoldalon) tájvédelmi területet. Ezen a területen virít a hegy védelem alatt álló, bennszülött növényfaja, a Dianthus callizonus.

A Retyezát

A Szörényi-havasok északkeleti hegytömege a hozzávetõlegesen 700 négyzetkilométer területû Retyezát. Testvérei délnyugaton a Szárkõ-hegység, délen-délkeleten a Godján-hegység. Két párhuzamos vonulatú hegy északi oldalán a Peleága, amibõl magasan kiválik a Retyezát és az azonos nevû csúcsa (1482 méter), délen a Buta-gerinc a Kisretyezáttal. Az égbe nyúló Peleágát (1509 méter) és a Buta-gerincet (2333 méter) a keskeny Papusa-gerinc (Custura Papusi) köti össze. Tucatnyi bõvizû patak völgye szabdalja a hegytömeg oldalait a Marosba igyekvõ Sztrígy, vagy a délre folyó Zsil felé sietve. A hegytömeg tetején 83 gleccsertó égtükör színû kékje csábít, de ezek közül csak 29-ben van vízi élet feltétele. A legismertebbeket - Peleaga, Zanoaga, Bucura, Taul Portii 2000-2200 méter fölött találjuk.

Több mint 1050 faj képezi izgalmasan gazdag növényvilágát. A félezer méter táján bükk-, gyertyán-, csere- és nyírfa elegyerdõ tisztásain április-júniusban galaj (Galium kitaibelianum) virágzik. A bükkerdõ emeletén (olykor fenyõfélékkel vegyesen) mogyorócserje, a tisztásokon árvacsalán (Lamium cupreum), erdei ibolya (Viola silvestris) virágzik májustól-augusztusig. A csúcsig fenyõrengetegen kell fölkapaszkodni. Az erdõtisztások közelében borókacserje, áfonyafélék bokrai mellett haladunk el. Vadvilága változatos. Figyelem! A Retyezát aljnövényzete is jó búvóhelye a szarvasviperának.

A Kisretyezát oldalán, a helyenként 1200 méter vastag mészkõtömbben izgalmas barlangok várják, hogy minden idényben újra fölfedezzék. A leghosszabb látogatható barlang a La Paroasa (2150 m), a többi - Zeicului, a tavat is rejtõ Dilma cu Brazi, Gura Cetatii - 200-260 méter közötti.A hegy kincsei elég érve volt annak, hogy 1935-ben 13500 hektár, mára 20000 hektárnyi területen Nemzeti Parkot létesítsenek. Sajnos, az utóbbi évek bizonytalankodásai a korábbi kényszerû fegyelmet föllazították, s ma már egyre több természetvédõ, kutató arra panaszkodik, hogy a terület tiltott övezeteiben is gyakorta látni legelõ juhnyájakat, megfontolatlan rombolást. Tény, hogy a Retyezát Nemzeti Parknak soha sem volt külön felügyelete és adminisztrációja. 1998-ban két európai pályázat támogatásával a kutatóterület (1840 hektár) teljes védelmét próbálják szakszerûen állandósítani. Fontos, hogy jól vezetett ösvények, eligazítók, tájékoztatók vezetik a hegyi vándort a rezervátumban különösképpen.

A jégkorszak hírmondóiról

A Kárpátok hegyvonulatai között sajátos mikroklíma viszonyok (alacsony hõmérséklet, vizes, hideg és ásványi sókban szegény talaj) alakították a rét- és a tõzeglápok élõvilágát. A legfontosabbak a Barcasági-, a Csiki-, a Gyergyói-, a Bélbori-medencék alján és a medenceperemeken, kráterekben találhatók. Az itt élõ növény- és állatfajok valós hírmondói a jégkorszaknak, igazi maradványfajok. Több közülük növényföldrajzi jelentõségû növényritkaság. A szászhermányi lápban a barcasági istác (Armeria maritima spp. barcensis) és a lisztes kankalin (Primula farinosa) csak itt élõ romániai ritkaságok. A tusnádi Közép-patakon élõ törpe nyír (Betula humilis) a világon a legdélibb elõfordulása a fajnak. Ugyanilyen maradványnövény a Tolvajos-patak mellékén a Hargita-ligetben , a csíkszentkirályi Borsáros-lápban és a tusnádi Benes rétlápban a mocsári kõrontó (Saxifraga hirculus). Erdély legnagyobb tõzeglápja a szibériai tajgát idézõ csíkszentkirályi Lúcsos. 1080 méter tengerszint fölötti magasságban 120 hektárra kiterjedõ védett terület. Az ennél kisebb méretû láp a Csomád ikerkráterében a 90 hektáros "kokojzás" Mohos, amelyet 1989-tõl nemzetközi bioszféra rezervátumként tartanak számon. Jó tudni valamennyirõl, de sem a réti-, sem a tõzeglápok nem igazán idegenforgalmi objektum. A természet õslaboratóriuma inkább, amelynek titkai üzenet számunkra a messze világból. A sietõ vándornak kuriózum egy-egy élénken virító virág, amely nem olyan mint a hétköznapi ismert látvány, egy fölröppenõ ritka madár, a leterített pokrócra kúszó érdekes bogár, vagy apró, fürge gyíkféle. Bejárható viszont a Székelyföld Szaharájának is nevezett

Rétyi Nyír (leágazás Ozun, Uzon után az E577 + 11-es mûútról keletre Reci, Réty felé) 8 négyzetkilométerre terjedõ erdõs-homokos területe, ahova a talaj homokját az elmúlt kétszázezer év alatt, tehát a jégkorszak felsõ harmadától kezdve a mellette elfolyó Feketeügy vize hordta fel. A hideg és száraz szelek azután jellegzetes szálbarázdákat-buckákat formáztak belõle. A buckákon nyír ligeterdõk zöldellnek, a buckák közötti vízmedencéket égeresek szegélyezik. A tócsákban Erdély legritkább vízinövényei tenyésznek: a rovarfogó, alámerült Aldrovanda vesiculosa, az apró békabuzogány (Sparganiun minimum), kaldézia és békaliliom. Különös varázsa van a Székelyföldön csak a Rétyi Nyírben viruló fehér tündérrózsának (Nymphaea alba). Peremterületének nedves talaján tavasszal tömegesen virágzik a védett kockás tokú liliom (Fritillaria meleagris). A napos, száraz homokbuckák legértékesebb virága a sárga homoki szalmagyopár, amelynek ez a terület az egyedüli termõhelye. A vizes rét és dús növényzet pompás pihenõhelye a félénk természetû vízimadaraknak, gémeknek, vadrécéknek, bíbiceknek, sirályoknak, szárcsáknak. Népesebb és zajosabb az énekes madarak hada. A tavasszal tetszetõs világoskék nászruhát öltõ mocsári béka (Rana arvalis) egyetlen biztos hazai élõhelye a Rétyi Nyír.